Sokaknál lélektani határ a 100 000 forintos összeg. Ebben a bemutatóban egy olyan szettről olvashattok, ami alternatíva lehet a használt gépeknek.

Nem lett világmegváltó a szegedi kávégép, de az érem egyik oldala mégis kissé súlyosabbra sikeredett. Hogy melyik? Nos az kiderül a szövegből.

A legegyszerűbb lenne vaskos cinizmussal szidni, kiemelni a kevésbé sikerült oldalát ennek a szettnek, gúnyolódni az anyagminőségen, vagy a hiányosságokon. De az az igazság, hogy annyira nem is rossz, mint amennyire jó kávékat sikerült már eddig készítenem. Vagy fordítva, annyival elintézhetném a kritikát, hogy ennyiért nincs jobb, minden más másodlagos kérdés. Nehéz ügy, ezért is húztam a bemutató megírását, kellett idő, hogy tisztázzam magammal, mit is gondolok?

Az sem véletlen, hogy egy egész kávégépvásárlásos cikk is kikívánkozott belőlem a teszt előtt. Mert valamihez képest is lehet valami jó, vagy rossz, abszolút skálát nehéz lenne felrajzolni a kávégépek esetébe úgy, hogy a végén megint csak ne ott kötnénk ki, hogy „jja, kérem, annyiért már kávézót veszek baristával, nem kávéfőzőt… „

Ebből áll a szett:

Kis kúpos őrlő (AVX CG1) 

Maga a kávégép (AVX EM TB1)

Rögtelenítő izé (HG One féle)

+ precíziós felsőszűrő vízterítő és kosár

Normális tamper, zacckosár

Vízlágyító, törlőkendők, tisztítópor.

Szerintem ez így elég jól ki van találva, plusz egy mérleggel meg is vagyunk. Persze lehet még válogatni hozzá cuccokat, kinek mire van még szüksége – tömörítő állvány stb. Megvásárolhatóak külön is a gépek és kellékek, de alapvetően szerintem ez így kerek.

1. Első benyomások, design, anyaghasználat

A doboz láttán és a kicsomagoláskor lesz egy olyan aliexpresszes érzetünk, de ez nem is csoda, hiszen szorgos kínai kezek csomagolták és készítették számunkra mindezeket a földi jóságokat. Azon sem kell meglepődnünk, hogy van is ugyan ilyen gép az alin, persze más logóval. Akit ez zavar, annak elárulom, a gépek többsége már csak Kínából érkezik. És ugye jelen esetben egy bevizsgált, hivatalosan forgalmazott termékről beszélünk. Nagyobb baj az anyaghasználat, ahol aztán nem spóroltak a … spórolással. Csak annyi anyagot kapunk, de tényleg, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy még egyben maradjon a cucc. Lehet ez már a környezettudatosság jegyében készült, de nekem inkább nyújt silány benyomást a recsegő műanyag. Ezt menti a golyós gőzkar és a rendesen megcsinált szűrőtartó kar, valamint a 40mm-es kúpos őrlőkések. Összességében felemás érzést nyújt mind a kávégép, mind az őrlő kivitelezése. De legalább ránézni nem fáj. Nem azt mondom, hogy a Catler/Sage koppintás iparművészeti remekmű, de összességében szerintem a formába nem lehet belekötni.

2. Funkciók, kezelhetőség

Az őrlő alapvetően tetszik, nem karbaőrlős, de kapunk hozzá kis téglit, roppant egyszerű kezelni, kis helyen elfér és a hangja sem borzasztó (mint mondjuk a sokkal profibb Baratza 270 sikító zörgése). Állíthatunk rajta időt, vagy adagot. Kínai, ezt azzal is tudatosítja, hogy olyan hangosan pittyen, mintha autóriasztó lett volna jánykorában. Az őrlemény, amit készít, nos, leginkább ok. Kotyogóhoz, filterhez ajánlanám jó szívvel, a kis kúpos kések teszik a dolgukat, de a világot nem váltják meg. Eszpresszó finomságot az állíthatóság legvégén tud csupán, tartalék nem marad benne. Viszont ebben a végállás közeli helyzetben a közepes/sötét pörkölésű kávékkal simán elboldogul, és elképzelhető, hogy egy alátéttel ez a dolog orvosolható (láttunk már ilyet). Mondom, felemás az érzés, mert amúgy szimpatikus kis ketyere ez 30 000 forintért. Persze, már hallom is, hogy „de a Graef 702 is ennyibe kerül!” (azért nem egészen) Valóban, a kis Graef már bizonyított és ebben az árszegmensben szerintem is az egyik legjobb vétel, kivitelezése miatt talán hajlanék is arra, hogy azt ajánlanám jobban. Mondjuk a kis kínai versenyző ebben az esetben is mutat rokonságot, pl a praktikus babtartály, ami leszedéskor bezárul alul. De a kések kialakítása és befogatása is gyanúsan Graefos, viszont is nagyobb késeket kapunk és a sebesség is alacsonyabb. De ugye a jobbaktól tanulni nem szégyen, max koppintás…

A kávégép, ahogyan már említettem, elég Catleresen néz ki kívülről. A kéken világító gombok kifejezetten szépek, a nyomásmérő megléte és korrekt működése nagyon jó dolog, a golyós felfogatású gőzkart is dicséret illeti. A gép 58mm-es szabvány karral szerelt, ami újabb plusz pont. Rontja a képet, hogy maga a fej műanyagból készült, csak körülötte lévő bajonett palástja fém, ami így a hőstabilitásnak nem tesz jót. Persze ettől még lehet tartós, és ugye a műanyag nem is adja le olyan könnyen a hőt, mint a fém… nna jó, ebbe inkább nem megyek bele, maradjunk annyiban, hogy ezen az áron elfogadható (Ezt kapjuk bármely random márkától ebben a kategóriában, vagy még kevesebbet). Az alapgép 60 000 forintos árához még csapjuk oda a precíziós vízterítőt nyugodtan, az tényleg jót tesz a kávénak és valami 2000 forintért a miénk lehet. Úgy tudnám leginkább jellemezni a kis gépet, hogy csak arra koncentrált a szerző, ami szem előtt lesz. A vízterítés egészen jól néz ki, a nyomást nyomon tudjuk követni, a kar masszív és van anyag benne, van opv és előáztatás. Apropó, előáztatás. Egyik szemem sír, a másik nevet. Mert ok, hogy van, de nem vagyok meggyőződve, hogy ettől jobb a dolog. Eleve az előáztatás szükségessége is kérdéses számomra. Mindenesetre örültem volna, ha ezt a funkciót lehetne szabályozni, vagy legalább ki lehetne kapcsolni.

