UngWar presso 2

Szeretnék egy kávéházat!

 „Lombos gesztenyefák alatt...” - Nyilván ugyan azt akarjuk mindketten. Nyilván ugyan azt látjuk mindketten. Nyilván. De az előjelek különbözőek.

Kár is volna tagadni, van úgy, hogy a tejeskávé is erősre sikeredik, pedig mi csak egy „gyenge” capuccinot szerettünk volna séta után, azt is csak azért kértük, mert a pincér kislány olyan szépen mosolyog (az általunk kért aeropress helyett), hogy azt nem lehet bírni. Mondunk is valami könnyed szellemeset, hogy ha már szakadnak a kötelek, legalább a magunkra erőltetett mosolyunkat sikerüljön kiduccolni egy szóviccel.  – Kérem, számolja meg a koffeint a csészéjében! ... Na ugye!

Ungvár
egy messzi messzi városban...

– Azok után, hogy az emberiség átélte történelmének legmegrázóbb háborúját annak minden – egyrészt unalomig ismételt, másrészt evidenciaként elfeledett – megrázó tanulságával, vajon miért tetszhet valakinek egy tank, vagy egy ágyú? Mitől lesz mégis lenyűgöző a harcban elesettek emlékére jó magasra feltákolt csillag egy betonoszlopon? Hogyan válnak az emlékezés – egyéni és kollektív – tárgyai megcsúfolt rajzfilmklisékké? Tudom is, meg nem is. A kölcsönösség a fontos.

Az unvgári Mokasol kávézó ablakából rálátni a Lovacskára, erre a gyermekkori emlékeim atomvillanásszerű csodájára. A vas-pegazus-csúszda mai szemmel nézve talán még szürreálisabbnak hat, mint harminc éve. Hogy van-e manapság jóérzésű szülő, aki a közelébe engedi a gyermekét, nem tudom (hisz ma már nem esznek a gyerekek földet, nem fociznak disznóhólyaggal a proszpekt közepén stb., szóval nincs nekik gyermekkoruk, csak Ikoruk,vagy mi), de számomra ikonikus mivoltát az évek alatt rákerült firkák és karcok csak fokozzák (igen, mind megütöttük magunkat rajta). A térhasználati szokásaink furcsaságát mutatja, hogy hiába nem laktunk messze, a lovacska mégsem volt szokott látogatási pont, az innen szintén nem távoli második világháborús emlékparkban pedig konkrétan nem emlékszem, hogy valaha jártam volna (Ungvár – nem New York).  Pedig érdekes hely. A kis domb tetején két szovjet tank (páncélos, lánctalpas, ágyús, szóval nekem tank) csöve most is büszkén(?) meredezik a város felé. A felfelé vezető kacskaringós út, melynek egyik oldalán végig a kálvária temető fekszik, mintha kivezetne időből és civilizációból. Nagyon gyorsan elhalkul a vározközpont zaja, a gesztenyéket és hársfákat hirtelen magas fenyők váltják, az egymás hátára zsúfolt kávézó/patika/bank triptichonoknak nyomuk sincs. A tábla jelzi az egyik ház falán: itt íródott Az elsodort falu. Ezen nem csodálkozom. A macskaköves út végén eljutunk a hősök falához, a világháborúban elesettek emlékére emelt obeliszkhez, az (kialudt) öröklánghoz. Szép nagy hungarocell betűk hirdetik (nyilván az eredeti orosz nyelvű még jóféle donyecki fém volt): mindig emlékezni fogunk! Azt hiszem, már ezért megérte. Mármint eljönni ide, emlékezni az emlékezésről.   

A Mokasol kávézóról itt olvashat, aki bírja a cirilt.

