Covim Orocrema E.S.E. Pod és EP kapszula - 15% arabica, 85% robusta

Értékelés: Az Orocrema egy régi vágású, erőteljes olasz eszpresszó. Nem játékossággal, hanem céltudatossággal jellemezném, kevésbé akar elvarázsolni bennünket ízorgiával, cserébe felébreszt egy csapásra. Eléggé egytónusú ital, én ezt nevezném (vitathatóan) „olaszosnak”.

Rendkívül testes, csapolás után kifejezetten szép cremával, ami azonban hamar elvékonyodik, összeesik. Nincs benne semmiféle bántó, vagy véleményes felhang, ezzel együtt nem is vonja magára a figyelmünket.

Különvélemény: miután leírtam saját érzékelésemet, természetesen azonnal elolvastam, mit írnak mások a kávéról. Nos, a leginkább emlegetett csokoládésság – elképzelhető, hogy nekem ez kissé mást jelent – számomra nem egyértelmű. Én pont, hogy egyes csokoládékban vélem felfedezni az Orocremára igen jelemző Kávésságot (így, nagy betűvel). A kávés csokoládék például pont ezt a fajta erőteljes, „drága” robusta ízvilágot hozzák, amit a Covim keveréke.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé nem finomkodik, beindítja a testet és szellemet egyaránt. Az erős kávék kedvelőinek ajánlom jó szívvel, estére semmiképp.

Jelen esetben a két kiszerelés - Pod és kapszula - nem hozott érdemi különbséget.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

A kóstolással kapcsolatos gondolataimról itt írok.

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára."

Covim Granbar 50/50

Még mielőtt bárki azt hinné, a kávé kóstolás nem más, mint úri passzió, kellemes szórakozás, kisujjfeltartós élvezkedés, máris leszögezném, hogy... igen. Legalábbis addig, amíg nem a klaviatúra előtt ülve tesszük, hogy érzékszerveink által agyunknak közvetített ingereinket azonnal szavakba önthessük.

Mint tudjuk, egyfelől torzulás nélkül nem lehet érzékelésről írni, másfelől némi kényszer mindig lesz a dologban. Ez persze így normális, nyelvi kompetencia, természetesnek vett íráskészség meg anyanyelvi világba-beleszületettség ide vagy oda, érzéseink, érzékeléseink leírásában mindig van némi bizonytalanság.

A kóstolás és annak megírásának egyik inspirálója maga a Covim kávék forgalmazója, aki volt olyan kedves és megajándékozott egy doboznyi Pod-dal és EP kapszulával.

Mivel nem vagyok profi, de valamiféle konzisztens leírásra törekszem, így igyekeztem művellődni az interneten a „coffee cupping”-ot illetően. Találtam pár igen jól használható leírást, amelyeket átböngészve két megállapításra jutottam. Egyfelől arra, hogy ha minden protokolt szeretnék már most szigorúan betartani, nehézkessé válna a kóstolás, kevésbé élvezném a dolgot. Ezzel együtt a szövegem is száraz zaccá változna. Másfelől úgy gondolom, ez egy folyamat, amely során akár el is juthatok arra a szintre, hogy mindig szubjektív véleményem elég jó közelítést adjon másoknak ahhoz, amit ők is tapasztalhanak ugyanazon kávé otthoni fogyasztásakor.

Tehát ha első körben nem is feltétlenül szabályszerű leírások születnek, az betudható a műfaj (elvégre is ez egy blog) korlátainak, behatárolt szókincsemnek, valamint az autodidaktaságomnak (ha van ilyen szó). Ugyanakkor törekedni fogok, hogy e téren is kiműveljem magamat valamennyire (lehetőleg szeretnék P. Boborján után én lenni a legkávétkóstolóbb ember a világon).