3. Technika

A (recsegő)burkolat alatt szembesülünk az igazi minimalizmussal: nincs itt, kérem, semmi látnivaló! Ránézésre egy pici Saeco j kazán szolgáltatja a meleg vizet, amit teflon csövek visznek az Ulka (vagy kínai testvére) pumpa nyomására az igen minimalista főzőfejbe. Nem bonyolították rézcsövekkel az életüket a gyártósoron, maradjon az a hanyatló nyugat ópiuma. Hogy hogyan lesz ebből hőstabilitás? Hát leginkább sehogy. De ezek az alkatrészek mind működnek, és jól működnek. Ennél többet nevesebb gyártók gépeiben sem találunk, de nem is ez a lényeges, hanem hogy mindez összeáll-e azzá, amiért a pénzünket adtuk: egy korrekt presszóképes szetté? Nagyjából igen. Nincs nyomásfokozós okosság a karban, semmi hókuszpókusz, és a végeredmény kb. 3-ból 1-szer tök jó, 2-szer ok. Szerintem ez nem rossz. És itt hozzátenném gyorsan, hogy az őrlő egyértelműen a gyengébbik láncszem. Megkínáltuk a kávézóban a kis gépet azzal az őrléssel, amit a nagy géppel használunk, és szerette. Mi is.

4. Gőz

Én akkor sem vonnék le a versenyzőtől pontot a mutatványáért, ha egyáltalán nem lenne gőzfunkciója. Nem várok ilyesmit egy ekkora géptől, nem iszok tejes kávét, és amúgy is macerásnak tartom egy pici kazánnal a gőzölést, kávékészítést. De ha már ott az a jó kis gőzcsőr, hát kipróbáltam. Elsőre persze azt hittem, valamit rosszul csinálok, a nagy gép gőzlökete után a kis sziszegést nem tudtam hova tenni. De a fújtatás kitartott és kapásból tökéletes(nna) tejkrémet gőzöltem, ami rendesen meglepett. Ha valakinek ez a fétise, hát erre is tökéletesen megfelel a gép.  

Összegezzünk. Ugye eddig 100 ezer alatt járunk, ami egy nyilvánvaló lélektani határ sokak számára. Ennyi pénzért csak használt presszóképes gépet tudunk vadászni magunknak, ami, ha nem értünk hozzá, lutri. Akinek nem fáj az anyaghasználat, annak jó szívvel ajánlom a szettet a jelenlegi árán. A kis kiegészítőkkel együtt abszolút hozza a home barista fílinget, amire titkon minden kávérajongó vágyik.

A gépeket itt tudod megnézni, megvásárolni. Ha rám hivatkozol vásárláskor, azzal segíted további ilyen írások létrejöttét!

És a legméglegfontosabb kérdés: miért?

Tesztelek egy kávégép/őrlő párost, de ahhoz, hogy kontextusba tudjam helyezni a képességeit, minőségét, működését, újra elgondolkoztam azon, milyen lehetőségei vannak azoknak, akik kávégépet szeretnének vásárolni? Dúrva, hogy már 4 éve írtam erről először, de sok minden azóta sem változott. Vagy mégis?

Hétköznapi életkép: család áll a miértidemárt kávés részlegénél, nézik a gépeket, lesik az árakat. Ők – legyenek mondjuk Tóthék - szeretik a jó kávét, ezért jó eszközt szeretnének vásárolni. Tóthék nem sóherek, de nem is az amerikai nagybácsi pénzéből élnek, hisznek az ár/érték arányban, de azért ronda gépet sem szeretnének a pultra tenni, nem baristák, de tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnek. Nézzük, miből választhatnak?

A polcon sorakoznak a gépek, ár szerint növekvő sorrendben, így viszonylag könnyen belőhető, honnan kezdődnek a középkategóriás gépek, és honnan a csúcskategória. Vagy nem? Azt hihetnénk, hogy ha a 7000 forintos kotyogóstól a 250 000 forintos automata gépekig tartó sorban rábökünk valahol a közepén egy tetszőleges gépre, akkor már jók vagyunk. Vagy mégsem? A kérdést három körülmény is bonyolítja, amik a laikus számára (mindenkit annak számítok a könnyebbség kedvéért, aki nem barista végzettségű) nem is feltétlenül ismertek:

• először is már ott kezdődik a káosz, hogy a kotyogóssal kezdődik a sor, a vízgőznyomásos (nem pumpás) „eszpresszó” (szarvasi) gépeken és a pumpás karos gépeken át az őrlővel egybeépített automatákig tart. Ez kicsit olyan, mintha a mosogatógépek sora egy mély lavórral kezdődne, majd jönnének a hajduk és a külön centrifugák, a hagyományos gépek, majd a sor a ruhaboltban érne véget és azt állítanánk, hogy ezek közül mind „ugyan azt tudja”.

az őrlő fontosabb, mint a kávégép. Nem csak a frissesség miatt – az őrölt kávé nem képes tartani az illó aromákat -, hanem a presszóképes minőségű őrlemény előállítása miatt. A pengés darálók hiába szedik miszlikre a kávébabot, az a por alkalmatlan eszpresszó készítésére. A jó őrlők pedig drágák. Hogy miért, az egy külön tanulmány tárgya lehet, most csupán rögzítsük, hogy a minimum OK őrlők is 30-40 000 forinttól kezdődnek (akár kézi, akár nem…)

A jó presszóhoz kell a precíz vízterítés, illetve a hőstabilitás. Ezek megléte nem feltétlenül pénzkérdés. Nem biztos, hogy a kétszer annyiba kerülő kávégép jobban terít, mint a legolcsóbb. Az automaták pedig teljesen másképp működnek ilyen szempontból.

És akkor a különféle kapszulás, podos megoldásokról még nem is beszéltünk (és nem is fogunk most).

Szóval szerintem alaposan meg vannak vezetve Tóthék, akik még mindig ott állnak a boltban, végigolvasták mindezt, elköltöttek pár tízezer forintot, de egy jó kávét még nem ittak ma. Ettől én is ideges lennék. Szóval hogy is van ez?

• -Először is el kell döntenünk, milyen kávét szeretnénk inni? Milyen fajta kávéitalt és milyen pörkölést? Mert amíg egy sötét pörkölés „elvan” egy átlagos „darálóval”, addig a világos pörkölésű szemek sajnos igénylik a kitűnő minőségű őrlőt. Ugyanígy a testes presszó készítéséhez egyelőre csak a karos gépek a jók. Hiába választjuk a félmilliós automatát, az sem készít majd sokkal jobb duplát kedvenc világos Ethiop kávénkból, mint a „csak” negyedmilliós.
• -Egy kitűnően elkészített kotyogós kávé jobb, mint egy híg automatás presszó? Ezt csak így itt hagyom.
• -Gyorsan szeretnénk elkészíteni, lehetőleg egyszerűen, gombnyomásra a reggeli italunkat, vagy a minőség a fontos, és ezért hajlandóak vagyunk kitanulni a gép kezelését, a helyes tömörítést, utánajárni rögösödésnek, fokoknak, nyomásnak, mennyiségeknek stb.?
• -Kérjük ki a baristák, szakmabeliek véleményét, segítségét. Nem a nagy áruházak személyzetét akarom leszólni, egyszerűen a fentiek alapján ezt tartom célravezetőnek. De! Fogadjuk kritikusan a véleményeket, keressük a válaszokat és tegyük fel mindig a kérdést: miért? Miért kell nekem az őrlő? Miért kell jobb/drágább őrlő? Miért kell nekem nagyobb bojler/ thermoblock, golyós csapágy? Miért lesz krémes a kávém és miért nem? Tegyük fel a jó kérdéseket, különben csak a véleményeket csatáztatjuk egymással!