A Mokasol sokezer eurós Brasilia Opusa mellé nem jutott, csak egy működő daráló (volt a pulton több is, de többféle kávébabra utaló jeleket nem láttam). Hiába a falra pingált sokféle kávékészítési módszer, itt csak tájékozottabbak leszünk, tapasztaltabbak nem. Hiába gyönyörű a pincérlány (na jó, nem hiába), ha a kávé világosabb, mint a szaktudása (jajj, dehogy akarom bántani, de még a csészém is hideg volt! Még 5 év, és visszaküldöm az ilyet...). De olyan jó helyen van az ízlésesen berendezett kávézó, hogy bűn lenne nem jól csinálniuk – én drukkolok nekik. A hangulat, ami a környéket belengi, szinte követel egy kiadós kávéházi beszélgetést, baráti eszmecserét terekről és időkről. Jó volna végre egy olyan hely, ahol a rohanós presszó mellett valóban lehet ücsörögni (gyorsücsörgés nem ücsörgés), ahol elengedhetjük a mindennapi rohanás súlyos  köteleit, hogy pár percig egészen más, sokkal méyebbre nyúló, finom, vékony szálakat vegyünk fel helyettük, miközben valóban élvezhetjük a bresciai pörkölők kifinomult munkáját.

Azt hiszem szeretnék egy kávéházat.

Most pedig jöjjenek a telefonos képek (továbbra is csupán szemléltetés, nem dicsekvés: Telefonos!)

Ungvár
Jó hely a Mokasol, de jobban oda kellene figyelniük az apróságokra

Ungvár
UngArt - UngWars
Ungvár
Life is cool, great n beautiful
Ungvár
emlékezőhely. valamire emlékeztet
Ungvár
Az utolsó boroskávéval a tél is lassan elmúlik
Ungvár
Máj old grét piszkos pegazus

 2
Tovább

 UngWar presso - avagy a nézőpont kérdései

A következő sorok nem kifejezetten a kávézásról szólnak majd, de igyekszem párhuzamokat húzni. Egyszerű sétáról lesz szó, városi csatangolásról és arról, hogyan viszonyul két barát a harmincéve megszokott tájhoz, az Instagramhoz, illetve mire fókuszál telefonja kameráján keresztül: két variáció ugyanazon témára.

prologue

Egyikünk sem profi fotós, még csak a „nyakunkba-akasztjuk-a-gépet-és-úgy-lófrálunk,-mert-annyi-pénzünk-már-esetleg-van,-hogy-vegyünk-egy-használt-régebbi-DSLR-t,-de-az-utómunkálatok-kb-kimerülnek-az-Instagram-előre-telepített-effektusaira-klikkelésben”– fázisnál tartunk. Vagy ott sem, de lelkesek vagyunk. És amúgy pedig olyasmi ez, mint kávébuzinak a POD-os főzés: szentségtörés, de a végeredmény mégis egész jó.

Ezekkel a modern telefonokkal már bőven használható képeket lehet lőni, ha „használható” alatt önmagáért való élvezhetőséget értünk. Nem feltétlenül a Louvre falára szánt festményelőképek, hanem a hangulat, a pillanatnyi érzékelés és önreflexió visszanézhető ... fotói. Egyszerű dolog ez, ráadásul roppant szórakoztató sétálós-fényképezős vasárnapi  program.

Minden ott kezdődött, hogy pár éve még az újságnál dolgoztam, és szenvtelenül olcsón vettem egy használt DSLR szettet. A netről tanulgattam fényképezni, de bevallom, legalább annyira lart-pour-lart volt a dolog, mint amennyire valóban szükségem volt célszerszámra a munkámhoz. Élveztem az objektívek puszta cserélgetését is, azt meg pláne, hogy a fotós hátizsák egycsapásra fényképész-riporterré avanzsált a többség szemében. Ha már megvolt a gép, igyekeztem, hogy úgy mondjam felképezni az utcán heverő témákat. Hogy jobb (értsd: művészileg, szakmailag értékesebb) képeket sikerült-e készítenem, mint a barátomnak a szétcsúsztatható horpadt Nokiájával? Nos, mára bevallhatom, nem mindig. Ahol a téma, vagy egyéb körülmények nem követeltek meg fényerősebb objektívet, erősebb vakut stb., ott kifejezett tudás híján előfordult, hogy Nokiás barátom lőtt érdekesebb képeket. Valljuk be, sose nyomtattunk plakátra, se nem kifejezetten maceráltunk órákig nyers (raw) formátummal, és mára egy alap androidos képszerkesztő is olyan effektusokat, beállítási módokat tud, ami bőven kielégítheti (jogtiszta) Photoshoppon finomodott igényeinket (kapszulás kávé, pfujj). Az idei téli fényképezős sétánkra így egy Note3 és egy (hello)MotoX kísért el bennünket némi konyak társaságában.