A kóstoláshoz tisztított palackozot vizet (morshinska) és két otthoni felhasználásra szánt presszógépet használok. Pod-hoz Spinel Tour-t, EP kapszulához pedig Lavazza Espresso point-ot. Mindkét készüléket én újítottam fel, így tisztában vagyok a képességeikkel, nagyszerűen megfelelnek az elvárásaimnak.

A legelső kóstolós kísérlet inkább egy baráti találkozó volt, mintsem „szakmai” eszmecsere. Annyi mindenesetre kiderült, nagyon más, amikor „csak úgy” iszunk egy kávét beszélgetés közben, és esetleg rácsodálkozunk, hogy hmm, nem is rossz,  és más, amikor azért iszunk, mert kóstolunk és beszélnünk „kell” róla, hogy hmm, ilyen, meg ilyen. Arról nem is beszélek, mit jelent egymás után meginni x kávét, ahol x nagyobb, mint 5 (amúgy nem, nem ittuk végig a kávékat...).

Covim Granbar 50/50

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára." 

A pontozást és a táblázat alapját a kávékorzó-ról lestem el (remélem, nem bánják), ebben a formában egyszerű, jól áttekinthető az értékelés.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

Értékelés: A Covim Granbar fele-fele arányú robusta-arabica keverék, melyben ízre az arabica, küllemre a robusta jegyei dominálnak. Ebben a formában igen szerencsés elegyét kapjuk a szép és ízletes italnak. A crema gyögyörűen texturált, többtónusú, sötét- és aranybarna, a robustára jellemzően elég vastag, a cukrot szépen megtartja, tartós és szépen festi meg a csésze szélét. Illatos kávé, erőteljes jegyekkel, melyben elsőre az arabica, majd a robusta dominál. Kissé karcos, folyamatosan megmaradó karamell, enyhe csokoládé és friss gyümölcsösség vegyül igazán izgalmas harmóniába pici savanykás-beaujolais felütéssel a végén, kakaós/mokkás utócsengéssel. Koffeintartalma meggyőző, de nem bántó, reggeli kávénak ajánlanám. Nem túlságosan, de harmonikusan összetett, egyszerű ízvilágú ital, amely espressonak és tejes italok alapjának is megfelelő lehet.

E.S.E. Pod – a podos kiszerelés kifejezetten jól tömörített, a lefolyási idő minden különösebb állítgatás nélkül is tökéletes volt.

EP kapszula – a kapszula csomagolásából elszökött a csomagoló gáz, így volt némi félelmem a végeredményt illetően. Alapvetően a kapszulás verziót vártam jobbnak, de talán a csomagolás hibájából, vagy más okból, de ebben az esetben egy hajszállal a Pod teljesített jobban. Bár a lefolyási idővel itt sem volt gond, a crema nem lett olyan izgalmasan szép és hamarabb is veszített tartásából. Az összevetésben kiérződött, hogy a kávé testessége is kissé üresebb lett, nem bántóan, de észrevehetően kevesebbet nyújtott, mint a Pod-os lefőzés.

Érdekességképp ajánlom a kávékorzó és az olaszpresszó Covim tesztjeit.

Francis Francis X1, Tecnosystem Magic Coffee alias Blitz és pár használtpiaci rossz tapasztalat

Akkor kezdem a rossz hírrel.