Végezetül térjünk vissza Tóthékhoz, akik szegények már megbánták ezt az egészet, mint cirmos, aki hetet kölkedzett: van számukra jó megoldás? Persze, hogy van! Adjuk őket menhelyre. Tóthék esete  már bonyolultabb, mert mindenen felül még a minőség, tartósság kérdése is beúszik a képbe. Tudjuk, hogy manapság lassan konkrétan mindent (és mindenkit) Kínában gyártanak, és ennek vannak jó oldalai is. Pl lehet egész jó technológiát kapni olcsón – kérdőjeles kivitelezésben. Hogy miért nem a Szarvasi cég próbálkozik ilyesmivel, azt nem tudhatom – pedig ötleteim lennének az upgrade-re –, de tény, hogy vannak már egészen olcsó, ok kávégépek a piacon. Legközelebb egy ilyet tesztelek, mutatok be alaposan, hogy a végére Tóthék is válaszokat kaphassanak, ne csak barista ömlengéseket a csilliós gépparkról.

Kávé színűt kerestem, kávébőr ülésekkel, de az élet már csak másképp hozta.

Ez egy szubjektív írás a saját 206 cc-mről: a vásárlás körülményeiről, az autóról és az univerzumról úgy általában.

Mivel mindig érdekeltek az autók, és alanyi Totalcar rajongó vagyok, igazából nem is tudom, miért nem próbálkoztam autós írással eddig? Vagyis tudom: nem volt autóm. Jó, jó, kifogás mindig van, de ez az apróság, úgy éreztem, hiteltelenné tenné a countach tesztemet. Node most!

Pesti létezésem új szakaszba lépet, amikor saját autóm lett. Egy grafikonon ábrázolva a pesti autóbirtoklással kapcsolatos véleményem így fest: amíg nem volt autó (vagy valamilyen céges borzadványt kellett terelgetni random) – Soha nem akarok autót ebben a városban, mert az egy nettó sz*pás. Mióta van autóm – jujj, de jó kocsikázni!!!

Ok, érzem én is, hogy ez némi magyarázatra szorul. Az egyik lényeges momentum a dologban, hogy ma a munkámhoz is kell autó, napi szinten használom, a robogóval sajnos nem tudtam már megoldani minden szituációt. Fact: a pörkölő napi dolgaihoz jobb, ha mobilis a pörkölő mester (igen, az én vagyok).

Az sem mindegy, milyen autóról beszélünk? Valamilyen becsípődés miatt nálam az autó, motor, robogó olyan, mint a jó konyak: minél öregebb, annál jobban szeretem. Eddigi motorjaim rendre 20+ évesek voltak, addig az első autóm egy fiatalos 2003-as Twingo lett. Hogy most nem erről fogok írni, annak az az oka, hogy lecserélődött különféle okok miatt. Az okok egy része praktikus és szerintem mindenki számára érthető: annyira jó állapotban volt a kicsi kocsi, hogy már nem volt rajta mit csinálnom. Nna ja, tényleg ez a „praktikus” okom. A kevésbé praktikus, hogy vágytam a kabrió fílingre. Ezek ugye mind nagyon fontos szempontok (plusz még egy az igazsághoz tartozik, de az pedig nem tartozik ide). Persze, ha az anyagiak nem zárnák ki új autó vásárlását, lehet, hogy másképp festene a helyzet: ha lenne pénzem új kocsira, akkor vehetnék még régebbit.

Nézzük, mik voltak a kívánságlistámon: a legtetején a Mazda MX5 és a Fiat Barchetta (roadsterek!), ezekből párat meg is tapogattam. Egy a pénztárcámnak megfelelő, de rémisztően imbolygó mazda, valamint egy rohadó bárka megtekintése után ezekről a viszonylag magas beszerár + az előre látható javítgatások, fenntartási költségek miatt hamar letettem, talán majd legközelebb (bár az árak elszállni látszanak). Elérhetőbb távolságban jöttek a valamilyen nagy számban gyártott szedánok kabriósított verziói. Ezek között is a 3,5-ös Golf és a 306-os Peugeotok tetszettek legjobban, de nézegettem még a Bertone féle Opel F Astrákat is. 

Abban biztos voltam, hogy lehetőleg kis méretű autót szeretnék, így pl a Megan és a hozzá hasonló 4 ülésesek kiestek. Erősebb benzines motorral szerettem volna, így megint rövidült a lista. Bár vágytam nagyon a Pininfarina feliratra (szerintem az egyik legszebb kabrió), a szép állapotú 306-osok ára és amiket olvasgattam ezekről, eltántorítottak. Abban is egyetértettem magammal, hogy viszonylag olcsón fenntartható autó kell, ezért legyen egyszerű technika. Az Opel Tigrák tetszettek, de a pénztárcámnak már nem, viszont így jutottam el a CC-ig, azon belül is a 206-os Peugeot-hoz.  Már itt leszögezném, tisztában vagyok azzal, hogy mindent lehet mondani a kocsiról, csak azt nem, hogy férfias. Viszont ez pont nem érdekel, valahogy a formavilág tekintetében a maszkulinitás, mint fő szempont, fel nem merül bennem. Mondjuk Twingo-ról váltottam, szóval gondolom, másban sem.

Pár teszt és sok vélemény elolvasása után arra jutottam, hogy jó lehet ez nekem. Bár féltem az elektromos tetőtől, de a vászon sérülékenységével összevetve nem gondolom problémásabbnak, plusz ugye praktikusabb is a keménytető, főleg télen.

A forma. Nekem tetszik. Kifejezetten jó kiállású, gömbölyded, de határozott vonalvezetésű jószág. Nekem kifejezetten tetszik a lapos csomagtartó a két „kapaszkodóval”. Jó tagolású és arányos, mint a roasdterek. Így 2020-ra sem fáradt meg a forma, az én szememnek inkább modern, mint régies. Persze ennek ára van, amit úgy hívnak: hátsó ülés, ami így jelzés értékű. Elfér benne 4 személy? El. Olyankor 4 nagyon morcos ember száll majd ki az autóból, de végül is kivitelezhető. Vagy, ha olyan személyt szállítunk, akit a sors megkímélt a combok meglététől, és a térde is a fenekén van, nna ő gond nélkül fetrenghet hátul, és olyan 100-as tempóig még a fejét sem tépi le a szél.

Elől ellenben kellemes, az oldaltámaszos székek tartanak és egész jól állíthatóak, ezzel szemben a kormány, amire szerintem kár volt feltenni az állító reteszt azért a fél centiért, amennyit enged le-fel irányban mozgatni. Nem sportos az üléspozíció, de sportos „jellegű”. Nincs olyan érzésünk, mintha a földön ülnénk, ezt meghagyja az mx5-nek és társainak. Kiskocsis mércével viszont nem lehet panaszunk, a pedálok elrendezése sem ortopéd, mint pl a Twingómban volt. Bájdövéj a Twingo után szerintem egy lovon ülve is ergonomikusabbnak érezzük a kezelőszervek elhelyezkedését.