Nyilván nem mondok most hatalmas újdonságokat azzal, hogy rohanó életünkben érdemes időről-időre szembesülnünk lakókörnyezetünkkel. Újra felfedezni a környéket, amiről azt hisszük, pontosan ismerjük. Nem nagy truváj munkába/iskolába/bárhova menet néha feltekinteni az épületek homlokzatára, vagy besétálni egy dufarba, esetleg pocsolyából fényképezni. Ezek a gondolatok manapság minden facebookszociológus számára egyértelmű közhelyek. És mint tudjuk, a közhelyek igen sok igazságot tartalmaznak, de mert közhelyek, kb szarunk rájuk. Kilenc éven át minden áldott nap ugyan azon az útvonalon mentem iskolába, nem túlzás azt állítani, ismertem már minden követ, tócsát, falfirkát. Kilencedikben aztán gondoltam egyet, és – dobpergés, fanfárok, oroszlánbőgés: hazafelé a híd MÁSIK oldalán mentem át. Bezony. Megtettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Jól emlékszem, hogy megálltam a híd közepén és áttekintettem a túloldalra (ahol minden logika szerint közlekedtem), elképzeltem, ahogy ott megyek éppen. Ok, belátom, kissé fura gyerek voltam, de ez az élmény kb leírja, miben is áll a nézőpontváltás csimborasszója. És igen, néha érdemes inni egy automatás kávét, vagy kipróbálni mindegyik városi presszót, mert csak így, igazán elmerülve egy-egy dologban tágulhat ki a világunk.

Alábbiakban két világnézet párhuzamos, egymásutáni váltakozásban tálalt fragmentumait kínálom vizuális fogyasztásra – arabicával kitűnő! (Ha valakinek olyanja lenne, Insagrammonkövetéshez: Deshtop, karpatikaligula)

Ungvár
Deshtop

Ungvár
karpatikaligula
Ungvár
Deshtop
Ungvár
karpatikaligula
Ungvár
Deshtop
Ungvár
karpatikaligula
Ungvár
Deshtop
Ungvár
karpatikaligula
Ungvár
Deshtop
Ungvár
karpatikaligula

 2
Tovább

Miért point a kapszula?

ü Gondolatok az EP kapszuláról és Lavazza EP Matinée felújítása

Életemben először egy Lavazza gépből ittam kapszulás kávét Olaszországban. Majdnem tíz évvel később itt áll az asztalomon egy haspnló példány. A legnagyobb különbség, hogy akkor utáltam, most viszont rettenetesen tetszik: öröm ránézni és a kávé is piszok jó, amit főz.

Nem akarok senkit megbántani a véleményemmel, és ízlésen vitázni amúgy is marhaság, de le kell szögeznem, hogy gondolatban el kell különítsük az E.S.E. POD-os, EP kapszulás kávékat a többi POD-os és kapszulás történettől. Egyszerűen más kategória.   