Miután megírtam, hogy idehaza - Ukrajnában - könnyű kifogni az interneten használt, ámde kifogástalan állapotú olasz kávéfőzőket, sikerült ennek az egyenletnek a másik oldalát is megtapasztalnom. Nyilván nem nagy valami, hogy rengetegből sok a rossz is, csak ugye az én hobbista elképzeléseimnek sólyomszárnyai ezzel erősen szurkosak lettek. A szörnyűség egy Brasilia Poddy képében csapott le rám "ukrán karácsony" másnapján. A képek alapján bíztató vételről hamar kiderült, hogy az ipari méretű gépezet lelkét már többször visszahozták a halálból, mielőtt hozzám került. Az, hogy a robosztus főző két OPV-je kókadtan, teflonszalaggal kapaszkodott a réz kazánba, a keszekusza vezetékelés, a hiányzó csavarok, a szilikonnal felragasztott kapcsolók még valahogy javíthatóak, de a fő vízvezeték végérvényesen megadta magát, menetes végével beletörve a kazánba. Az eladó állítja, minden rendben volt, még a dobozban is főzött vele kávét, amíg a postára vitte... háát persze.  Nno mindegy, bukom a postaköltséget, megy vissza a gép oda, ahonnan jött - az egykoron büszke Brasilia jelen állapotában fémhulladéknak tökéletes. Pedig igazán izgalmas gép lenne: mint említettem, két OPV felel a kávé és a forró víz adagolásáért, réz kazánja erősen ugyan úgy fest, mint a Tecnosystem féle bojler, háromjáratú szelep, és egy külön cső, ami érzékeli, ha kifogy a víz a tarályból - ilyesmit eddig még nem láttam. 

De ennyi elég is a rosszból, nézzük, mit kapunk, ha rálicitálunk egy gyanúsan olcsó Francis Francis X1-re. Az eladó szerint a gép újszerű, sosem használták. A képeken látszott, hogy dobozában van, a csepptálcán még rajta a fóliázás. Aki nem ismerné Luca Trazzi csodásan egyedi tervezésű design főzőjét, annak elmesélek egy rövid történetet: jelenlegi új készülék ára 550 euró körül alakul... Ez sok. Sokkal több, mint amennyit csuklás nélkül hajlandó lennék fizetni POD-os rendszerű gépért, ha történetesen lenne annyi pénzem. Ez már bővel egy jobbfajta PID-es új gép ára, vagy egy használt, csodásan felújított PID-es bármi plusz daráló ára. Ezért is gyanakodtam a töredék ár miatt, még úgy is, hogy idehaza a POD-os gépeknek nincs becsülete (nem uvázsálják). De leszámítva egy kis intermezzót, kellemesen csalódtam. A gép valóban  új állapotában került elő a dobozból, volt is öröm. Sajnos állhatott valahol huzamosab ideig, ezért a kazánját át kellett mosnom, ennyi azt hiszem belefér.