Én az 1,6-os 16 szelepes 109 lóerős motorral szerelt példányokat nézegette, a kétliteresekről olyanokat írtak, ami az én pénztárcámat rosszul érintené. A 109 ló már egész jól hangzik – kár, hogy ezek a lovak a hegyekben laknak, kifejezetten magasan, valahol 4000 felett. Az öreganyám sem látott ilyet, hogy 2-3000-ig lényegében a bubi is legyorsul. Ez még a kisebbik baj, de nehéznek is érződik az autó, amihez még hozzájön, hogy nem könnyű. Tonnán felül van a merevítések miatt, meg ugye a tető sem papundekliből van. Cserébe ha behajtogatjuk magunk mögé, kapunk egy alacsony tömegközéppontot, amit meg a kanyarok szeretnek. Persze ebben benne van az is, hogy az én kis autómat (motorikusan) egészen csodálatosan elhanyagolhatták az utóbbi években. Mindenesetre ha nyomatékos autózásra vágyunk, ne ilyet vegyünk. Fogyasztása nálam csak városban valahol 8,5 körül van, de ebben azért a motor nyűgjei is belejátszanak (a keverékképzésben van valami disznóság).

Vásárláskor, miután már túl voltam 3 elképzelhetetlenül lefingott kocsi megnézésén – a képen is látszott, hogy valami kis hólyagosodás van a betöltő nyílás körül, no de ha mondja az eladó hogy a hólyagosodás már a rozsdán van, amit a gitt tart össze, talán megkímél némi kínos hmm-től – találtam egy kifejezetten egyben lévő, képek alapján egészséges kasznijú autót. Meg is beszéltük telefonban a fontosabb dolgokat, és bár voltak intő jelek – covid miatt elmaradt műszaki vizsga, nem működő (elemcserés) központi zár – úgy voltam vele, hogy láttam én már karón varnyút, legfeljebb nem veszem meg, ha olyan. Utólag már tudom, hogy „olyan” volt, de ezt tökéletese jól titkolta egészen a hazajövetelig. Akkor aztán bevallott mindent. Mert mit néztem meg, amikor megvettem?

• - tetőmechanikát, csukást, nyitást többször is. Minden perfekt, semmi gyanús, és tényleg, mint az új. Minden szenzor érzékel, tetőroló a helyén, pipa.
• - kaszni állapotát, amennyire csak tudom, rozsdanyomokat, horpadásokat, sérüléseket. Ilyen téren kifejezetten jól áll a kocsi, bár az eleje nyilván ütve volt, nem feltűnő a dolog, rozsda pedig sehol, pár hólyag a neuralgikus pontoknál, de minimális
• - kerekek, úttartás, motorhang, motortér, kábelek, gyanús taknyolások nyomai, lógó kábelek stb. Ezek is rendben voltak, bár a motortétben volt olajsár, de ugye nem új autó, gyanúsat én nem láttam. Az eladó mondta is, hogy „kuplungozva” volt frissen, ezért kissé még harap. Én mondjuk ezt nem éreztem, de jó hír, ha új a kuplung (tuti nem az, de erről ksőbb).
• - belső, ülések, huzat szakadások, kopások. Ilyen szempontból annyit láttam, hogy „csajé” volt, magyarán ami kiégett belső világítás, vagy letört pici műanyag, azt hagyták is úgy, ahogy van. De összességében rendes, tiszta(!) belteret kaptam, egységes, nem kopott. Ez rám elég nagy hatást tett, mert ugye kabrió, ami gyakran van nyitva, nem olyan könnyű rendben tartani.
• - hátsó kerék ne terpesszen, mert akkor kuka a torziós rugó (avagy felújítandó)
• - nem utolsó sorban az eladót is megnéztem. Na nem úgy. Tök szimpi nő, nem az a bojrészer fajta, a kocsihoz nem igazán ért, de a szerelője úgy is cserélte, amit kellett. Ez így nekem a gyanúskálán a tök ok mezőben van, de persze lehet, hogy bennem van a hiba.

Mindezek után úgy éreztem, korrekt üzletet csináltam. Nem cseréltek elemet a központi zár távirányítójában, azért lehet csak kulccsal nyitni? Pff, hát persze. De ezt elfogadtam. Azután utólag kiderült, hogy valószínűleg cseréltek, de a feltanítás 5 másodperces procedúráját már nem volt kinek kigugliznija. Szóval szerintem kamu volt, de végül igaz lett. A műszaki vizsga hiánya már fájóbb volt, és a covidra fogni különösen tré dolog – ez lehetett volna intő jel -, de belealkudtam az árba, így lenyeltem. Végül is 13 nap múlva levizsgáztattam (kacsintós szájli). De addig már túl voltam a következőkön:

• trélerezés
• teljes első fékcsere
• minden olaj, szűrő, folyadék csere
• váltórudazat csere
• majd vizsga után gyertyák és trafó csere
• idegbaj 

A szerelő, ahova a vásárlást követő 1 óra múlva már időpontom volt a barátaimnál parkolást követően széthullott váltórudazat miatt, sírva röhögve mutogatta az olajszűrőt, amit úgy kellett kivésni a helyéről. Hidraulika folyadék kb. nem volt már benne, a féltengelynél meg dőlt belőle az olaj. Eladói reakció? Ezek bármikor bekövetkezhettek volna, ez bizony nem az ő sara. Megkérdezte a szerelőjét is, ő is ezt mondja. Nna ja, nesze neked szimpatikus eladó, meg korrektség. A szerelőm másik nagy felfedezése a meghegesztett és úgy visszatett összekötő rúd. Darabja 3000 forint, szóval tényleg biztosan megérte nem kicserélni. A folyogató tömítésre csak legyintett: majd, ha kuplungozni kell, akkor cseréljem, mert akkor úgy is le kell bontani a futóművet. Mondom, hogy most volt kuplungozva. Erre csak annyit kérdezett, hogy „Ez?”, és tudjisten, olyan furán nézet…

Akkoriban kissé csúnyákat gondoltam az eladóról, mert egyetlen dolgot kértem, hogy mondja el őszintén, amit tudnom érdemes. Úgy is megveszem, csak tudjak kalkulálni. Neki is jobb, ha nem anyáznak, nekem pedig nincs helyismeretem, ezért hálás vagyok, ha tájékoztatnak előre, mert akkor tervezhetek. Nyilván van a hozzáállásomban egy nagy adag naivitás, de másképp nekem nem megy. Akinek eladtam a Twingo-t, az utolsó kopott csavart is megmutattam, amit talán cserélni kell 5 év múlva. Úgy is annyit kértem a kocsiért, amennyit, egyszerűen az őszinteség ilyen esetben szerintem kifizetődik mindenkinek. Talán majd a karma...