Teljes díszében valóban a konyha dísze lehet az EP Matinée

Változnak a dolgok, vannak, amik gyorsabban, akadnak, ami lassabban, de változnak. Míg a szilícium völgyben hónapok alatt felfordulhat minden, addig a kávézás berkein belül lassabban őrölnek a Mazzerek kúpos kései. Emlékszem, amikor először találkoztam a kapszulás kávéval, úgy néztünk egymásra, mint marslakó a mostohára. Sem azt nem értettem, honnan jön, sem azt, hova tart ez az izé? Ha jól emlékszem, valami környezettudatos dumával próbáltak érvelni, meg egyszerűséggel, könnyű tisztíthatósággal, blabla... Olasz presszó élmény egy gombnyomásra, meg ilyenek. A környezet tudatosságon már akkor is jót nevettem: pont a műanyag kapszulák mentik majd meg a világot a pusztulástól – no comment. Egyszerűség? Hát, örlős gépek már vannak egy ideje, amik le is főzik a kávét – persze olyat, amilyet. Valamire való kávégurman egy automata kávéfőzőre rá sem néz. Könnyű tisztíthatóság? Hááát, mondjuk, legalábbis ránézésre. Mert ugye, kapszula ki a csomagolásból, beagépbe, lefőz, majd kapszula a kukába. Valóban, nem kell babrálni az őrleménnyel, sem a zaccal (mondjuk a virágföldbe nem jó a kapszula). Nem kell tisztogatni a kosarat, felsőszűrőt, nem kell tisztítócsapolni, semmi ilyesmi. Legalábbis a forgalmazók szerint nem kell és nem is igen lehet. Hogy mi a valóság, azt jobban mutatják a képek. Az általam vásárolt Lavazza kegyetlenül koszos volt. Nem kicsit, nagyon. Ebből kávét inni, hol a tizennyolcas karika, szóval pfujj. De akkor most jó ez a kapszula izé, vagy ássuk el a kert végében?

Maradjunk annyiban, hogy volt mit takarítani. Fogyóeszköz lett itthon az ecetes-sós víz.

(Az alább leírt gondolatok mind a fantázia szüleményei, és tisztességes kávébuzi minimum megköpködi az ilyet. Suma nota bene: bennem erős kettősség él – jó kávét inni és jó kávét főzni szerintem nem feltétlen ugyan az a mondakör.Köp.)

Kezdjük ott, hogy szeretnénk otthon a saját konyhánkban főzni kávét. De nem ám Sanyi néni termoszos csodájára vágyunk, hanem olyasmi presszóra, amitől a reklámban táncolnak a ruhák a szárítókötelen, meg amit a tökéletes lánynak főz a tökéletes pasija a tökéletes bőrkanapén ébredezve. Mondjuk, hogy koffeines ízorgiára vágyunk, nem zaccos lórúgásra. És mit nem akarunk? Mondjuk nincs kedvünk kávézóban lakni, vagy venni egy karos gépet és hozzá való kávédarálót. Modjuk, hogy nincs kedvünk méricskélni őrleményt, finomságot, hőfokot, tamperelni és állítgatni a gépeket minden reggel (délben, este ...), mert, bár a tökéletes nőnk megérdemelné, de akkor sem. Mondjuk, hogy tudjuk értékelni a különféle blandek közti különbségeket, de nem szeretnénk hatféle kávébabot tartani otthon attól rettegve, hogy mi lesz, ha kiszárad? Mondjuk, hogy végiggondolva a lehetőségeket úgy értékelünk, hogy megéri az árát a nem éppen olcsó kapszula. Elképzelhető mindez? Nos, úgy vélem, nagyon is. És itt jön képbe a Lavazza EP gépe, amely: jajj, de szép, és jajj, de jó, és jajj, de nagyon szívtam, amíg felújítottam. Persze, itt megint az a faramuci helyzet, hogy egy ilyen új gép árát csak valamelyik létfontosságú szervem elvesztegetése árán tudnám letenni az műtőasztalra. És mivel több gépre vágyom, mint ahány piacképes szervem van (több kávégép, mint vese), ezért marad a használt.

Mélyről bukkant fel ez a konkrét példány is. Ránézésre egészen rendben volt, ne feledjük, húsz éves a gép. Mondjuk 15-öt letagadhatna, hacsak az aranyozás kopását nem nézzük. Miután megpróbáltam bekapcsolni, jöttek a gondok: valaki már járt előttem a burkolat alatt, és nem végzett éppen jó munkát. Azt hiszem, erre mondják, hogy gányolás. Valamikor eléghetett az alaplap, vagy ilyesmi, ezt cserélhették nem éppen a legvirtuózabb mesterkezek. Miután levettem a fedelet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy valahol állhatott már jó ideje. Konkrétan penész nőtt a drótokon! Nna, itt bontani kell, az utolsó csavarig, ha valaha kávét akarok főzni ezzel a géppel. Nem szeretném leírni az egész bontási, takarítási és összeszerelési folyamatot, mert ez nem regény. Maradjunk annyiban, hogy a bontás után nem fogadtam volna pénzzel arra, hogy a büdös életben összerakom.