Franciska gyönyörű teremtés, kecses, mégis magabiztos kiállású, igazi Olasz remekmű: ha szépen kérjük, remek kávét főz, tűz az van benne, de nem tökéletes. Ó, amikor először van a forma, és utána a fejvakarás, hogy hogyan is kellene összerakni, álomból kávéfőzőt csinálni? És bizony, a feladat nem sikerült csillagos ötösre, pláne, hogy itt-ott látványosan spórolniuk kellett a mérnököknek. Két dolgot tudok elképzelni: signore Luca Trazzi tiszteletdíja a kész termék vételárának olyan tetemes részét teszi ki, hogy olyan haszontalan csecsebecsékre, mint kazán, csavarok, vagy szűrő, már nem futotta. Vagy egyszerűen Francis-éknál a péntek délutáni mítingen valaki valamire álmosan rábólintott, amire nem kellett volna. Hogy négy pici önbehajtó csavar (számorez) tartja a helyén az egész felső részt/csészetartót? Komolyan gondolták, hogy a kávépogácsát érő víz terítéséért felelő szűrőt egy lazán kijuggatott, ellapított tíz filléresből oldják meg? Hát nehéz lett volna a hőfokmérő skáláját nem ferdén berakni, hogy ha már mutatja a hőmérsékletet, akkor azt pontosan mutassa? Az újabb modellnél ezt a részt elegánsan úgy oldották meg, hogy 80-fok után egyszerűen egy csészét rajzoltak a skálára, utánna pedig gőzt, a júzer ne érdeklődjön, a termosztát úgy is teszi a dolgát. Ejj, hát az ipari remek Gaggiák után ez minimum furcsa. Gyanítom, ez az igazi olasz, nem a milánói Classic. Még egy észrevétel arra, hogy Franciséknál mennyire nem tudták eldönteni, hogy kávéfőzőt gyártanak, vagy szobrot: a készülék kezelő panelje valódi, vastag rozsdamentes acél, súlyos, gyönyörű darab, a billenő kapcsolók is igazán szépek. A középre biggyesztett filléres műanyag hőfokmérő ebben a formában inkább ne lenne ott... Nem tudom, kitört volna-e a cégben a parasztlázadás, ha a panel mondjuk nem fél kiló fémből készül, csak negyedből, cserébe a kazánra kicsit több anyagot szánnak? Számomra meglehetősen érthetetlen döntések ezek. Mert pl a hőfok stabilitásáért nem szimpla termosztát felel, hanem egy kis potméterhez kapcsolódó, ezáltal állítható jeladó kapcsolgatja a fűtést, egészen jó hatásfokkal. A belső fűtésű kazán, bár nem réz, de meglehetősen termetes, így semmi gondot nem okoz egy presszó, vagy akár hosszú kávé lefőzése a gépnek (úgy tetszik, a kazán ebben az esetben is csereszabatos az általam igen megkedvelt Tecnosystem réz kazánjával, épp csak a gőzcsap áll rossz szögben). Apropó réz kazán: párezer forintért vásároltam egy leharcolt Blitz 106-ot, alias Magic Coffee-t. Jelenleg tart a teljes körű felújítás, ami ebben az esetben nem tömítés cserét jelent, hanem teljes szétszedést, takaríást, vízkőoldást, súrolást, csiszolást, gittelést (kittelés?), újrafestést, és összerakást. Egyenlőre nagyon messze még a vége, de a szögegyszerű kis szerkezet kazánja annyira csodásan fest, hogy muszáj életet lehelnem bele.

A végén talán még meg is tartom.

U.i.: Franciska eladósorba került, remélhetőleg szerető és megértő társra talál (jófogás). Jelenleg a reggeli kávézásomat hivatott megszépíteni, de ezen felül tényleg újszerű gép, amire jó ránézni. 

Alább néhány kevéssé rendezett gondolatot közlök az otthoni karos kávéfőzők és vásárlóik belső világáról. Szubjektív és keresetlen szavaimmal sem megbántani, sem tanácsot adni nem szeretnék.

Amikor kissé jobban beleástam magamat az otthoni kávéfőzés rejtelmeibe, még nem sejtettem, milyen mélysége van a témának. Kezdetben vala a drága kávé = jó kávé csecsemői elképzelés. Sokan teljesnek nevezett életet képesek leélni anélkül, hogy akár halvány gőzük volna arról, hány fajta kávécserje létezik, vagy urambocsás hogyan néz ki maga a növény. Ezeket az embereket valószínűleg sosem zaklatta fel a kávéfőző bojlerének anyaghasználata, nem kaptak idegrohamot, ha a szemük láttára citromsavaztak alubojleres Gaggiákat. Az ilyen emberek azt hiszik, a kávé olyan, mint az uborka, vagy a karalábé, egyik mindegy, mint a másik. Ezeknek az embereknek sosem tűnik fel, hogy minden második kávéfőzőben ugyan az a technika (némi túlzással persze) variálódik, nagy eséllyel egyazon gyártó alkatrészeit árulják kisebb módosításokkal különféle csomagolással mindenféle brand alatt. Az ilyen ember, aki már túllépett a kotyogón, ránéz a készülékre a boltban, az ára mellett esetleg megszemléli a gyári adatokat – nyomás, teljesítmény (hahh), méretek – majd vásárol: mint az állatok. A sznob barista szaküzletben, a proli a hipermarketben. Mit tudnak ezek a szegények arról, mit jelent őrlemény minőség, helyes tamperelés, optimális nyomás, kávéfajtának/keveréknek megfelelő csapolási hőmérséklet. De tegyük fel, elvetemültebb kávé kedvelővel van dolgunk, aki már utána is nézett ezeknek. Nem sajnálta a pénzt egy valamire való új főzőre és főleg nem sajnálta a pénzt egy valamire való darálóra. Emberünk még egy tampert is beszerzett a patikamérleg mellé, ezzel teljesen felkészülve egy jó kávé lefőzésére... de ekkor valaki felteszi a kérdést: nem félsz, hogy az acél bojler hőingadozásai miatt keserű lesz az arabica? Belső fűtőszálas, vagy külső? Krómozott bronz a szűrőtartód? Te biztosan meg akarod inni a sok lepattogzott krómot? Vagy ami már megahorror, és távozztőlemsátán: termoblokkos gépet vettél??? A balga. Gyaúr. Hitetlen. Mit tud az ilyen a Réz Kazánok híveiről és örök harcukról az alubojleres használt PID-es Gaggia Classic-osokkal (megint túlzok)? Egyik másik fórumra tévedve az egyszeri kávézónak az az érzése támadhat, hogy végleg sötétségbe borulna a világ, ha a crema vastagsága nem adja ki... és ebben bizony van is valami.