Hogy akkor megbántam-e a vásárlást? Két hónap és 2000km után azt kell mondanom, hogy nem. Persze jobb lenne, ha nem kellene a felvillanó hibaüzenetek miatt aggódnom, vagy, ha elkerülhettem volna az első napok szervízbe rohangálását – ami a kifejezett szándékom volt, mivel nem otthoni terepen mozgok. Viszont a kabrió fíling nagyszerű, engem nagyon elkapott. Szétválasztva a 206 cc-t a konkrét vásárlás körülményeitől, simán ajánlom bárkinek, aki belátható összegből szeretne kabriózni. A CC-ség nagy előnye, hogy piros lámpánál simán feldobja, vagy le a tetőt 30mp alatt. Ha rákészülünk a műveletre, és előre lehúzzuk az ablakokat, akkor annyi sem kell neki. A csomagtartója felhúzott tetővel teljesen elfogadható méretű, de magas cuccokat max fektetve tehetünk bele. Tetővel a csomagtartóban is marad némi helyünk, még laposabb dolgoknak, de ilyenkor már csak kb 30cm-es résen tudjuk betuszkolni a bevásárlást. A lámpái jól világítanak, a motorhang egész kellemes, ha forgatjuk, a fun faktor hatalmas. Kanyarodni nagyon szeret, a kaszni számomra nem okozott meglepetést, szerintem egészen merev, nem érzem, hogy csavarodni akarna a körúton sem. Vannak nyiszogások, innen onnan jönnek fura zajok a konstrukció + kor egyenletből fakadóan (az én térdem is recseg már), de pl. autópályán 110-nél is kellemes odabent, nincs drámai süvítés szélfogó nélkül sem. Mondjuk én 173 cm alacsony vagyok, így nem lóg ki a fejem, magasabb sofőr már lehet vegyen kötött sapkát.

Hogy mit tanácsolnék annak, aki 206 cc-t venne? Először is csak bátran, ez egy jó kis kocsi. Másodszor, ha lehet, vigye el szervízbe átnézetni, kiolvasni a hibatárolóját. Ezt én elmulasztottam, és sokba került, főleg sok bosszúságba. Harmadszor fogadja el az örök érvényű igazságot: ami olcsó, az sz*r is.

Covid után(?) szabadon, avagy hogyan tovább magyar kávé?

Érdekel valakit, hogy mi újság a pesti kávézókkal? Mások nyomora? A közeli helyek szomorkás napi problémái? Nem? Nem csodálom, de azért mégis csak elmondom, milyen szempontok működnek mostanában egy pesti - mások által szimpatikusnak mondott - kávézó napi működése kapcsán.

Azzal nem árulok el titkot, ha azt írom: sza* az egész. Főleg, mivel a Blue (ja, igen, a Blue Bird kávézós gondjairól írok, azon belül is a szívemhez közeli Rumbachról, plusz ugye a kávépörkölőről). Mert ugye ki iszik kávét manapság 500+ forintért, ha nem muszáj? Vagy ki vásárol 8, 9 ezer forintért egy kiló szemeset, ha van kétezerér' is a boltban zacskós termék? Szóval igen, a pestközponti kávézda barátja a külföldi vendég, aki kissé más vonatkoztatási rendszerben látja az árakat, és a visszatérő vásárló, aki már kóstolta a szemes kávét és meg lett győzve. 

Hogy a partnerek is bezártak, és sokuk ki sem tudott nyitni újra, az főleg a kis hazai pörkölőket vágta haza, és a #vegyélhazait mozgalom valahogy a pörkölt kávé vásárlás kapcsán nehezebben érinti meg a magyart. Ezzel kapcsolatban mondok is egy anomáliát:

- én az olasz kávét szeretem, mert az az igazi kávé.

- ez a kávé magyar kávé.

- itthon termett?

- nem

- akkor mitől magyar?

- amitől az olasz olasz...

Nehéz ügy, ugye? Nem akarunk "olasz" kávét készíteni itthon, mert nem cél sem az utánzás, sem az ezredik sötét pörkölés. És ezzel nem szidni akarom, egyszerűen más az út, amin járunk. Maga az olasz kávékultúra, pörkölés, kávé kihagyhatatlan az önmeghatározáshoz, ugyanakkor egy jó IPA sem azért jó, mert másmilyen, mint egy cseh láger, hanem önmagában. 

De miért is mondom mindezt? 

A vírushelyzet méginkább árérzékennyé tett minket, miközben az alapanyag drágult. Nem azt mondom, hogy csak a drága kávé a jó, de ha pusztán a korrekt zöld kávé ára 3000/kg (nettó!), akkor döntse el mindenki magában, hogy mit gondol a boltban 2000-ért kapható kilós termékről. 

És akkor még nem szóltam egy szót sem a jó munkaerőről, a képzett baristáról, akit nem csak megfizetni kell, de képezni, motiválni. A vendéglátás pont nem az a szakma, ahol a dolgozó örül, ha egész nap a lábár lógatja. A gépek is csak kókadoznak a melegben, döglik a kávé az őrlőben - igazi apokaliptikus állapotok ezek a barista számára.

Mi a megoldás? Nna azt jó lenne megálmodni. A Blue-ban aztán mindennel is próbálkozunk: új menü, hibrid nyitvatartás, megamitakartok. Van benne jó is, persze, pl az újratervezés lehetősége. De vendég nélkül a vendéglátásból marad a -látás. 

Hogy én mit szeretnék? 

Vegyélhazait. De tényleg. Próbáld meg. Aztán ha nem tetszik, még mindig vissza lehet nyargalni az olaszra. Nem azt mondom, hogy vásárold fel csak a mi pörkölésünket (persze álmodni lehet), hanem válassz a valóban kitűnő magyar mikropörkölők kávéiból. Vagyunk jópáran, de azért mégsem olyan zavarbaejtően sokan. Légy kritikus a kávéddal kapcsolatban, ismerd meg a készítőket, kérdezz bátran - van rá lehetőséged, használd ki!

Ez lenne a megoldás?

Régóta foglalkoztat a kérdés, van-e olyan kávégép-helyettesítő megoldás, ami hordozható, praktikus és képes bárhol kávéházi minőségű presszót készíteni. A Handpresso ketyeréjét nagyon megszerettem, de hogy kávéházi minőség és praktikum? Aki látta, csak p**iszpumpának hívja, s bár végeredményben korrekt kávét lehet kicsikarni belőle a megfelelő körülmények, őrlemény és vízhőfok megléte mellett, praktikusnak nem nevezném.

És ugye a bolygónkat sem lenne rossz megmenteni, vagy legalábbis magunkat nem mérgezni, ha nem muszáj, a temérdek fölösleges műanyaggal, plussz az előállítás során keletkező mérgekkel. Személy szerint nem hiszek (hiszek: azaz max. fingom van a dologról, véleményt tudás alapján illik formálni) a huszárvágós projektekben, a maholnapról tiltsunk be mindent, ami megöli földanyát gondolkozásban. De azt sem hiszem, hogy egy ember nem tehet semmit. Összegezve: a gondolkodás lassú, de biztos alakulásának az erejében hiszek, és a kevesebb szemét termelésében.