Az összeszerelés kifejezetten megizzasztott. Mikor készen lett, igazán büszke voltam magamra.

A gép lelke amúgy nagyon egyszerű, már-már meglepően az. A befogatást mindössze két karom végzi, amik beszorítják a kapszulát az SGL-től származó termoblokk különlegesen kiképzett réz szája alá. Ez a rész száj a pumpált víz nyomásától szorul a kapszulára csapoláskor. Végtelenül egyszerű és bolondbiztos megoldás. Van 2 darab OPV és háromjáratú szelep is, minden egészen jól elhelyezve. Az automatika irányításáért egy komplett IBM 486-os felel, de tényleg, hatalmas alaplap,cserélhető vezérlő chip. Mondjuk azt nem értem, ha már ott az elektronika, miért nem lehet egy állítható termosztátot beiktatni gyárilag? Vicces a ragasztott diódás nyomógombos irányító panel is, ezt külön élmény lehet cserélni. A kábelköteg egy kisebb robogóból is származhatna ránézésre. Meglepett a beépített vízszűrő tartály is, amelyben ránézésre műgyanta gyöngyök voltak. Mondjuk ennek a cseréléséhez az egész burkolatot bontani kell (vagy lehet, ezeket nem is kell cserélni? No már mindegy, szenes-gyantás vízszűrő került a helyére).

Összességében egy jól átgondolt, tankszerűen megépített gép hatását kelti az EP Matinée, a kis beépített megvilágítás pedig a cseresznye a kávétortán - esti főzésre fel!

Jó, jó, de milyen kávét főz? Mint mondandóm elején említettem, első találkozásom a műfajjal elég lehangolóra sikeredett. A Pod-ok sikere után viszont úgy éreztem, lehet, nekem is meg kellett érnem a jó kávékhoz, mint ahogy a legjobb konyakot is kiköpi a gyermek, bámilyen szivarral is kínáljuk hozzá. És valóban. A kis gép, amelyik pár órával azelőtt még csak egy halom fémlap és drótkupac volt az asztalomon, most brillirozott. Ha hinnék a tárgyak lelkében, azt mondanám, hálás. Olyan kávékat csapoltam (na jó, nyomtam a gombot), hogy állva nem is akartam meginni. Gyönyörű krema, példaszerű lefolyás, testes, aromás kávé. Persze nem akarok túlzásokba esni, hiszen eddig csak néhány falyta kávéval próbálhattam ki, és volt olyan, amelyiknél a POD jobb eredményt hozott. Sajnos karos gép híján a szemeskávéból főzött verzióval nem tudtam összehasonlítani, de az biztos, hogy az átlagos kávézói produkcióval nevetve feleszi a versenyt.

És most amolyan Szirmai Gerősen: értékeljünk! Megkedveltem-e az EP kapszula világát? Abszolute. Ajánlanám-e másoknak? A költségek reális átgondolásával teljes mértékben. Megtértem-e a kapszulás kávékhoz és soha többé darálós tamperelős bohóckodás és a kis gép is marad az asztalomon örökre? Ejj, hát nem. Bármennyire is csodás a végeredmény, sajnos vágyom azokra a rítusokra is, ami a darálós-karos kávé főzéssel jár.

Lavazza eladó!

 0
Tovább

Covim Gold Arabica - kóstoltam 3.