Mert itt kezdődik a lényeg, itt válik el az ocsu a búzától, a kávéiszogató a kávét homofób módon lájkolótól. Nyilván nem véletlen, hogy magyarországon nagy rajongó tábora lett a használt klasszikus Gaggia gépeknek. Ezen belül is a háromjáratú szeleppel, OPV-vel (túlnyomás szelep) ellátott modelleknek. Ezekben a készülékekben „még volt anyag”. (más készülékekben is „van anyag”, de a Gaggiások fanatikus tábora pont jó a példához). Érdekes, hogy maga a cég is kínál és kínált egyszerre több féle modellt ugyan azzal a kazánnal, csak ahogy haladunk a paletán az olcsóbbak felé, eltűnnek az állítható szelepek (OPV, szolenoid), kicsivel gyengébbé válik a pumpa (17,5 vs. 15 bar). A gépezet borításán kívül a kifolyó csőrét is műanyagra cserélik –gondolom egy ilyen marhasággal is milliókat lehet spórolni. Hogy mindezektől rosszabb lesz-e a lefőzött kávé? Természetesen... hiszen aki olcsóbb főzőt vesz, az nyilván a kávén is spórolni fog. De mi van akkor, ha egy termék olyan jól sikerült, hogy a használt piac évtizedek után is bőségesen dobálja fel a kifogástalan állapotú, ám az újnak felébe, harmadába kerülő csúcsmodelleket? Mit tegyen a kávézás iránt elhivatott laikus? Vegyen egy jó nevű új főzőt egy havi átlagkereset kétszereséért, vagy annak a harmadáért egy szépen felújított, PID-el ellátott használtba fektessen? Hisz ezek az újak már a tervezett elavulás profitlelkű isteneinek könnyűfém poklában fogantak – évszázados technika csillivilli ruhába bújtatva. (Megnézték-e valaha a boltban a sok jóáras főző szűrőfelfogatását? A kívülről szépen fénylő fémruha alól kikandikál a bakelit bajonett, maga a horror. Ilyet még a legolcsóbb régebbi Gaggiákon sem nagyon látni.) Persze, egyfelől pénzkérdés a dolog. Aki nem teheti meg, nyilván nem is igen fog kardot rántani az elérhetetlen, sokszázezres gépek mellett, még ha vágyik is rá. (elgondolkodtak már azon, miért iszunk pezsgőt szilveszterkor, amúgy pedig nem különösebben? A pukkanás miatt? Vagy mert pálinkával csak a parasztok koccintanak? Tudna a tescos pezsgő jobban ízleni, ha Dom Perignon-lenne a cimkéjén?)