Ezért is igyekszünk kevesebb energiával előállítani terméket, leoltani a villanyt, kevesebb papírpoharat kiadni a vendégeknek, lehetőleg sokáig használni egy eszközt. És ezért is izgatnak az olyan projektek, amik egyszerre innovatívak és nem huszárvágósan környezettudatosak. Itt is van mindjárt egy izgalmas hordozható kávékészítő startup, a Coffeejack. Életemben nem vettem semmit kickstarteren, de irigykedve figyelem a többszörösen túlteljesítő önmegvalósulásokat (nyilván a sokezer hamvábanhalásról nem is értesülök). Nézem a képeket, olvasom a leírást, ízlelgetem a mérnöki megvalósítás szépségeit és egyre jobban rákívánok. Talán itt egy készülék, amit értő emberek terveztek, akik tudják, milyen egy jó presszó. És ehhez még tudatosan védik a környezetet, szóval megvettek minden oldalról kilóra) A pénzgyűjtés már 20x túlteljesítve, sárgulok, mint a falevél. Azután megnéztem a videót…

Tényleg én vagyok a rossz máj ebben a történetben, és belátom, a kritika közelebb áll hozzám, mert a dicséret távol. De a kritika nem ócsárolás, max élcelődés, és bizony a videó alatt egyszerre szólalt meg bennem az egysugarú kávéivó és a kávézóvezetgető. Mert:

• Ezeknek tényleg az volt a céljuk, hogy egy Delonghi kávégépből nyert adatokat reprodukáljanak „kávéházi minőség” címén?
• mégis mi az az ordenáré rögtöntűnő hab, amit ott kavargatnak a híg fekete lé tetején?
• mégis mi az, hogy „ barista sztájl kofi?” Ez olyan, mintha azzal hirdetném az új Ladát, hogy „formula 1 sztájl autó”, csak ez ugye még kevesebbet is fogyaszt.
• de ha már az, akkor mégis hogyan gondolták, hogy az, amire itt azt mondják, hogy tömörítés, az tömörítés?
• azokkal a kávészemekkel a videóban hasmenést lehetne csillapítani, nem kávét készíteni
• honnan vesz mindenki azonnal forró vizet az erdőben, úgy értem, ha már viszek magammal termoszt, miért nem kávét töltök bele, ha már praktikum… (tudom, tudom, az nem barista sztájl, és ettől már csak egy lépés, hogy megmikrózzam a cappuccinót)

  

És persze minden nagyszerű ötlet egy problémával kezdődik… És látjuk is a problémát. Vagyis a probléma eredményét, a szeméthegyeket. Látjuk, hogy az egységnyi programozó sorbaállás helyett az irodájában kávézik és nem sz*rja tele a várost több műanyag fedővel. És látunk cuki teknőst (ok, a teknősökért tényleg mindent!), éééééés megérkezünk Rómába, ééééééés egy kávészakértő elájul a terméktől.

Én meg nem.

Persze mindettől eltekintve az elv nagyon is tetszik: egy hordozható, praktikus, presszóképes ketyere, amitől hanyatt vágja magát a magamfajta kávébuzi. Már ha tényleg képes arra a presszóra, és nem csak bikakaki az egész. Mert a kávézásban, a kávékultúrában igenis van helye a környezettudatos szemléletnek. Pl.

• vegyél egy keepcupot, és abba kérd az elviteles löttyödet.
• idd meg helyben
• az irodában ne vegyen magának mindenki ilyen szarokat, hanem pl dobjatok össze egy kávégépre.
• Hogy nem tudjátok használni, csak a gombokat nyomogatni? Menjetek el egy alap barista gyakorlásra és tanuljátok meg használni! Nincs többé kapszula, és még jól is szórakoztok.

Lennének még ilyen ötleteim, de végül is, ez csak kávé, és nem a tankerhajók kipufogógázainak a tragédiája. Viszont ha ittál már rossz kávét egy nehéz napon, akkor tudod, hogy a tragédia is relatív.

1. Berlini szubjektív 

2. WOC Berlin és minden, ami kávé!

Először is le kell szögeznem, szerencsésnek tartom magamat, hogy ide jutottam. El. Mármint nem Berlinbe, hanem, hogy úgy veszek részt a kávés világ legnagyobb összejövetelén, hogy nem csak turistáskodom. A Blue Bird-nek hála munkaügyben, a blogomnak (meg hogy az origón van…) hála pedig ingyen belépővel. Mivel sosem jártam még Németországban, pláne nagy volt az öröm, még ha a sok meló mellett nehezen is fér bele az időbe a kirándulás.

1. Igyekeztem sorra járni a látnivalókat, ami valljuk be, szinte lehetetlen alig fél nap alatt. A rövid verzióm az lenne, hogy nem esett le az állam a német főváros látványoságaitól. A hosszabb verzióban viszont belátom, hogy nagyon is élhető, kellemes ritmusú, mitnemondja vonzó élettér ez a Berlin. Mondjuk a Brandenburgi kapu előtt állva a 33 fokban leginkább az tűnt fel, hogy mekkora lobogót sikerült a magyar követségre felrakni.

Ezt a versenyt legalábbis megnyertük… A Nagy Tű igazán impozáns, ha nem lett volna egy vagyon a feljutás, tériszony ide vagy oda, felmentem volna. De egy vagyon. A Reistag épülete sajnos annyira el volt kerítve, hogy lehetetlen volt elmélyedni a múlt ide vágó részleteibe, pedig leginkább ez az, ami érdekelne. Szemben a kancellária modern betonkockáia lenyűgöző kontraszt mellett igazán „németes” hatást keltenek.  A Spree csatornáiban lassan csordogáló vízen visszatükröződő beton és üveg felületek a szikrázó napsütésben kimondhatatlan nyugalmat árasztanak. Bár pusztító volt a hőség, gyalogoltam, amennyit csak bírtam. Próbáltam kissé felvenni a város ritmusát. Ami feltűnt, hogy vagy én lassítok a pesti rohanás után, de Berlin nem az a tipikusan túlpörgött miliő. 

Megnéztem a fal maradványait. Nem fogott meg. Nem tudom már elképzelni, hogyan is lehetett? Veszek egy sört, mert hétköznap van, és munkaidő, és megtehetem. Az üveget még fél óra múlva is cipelem. Nincs szemét, tényleg, szinte sehol. De kuka sem. Hogyan csinálják? A vonaton (hév), buszon, metrón olyan finom modorban van beállítva a hangosbeszélő, amilyet még nem hallottam. Lehet ez is csak nekem fura, de akárhányszor elduruzsolta az állomás nevét az ember a hangszóróban, elmosolyodtam. Nem tudom azt mondani, hogy hűhamennyiveljobbminden, de érezni egy határozott jobbságot. Meg mintha értelmesebben lenne összerakva az egész: ugyanaz a legókocka, csak passzol a többihez is. Nem érezni bizonyításvágyból elkövetett építkezéseket, viszont láttam egy sor közösségi zöldségeskertet a házak között. Csak úgy, mert miért ne? És tényleg: miért ne? 