Értékelés: Nehéz dolgom van a Gold Arabica értékelésénél. Könnyű lenne elintézni valamilyen sablon szöveggel: arabicához mérten elfogadható minőségű (hamar összeesik), egészen szépen texturált crema, csokis mellékíz, mely végigkúszik egészen a nyelvhátig, hogy ott fanyarkás gyümölcsösségben végződjön, lágy koffeinosság, egytónúsú, mégsem egyszerű ízvilág, stb. Viszont úgy vélem, ez nem fedné teljesen azt a fajta ízélményt, amit ez a kávé ad. Ha az orocrema egy igazán elit robusta élményként definiálható, akkor a Gold Arabica igazán „arabica-élmény”. Bármennyire izgalmas, bennem mégis hagyott némi kétséget afelől, mennyire innám szívesen nap, mint nap, pláne nem gyors reggeli kávénak való. Azért sem, mert Pod-os kiszerelésben is igen érzékeny a lefőzésre. Jelen tesztben az EP kapszula sokkal jobban teljesített, pedig a Pod csomagolása, tömörsége és illata is rendben volt. Ha nem megfelelő a víz hőfoka, vagy nem elég friss az őrlemény, egyszerűen nem jönnek elő az ízek, „üres” marad a kávénk.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé sem koffeinmentes, akármennyire is tűnik elsőre lágy italnak. Sokkal kulturáltabban indítja be a szervezetünket, mint a robustás társai, de azért megteszi a magáét. Érzetre valahol fele annyira pörget, mint egy robustás keverék.

Covim arabica cupping
A Lavazzaval lefőzött kapszula sokkal testesebb kávét eredményezett, mint a Spinel és a POD

 

kávé

Crema  

Íz(világ)  

testesség

  Ár/érték

  Összesen:

Covim Gold Arabica E.S.E Pod

  2

  6

   3

    6

      17

Covim Gold Arabica EP kapsz.

  4 

  7

   3

    7

      21

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára. 

 0
Tovább

Covim Orocrema - kóstoltam 2.

Covim Orocrema E.S.E. Pod és EP kapszula - 15% arabica, 85% robusta

Értékelés: Az Orocrema egy régi vágású, erőteljes olasz eszpresszó. Nem játékossággal, hanem céltudatossággal jellemezném, kevésbé akar elvarázsolni bennünket ízorgiával, cserébe felébreszt egy csapásra. Eléggé egytónusú ital, én ezt nevezném (vitathatóan) „olaszosnak”.

cupping Covim POD EP
A crema csodásan fest, de hamar elgyengül

Rendkívül testes, csapolás után kifejezetten szép cremával, ami azonban hamar elvékonyodik, összeesik. Nincs benne semmiféle bántó, vagy véleményes felhang, ezzel együtt nem is vonja magára a figyelmünket.

Különvélemény: miután leírtam saját érzékelésemet, természetesen azonnal elolvastam, mit írnak mások a kávéról. Nos, a leginkább emlegetett csokoládésság – elképzelhető, hogy nekem ez kissé mást jelent – számomra nem egyértelmű. Én pont, hogy egyes csokoládékban vélem felfedezni az Orocremára igen jelemző Kávésságot (így, nagy betűvel). A kávés csokoládék például pont ezt a fajta erőteljes, „drága” robusta ízvilágot hozzák, amit a Covim keveréke.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé nem finomkodik, beindítja a testet és szellemet egyaránt. Az erős kávék kedvelőinek ajánlom jó szívvel, estére semmiképp.

Jelen esetben a két kiszerelés - Pod és kapszula - nem hozott érdemi különbséget.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

kávé

Crema   

Íz(világ)

   testesség

  Ár/érték  

Összesen:

Covim Orocrema E.S.E Pod

   3

     6

      4

     9

   22

Covim Orocrema EP kapszula   

   3

     6

      4

     9

   22

A kóstolással kapcsolatos gondolataimról itt írok.

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára."

 0
Tovább

Rövidkv, avagy a Kávé és főzője

blogavatar

Még egy blog, ahol kávé címszó alatt a szerző önmagáról pukkantgat el kisebb-nagyobb lufikat. Ejj, de azért lesz szó kávézókról, kávékról és minden firlefrancról, ami egy kávészeretőnek érdekes lehet. Elöljáróban talán még annyit, hogy: igen, szeretem a kávét, leginkább a rövidet, inni is, főzni is, és a történeteket is, írni is, a kávézókat is – azokat nagyon – a kávéfőzőket, a különféle kávés kütyüket, és úgy általában a k és a v betűket. Ha tetszenek az írásaim, teccikeld, esetleg örvendeztess meg egy megosztással.

Utolsó kommentek