Mivel ez nem egy tudományos értekezés, és amúgy sem fogok semmi különösebb konklúziót levonni, most és itt vallom be: nemrég megPIDdeltem a Gaggiámat. A biztonságra persze ügyeltem, és igen óvatosan, alaposan megfontolva tettem mindezt. Azt kell mondanom, nem bántam meg. Pedig ebben még csak egy vacak OPV sincs, mégis jobb kávét főztem vele elsőre, mint nélküle. Persze szívtam rendesen, mert ugye irodalmtudományi tanulmányaim közben nem ragadt rám túl sok elektronikai tudás, de a végén csak összekötöttem azt a hat drótot helyesen. Az is sokat segít, hogy manapság a neten percek alatt beszerezhető bármi. De tényleg: bármi. Hőérzékelő K-elem, termopaszta, vagy műkutyagumi, tökmindegy. (Ebből a szempontból nem sajnálom, hogy nem csak karikával, fakockával és sárral játszottam gyerekkoromban, hanem beleszülettem ebbe a csodálatos informatikai világrobbanásba, még ha vágyik is a szívem az 1900-as évekbe.) És ami nincs a neten, az van itt a pjánéj bazáron, tíz lépésre mellettem. Az is csodálatos, hogy egy olaszországi gép, ami hozzám Dnyepropetrovszkból került Ungvárra, kapott egy PID-et Guangdongból, hogy így tovább vándoroljon Magyarországi új tulajához. Jó dolog ez, ha az ember szereti a kávét, szeret bütykölni, és még örömet is szerez ezzel, remélhetőleg nem csak magának.

Életem első vezetőképzőjének megtartása után itt az ideje, hogy beszámoljak a kis Euromatikról. Talán gördülékenyebb lehetne a szöveg, ha elnevezném valahogy, de ez az eljárás - nevet adni a tárgyaknak - sehogyan sem akar szokásommá válni. Elsőre úgy terveztem, mivel sok időm nem volt még a gépre, elintézem ezt a bejegyzést pár képpel. Végül néhány dolgot mégis elmondanék az első tapasztalatok alapján. 
Lehet puszta véletlen, de az eddig Ukrajnában vásárolt használt kávéfőzőim mind kiváló állapotban kerültek hozzám. Bár ez csak a negyedik gép, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket, a dolog mindenképp érdekes számomra. A teóriám az, hogy az ukrán vásárlók között sok az olyan, aki egész egyszerűen nem használja a drága kávéfőzőjét valamilyen banális ok miatt. Semmi sem magyarázza, hogy olykor huszad áron találni újszerű olasz gépeket. A legutóbbi Tecnosystem 10 évesen került hozzám. Látszott rajta, hogy használták valamennyit, majd ahogy volt, eltették. Árulkodó volt a víztartályában lévő gyári drága kétkomponensű vízszűrő betét, valamint a kosárba beleégett zacc is. A nevetséges áron vásárolt minimum 10 éves Gaggia Baby Millennium kazánjában szinte alig volt vízkő, ami két dolgot jelenthet: vagy mániákus módon odafigyeltek, hogy kizárólag lágyított ligeti fecske könnyével használják, vagy, de facto, alig használták a főzőt. A POD-os gépek viszonylagos ritkasága és a POD-ok viszonylagos drágasága is meglátszik a használt gépek árán. Valószínűleg a kutya sem veszi ezeket itthon. Persze ez az én szerencsém.
A kis Euromatik (azért írom, hogy "kis", mert az eddigi szupernehézsúlyú társaihoz képest csak váltósúlyban indulhatna) vegyes érzéseket keltett bennem elsőre. Az én szememben a bizalom első forrása egy kávéfőző esetében a súly (ó, nagyonképzavar). A második érdekes dolog a kívül látható anyagok milyensége. Nos a fekete főző mindkét dologban mutat némi felemásságot: van súlya, de egy kicsi még elkelne. A szűrőkosár rögzítésekor a kar elcsavarásához akaratlanul is megtámasztom a gépet fél kézzel - nem igazán elegáns. A másik dolog a kifolyó csőre. Nos, itt nem tudom szebben leírni: az bizony műanyag. Igen, jól olvassák. Nem tévedés. Műanyag. Ejjnye, a teremburáját, ezt meg hogy nem vettem észre, mikor a hirdetés képeit néztem huszadszor is? Hiba. Persze nem kétlem, hogy van, aki túl tudja tenni magát a felsorolt két dolgon. Lehet élni fém kifolyó csőr nélkül is, ugye, csak minek? 