Nagyob kevés volt ez a kurta másfél nap a városra, pláne a múltjára, a történelmére. Viszont elég volt ahhoz, hogy megértsek valamit Budapesttel kapcsolatban: lélekben soha nem költöztem ide. Fura, de a lenyűgöző épületek, paloták ma már inkább fárasztanak, s talán jobban örülnék egy paradicsomos kertnek a házam mellett, mint egy márványobeliszknek. 

2. Mondjuk a szervezettséggel, azzal a híres némettel pont a kávékiállítás kapcsán nem találkoztam. Lehet elfogultság is, de a pesti konkrétan jobb volt (persze, nekem az volt az első). Szerencsére a kiállítókat ez nem zavarta meg abban, hogy őrültebbnél őrültebb cuccokkal szerepeljenek. Ha a félnapos városnézéstől elfáradtam, a WOC első napjának a végére haldokoltam. Testileg és szellemileg is. Sem a szemem, sem az agyam, sem egyéb érzékszerveim nem voltak felkészülve. A Dj-s coldbrew készítő lengyelektől a burkolatlan Ascason át a show-t ellopó Marzoccóig Geishák és hipermodern 50kg-s milleniumfalcon pörkölő vagy éppen Ikawa, Robot kávékészítő, és kávékészítő robotok, megamitakarsz.

Lehetetlen mindent értelmesen megnézni, megkóstolni egy nap alatt, de arra feltétlenül jó a program, hogy az ember helyére tegye magában, hol is tart a kávés társadalom: mindenhol. Teljes a széttartás, még ha trendeket fel is lehet vázolni. Igazi gépi újítást alig láttam, s 10 presszógépre ha jut egy őrlő invenció – már ha annak lehet nevezni a pepitában gyártott, átnevezett gépezeteket. Továbbra sem értem, hol akadnak el a „nagyok”, amikor 1000 dollár alatt kellene valami használható otthoni őrlőt összehozni. Teslát tudunk az űrbe juttatni, egy marék kávét konzisztensen leőrölni, na azt nem. Valaki megemlíthetné ezt Musk úrnak, hátha…

Amibe teljesen beleszerettem, az az Ikawa minipörkölő gépe. Hát az valami botrányosan jó cucc. Azt hittem, parasztvakítás, ha így van, én megvakultam teljesen. Ha valaki olvassa ezt, és kedve van, 2000 euróért kedvezményesen megvehetné nekem a kiállítási darabot! Lécci…

És hát láthattam pl Scott Raot. És láthattam hájp-parádét. És megmondók megmondásainak is lehettem szemtanúja (már hogy bemutatták). És hát kissé kiábrándító volt ez a része abban az értelemben, hogy se jobb kávékat nem ittam, sem a szakmára vetítve nem látom be, miért jó egy csillag alakú dripper? Vagyis dehogyisnem értem: megveszik. Persze, ha lehull a lepel, minden király meztelen. De én még mindig szeretem az illúziót, keresem a történeteket, mert élvezni is kell a szakmát, nem csak megélni belőle. 

Két, ha úgy tetszik, alternatív kávékészítő eszközt mutatok be. Az egyiket magaddal viheted akárhova, a másik pedig igazi Török.

A barista már csak olyan állat, hogy egy idő után megunja a legkiválóbb kávét is, kiköpi a Geshát, fintorog a milliós kávéőrlő hangjára. Én már teszek cukrot a reggeli presszómba csakazértis! Imádom az egész rituálét, ami a kávézáshoz kötődik, talán azért is tud magával ragadni ha valami újat (értsd: nekem újat) látok. Most 2 ilyen kávés dologról lesz szó, vagyis inkább kép, videó formában.

Az első a Hand Presso, ami nagyon nem új találmány már. Emlékszem, évekkel ezelőtt az első KávéBárBazáros látogatásomkor találkoztam ezzel a valamivel élőben először. Akkor szó nem lehetett róla, hogy ilyesmire költsek pénzt, de a vonzalom megmaradt. idén februárban viszont egy kedves partnerünknél sínylődő példányt magamévá tettem. Nota bene, otthon egy mokán kívül semmi más kávés eszközöm nincs, szóval ezzel is igyekeztem megmagyarázni magamnak, miért vettem egy kávépumpát harmincé’. Így már Geri sem szóllhat egy szót sem... A tesztek is meggyőzők voltak, a saját tapasztalat vistzont minden kétségemet eloszlatta: ez egy valóban használható kávékészítő eszköz. Hordozható, minőségi anyagokból van összerakva, és könnyen készíthető vele értelmezhető espresso. Másik kérdés, hogy mire emlékeztet, amikor az ember a hasához szorítva próbálja belepumpálni a 16 bárnyi levegőt… Mindenesetre, aki jöttében mentében kávézgatna, annak kifejezetten ajánlom, működik presszó őrleménnyel és POD-dal is. Ímhol a videó:

Másik érdekesség a hozzánk tesztre érkezett elektromos törökkávé készítő gép, az Arzum Okka. Odahaza Ungváron sok helyen találkoztam már ezzel a fajta szerkezettel, Budapesten viszont még sehol nem jött szembe velem. Bár az Arzum árképzésével nagyon nehéz egyetérteni, maga a készülék remekül működik, és jól kitalált. Azon túl, hogy feltöltjük a víztartályát és belekanalazzuk a kávét, más dolgunk nincs, csak megnyomni egy gombot. Aromás, kellemes törökkávét készíthetünk így, feltéve, ha nem mocsári robusztából és csapvízből akartunk csodát tenni. Ízre nekem jobban sikerültnek hat az ibrikkel homokon készített kávé (ugyanabból a vízből és őrleményből), de nem-kávéházi körülmények között ez a szerkezet kiváló választás lehet azoknak, akik szeretik ezt a fajta kávéélményt.

évértékelő évkezdő bekávézó

Jajj, de szeretnék egy kávézót!

És a baj az, hogy végül is van is. Meg nincs is. Nem az enyém, de azért kicsit mégis. Az enyém, de azért kicsit sehogyansem. Az úgy történik, hogy tervezhettem, kiviteleztethettem. És sokat tapasztalhattam. És már elég gyakran pörkölök is. Azt nagyon élvezem, mert az nehéz. És rendelek zöldet. Azt úgy, hogy: ez a név tetszik nagyon, az nem annyira. Ennek a kávénak számok vannak a nevében, akkor tuti jó lehet. Na jó, persze túlzok az iróniával, de azért benne van ez is vastagon. És merem állítani, sok pörkölőnél van ez így. De a lényeg, hogy a polcokon ott a kezem nyoma, és ez jó érzés. És volt sok pozitívum is 18’ban. Például, hogy egy kávém olyan jól szerepelt egy kóstolón, hogy meglepődött, aki ott volt. Én is. Jó érzés, hogy a baristák a kávézóban (ami nem az enyém, de mégis), láthatóan fejlődnek és szeretik a helyüket. Jó érzés, hogy van egy hely, ami tetszik a betérőknek, és nem kell szégyenkeznem sem a kávé miatt, sem a körítés miatt. Fura ez a kis ország, Magyarország és a hozzá kapcsolható kávés közeg. Kicsi, és kusza, és persze mindenki ismer mindenkit. Akit nem, azok nem is érdekesek, pedig dehogynem. Macskák kint és bent is fogják az egeret. De lassan mi is megtaláljuk a helyünket, és talán én is.

Addig is, gyertek be egy kávéra, vagy redbull-kóla-coldbrewra, vagy beszélgetni velem, a kislányokkal, vagy csak úgy. Hozzatok ötletet is és magatokat. 

Az nagyon jó lenne. Akkor írok majd többet is.

Mennyi idő egy ízlésfordulat?

Az van, hogy megint lóoldalt váltottam. Nem bírok megülni kávés pejkóm hátán, csak fordul az a nyereg, akármennyire is próbálom kötni az ebét a karomhoz. Hiszem ma is, hogy egy formálódó, önmagát kereső szakmának feszegetnie kell a határait, másképp nem jut egyre a kettőről, és ennek magamon is érzem a hatásait.

Amennyire elutasító voltam a filterrel kapcsolatban, úgy vett meg kilóra, amint jobban megismertem a v60-ak világát. Persze nem a papírfilter hozta meg a kedvemet, de akkoriban még szinte semmit nem tudtam a pörkölési mikéntekről, a miértekről meg végképp semmit. Arabica vagy robusta, ennyiben szinte ki is merült a kávéról való tudásom. Ma már bevallom, sokáig úgy hittem, a különféle országokból való származásnak vajmi kevés hatása van az ital ízére, amolyan egyengyümölcsnek gondoltam a kávét. Mert miért is gondoltam volna másképp? A bolti téglákból „főzve” alig éreztem különbséget egy afrikai vagy brazíliai kávé között, világos pörkölésről meg nem is hallottam.

Szinte szégyenkezve osontam kiállítótól kiállítóig az első kávébárbazáromon, és hitetlenkedve hallgattam Mantra Krisztiánt, akinek az első filteres élményemet köszönhetem. Ma már tudom, az volt a váltópont, onnantól igyekeztem a vélt csúcsára jutni a kávés világban elérhető tapasztalásoknak, megtalálni a legjobbat… pfujj, micsoda elbizakodottságba oltott naivitás! Eldobtam mindent, amit addig tudtam, és… valljuk be, szerettem. Mert igen, nagyon szerettem azt a sza.t, amit a Ghigo kávéból készítettünk a Millenium Saeco automatával az ungvári piacon. És bizony 10 évvel ezelőtt nagy szó volt, hogy minőségibb kávét használtunk, ráadásul nem másfél deci volt egy presszó. Az a krémes, telt íz, a krémes csorgás hangja máig él bennem, 99%-ig illúzióként. Mert megtalálni újra pont annyira lehetséges, mint az ígyjártamanyátokkalban az elveszett hamburgerezőt. Ott, akkor valami olyant éreztem, amit azelőtt nem, és amibe beleszerettem. Ezt megismételni pont úgy képtelenség, mint újra élni a múltat. Fölösleges is. Nem is lenne jó. Nem is lenne az. Viszont kikerülhetetlenül szembesít a vágyaink, élményeink, értkékrendünk és ízlésünk között húzódó erős kötőszállakra. Tudni, hogy valami ízlik, vagy szabatosan elmondani, miért jó valami, két teljesen más kávéház.

Manapság az újhullámos kávézók létjogosultsága már nem szorul különösebb magyarázatra. Inni egy 90+os kávét, minőséget találni, no nem minden bokorban, de például Pesten már nem nehéz. S most, hogy a szabályozott vízzel készített geishák egyre közelebb hozzák a kánaánt, nna akkor kell rádöbbennem, hogy igen, vágyom egy kellemesen sötétre pörkölt brazil presszóra. Akár egy kis cukorral. Valami baj van velem, az biztos.

Persze nem mondom, hogy ezt tartom a kávézás csúcsának, de ma már nem csúcsokban gondolkodom. Egyszerűen most ez ízlik, ez okozza azt a kellemes érzést, ami a kávézás szertartását annyira kívánatossá tette számomra. Ez egy új hamburgeres, mégis ismerős, otthonos. Jól megfér a mislencsillagos ég alatt, mert nem szakmai, hanem ízlés dolga.

Hogy miről szól egy szakma, arról sokat elárulnak a hétköznapi kérdések, problémák, amikkel szembesül a képviselője. 3 kedvenc kérdésemet írom le alább, mindenki okulására

• „Üdvözlöm! Lesz egy kávé, normál. És maga olyan ember, aki ért a kávékhoz? Úgy értem, tudja, hogy milyen a jó?”

Kezdjük ott, hogy másfél éve baristáskodom, de hogy mi a jó, arról csak sejtéseim vannak leginkább (ha meg tudnám, nem mondanám, megtartanám magamnak a szent grál rejtekének a titkát). Arról már írtam régebben, hogy a barista, mint szakma nem egyértelmű mindenki számára, mint mondjuk a sommelier, vagy a pultos, esetenként vécés néni vagy xmen (pfujj, gendernáci). Mint szakma fejlődik, fejlődünk, de vannak még kétségek, hogy hogyan, merre? Mert ugye, egy étteremben, ahol a szakács jól elkülöníthető a pincértől, a bárpultos a vendégtől, a kávét speciel bármelyik „főzheti”. Ritka, hogy egy kocsmában külön baristát alkalmaznának, de még spéci kajáldák sem. Ennek vannak nyilvánvaló anyagi okai, s a barista, mint szakma, így marad a kávézóban, a vendégek pedig maradnak a régi kérdéseknél: - Maga ért a kávéhoz?​

• „Szia. Lesz egy Latte… tudja, mi az?„

Persze: tej, olaszul. Szóval kérni teccik egy kis tejet, csak flancolunk? Persze, dehogy, tejes kávét kér a vendég, vagyis olyasmit. Valahogy. Szóval akkor előrről: Tetszik tudni, kedves vendég, hogy mi lesz? (Egy bor. Az erősebbikből. De szódával kérem, mert ma még vezetni is fogok, és nem ihatok alkoholt.) – „Kávét kérek, sok tejjel. Presszót nem ihatok, mert ma már ittam kettőt, úgyhogy legyen latte...” Hát legyen. Csak a koffeint a tej nem oldja. Még mindig nem. Persze, az érzet, a felszívódás stb. más, de a koffeinmennyiség ugyan az: ne tessék bedőlni annak, aki mást állít!

• „Sziasztok! Sötét pörkölésű kávétok van? Gyümölcsös ízű. Kotyogóba kellene őrölni.”

Nna, akkor végre valaki tudja, mit is szeretne pontosan. Kár, hogy amit kér, alapvető félreértésen alapul. A sötét (mihez képest?) pörkölés a legritkábban (ha egyáltalán) tart meg gyümölcsös ízjegyeket a kávéban, a kotyogó (igen, az a moka) pedig a legnagyobb körültekintés mellett is elégeti, előre leőrölni pedig szintén nem jó. De megint fanyalgok, pedig maga a kérés mögött már ott az igény, hogy utánajárjon, milyen fajta pörkölések vannak, illetve tudja, hogy a kávé nem feltétlenül egy keserű, forró izé.