Miután kipuffogtam magam a csőr és a súly problémáján, jobban szemügyre vettem a gépet. A képekről nem tűnt fel, hogy kissé átvariálták a tervezők a megszokott kezelőszervek elhelyezését. Ahol más készüléken a gőzkart keresnénk, ezen ott találjuk a főzés indítóját. Ahol pedig a csapolás gombja után matatnánk, ott a gőz/forróvíz választó gombot találjuk, Kissé komplikált megoldásnak találom ezt az elrendezést, de kétség kívül eredeti megoldás. A gép jobb oldalán a tárcsa elforgatásával nem egy csapot engedünk meg, hanem két kallantyút bizgerélünk. Ha jobbra tekerjük, jön a kávé, ha balra, akkor gőz, vagy forró víz.A mellékelt képen jól látszik, mennyivel bonyolultabb lett ezzel a szerkezet. Nos ige, még mielőtt főztem volna egy kávét, levettem a tetejét, hogy belekukkantsak, mi lakik a burkolat alatt. Egyenlőre nem lettem okosabb a kazánnal kapcsolatban. Nekem alumínium termo blokknak tűnik, de csak tippelek. Ha az, ekkorát még nem láttam. A vizet egy szép nagy ULKA szállítja. Az anyaghasználat, a vezetékek és úgy általában az egész belső szimpatikus és ugyanolyan megbízhatóságot sugall, mint bármelyik Saeco, vagy Tecnosystem. Maga a POD befogatása is érdekes megoldás: a szűrőtartó és a kar a géphez van rögzítve. Ránézésre olyan, mintha letekerhetnénk, de a mechanika csak nyitni és zárni engedi a szerkezetet. Két spirál vájatban mozog az alsó szűrő és a kifolyó fel le, így szorítva be a POD-ot a felső szűrőhöz. A termo blokk sejtésemet igazolhatja, hogy a gép rekord idő alatt fűt fel, elhiszem a matricának az 1270 Wattot. Komolyan mondom, másodpercek alatt bevetésre kész a kis Euromatik. Van a gépben túlfolyó szelep OPV (avagy biztonsági szelep) is, a felesleges nyomást a víztartályba engedi vissza, de még hogy! A Gaggia Baby köpködött, mint egy kocsis, ez hatalmasakat prüszköl, szörcsögi vissza a forró vizet. Igazán bájos.
 

Első csapolás.
Mire idáig jutottam, igazából már megszerettem a kis dögöt. Bíztam benne, mint egy szimpatikus idegenben, akinek máris szívesen adnánk kölcsön nagyobb összeget. A kedves eladó mellékelt pár POD-ot, így miután feltöltöttem vízzel, nekiálltam csapolni. Ebben az esetben ugye nem nagy truváj, zacskó kibont, pod be, gomb, illetve tárcsa elfordít, voálá. Ennyire egyszerű. A pumpa berreg.. kávé sehol, de a víz csurog mindenfelől a pohárba. Na mondom, szép. Alánézek, hát a kart persze elfelejtettem eltekerni. Ó, hát akkor mégsem te vagy a hibás. Egy tekerés, még egy tekerés, és másodszorra máris csodás sűrű aranysárga kávé csorog a pohárba, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
 

 Ha tetszenek az írásaim, teccikeld, esetleg örvendeztess meg egy megosztással.