Többed magammal a kávézónkból ellátogattunk a Vienna Coffee Festival-ra, ahol sok érdekes, olykor meglepő dolgot láttunk. Trendérzékenységünk okán is igyekszünk zaccos ujjainkat a kávékorpusz babistenének geishatól lüktető vénáján tartani, amennyire csak a munkánk ezt engedi... azaz a munkánk ezt megköveteli, mi pedig kitágult pupillával lestünk Bécsben, mint a moziban. Mert a trend már csak olyan, hogy valaki csinálja, mások követik, s akadnak messziről jöttek, akik azt főznek, amit akarnak. 

Bécs tagadhatatlanul a kávékultúra (egyik) origója, a Bécsi kávé önmagában is fogalom. Mint minden fogalom, ez is sok változáson ment keresztül az évtizedek során, értelmezésben és hozzáállásban is óriásit fordult a kávés világ. A hagyomány érték,  amit olykor érdemes akár széllel szemben is megtartani, de nem érdemes behunyt szemmel hagyni, hogy elmenjen mellettünk a világ. Manapság már az olasz kávékultúra is nyitott a speciality felé, a hagyományos szenes pörkölés mellett megjelenik a világos, aromás, sommásan: újhullámos vonal. Ezt a hagyományokkal együtt futó trendiségnek a megjelenését láttuk nagyon élesen Bécsben, ahol egyszerre voltak jelen a szögegyszerű brasil, éjsötét pörkölésű kávék, akár 80%-os robustás keverékek és a csilliós hipermodern kávégépek. Az én iránytűm nagyon nem talált irányt az ellentétes kávékészítési elvek, szentírások és hagyományok között. Égette a nyelvem a sokezer eurós géppel készített habos robusta, majd ámulatba ejtett a profi mikropörkölő nagyon rendben lévő brasil/hondurasi keveréke. Mutatom  képekben, a minőségért elnézést, a megvilágítás nem kedvezett a kis gépemnek.

Régen írtam blogbejegyzést, sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem Csehországból.

Hol is kezdjem, mit is írjak? Inkább csak említem a csalódott lehangoltságot, ami az első napokban – tudtam persze előre – eluralkodik a hazatérőn. Az emlékekben kellemes helyek hirtelen minden élükkel, mocskukkal, bűzükkel tolakodnak a hazaérkező elé, megmarják, bepiszkítják, rákiabálnak, átverik és úgy általában megbosszulják a távolmaradást. Hát igen, itthon kell lenni, itthon kell maradni ahhoz, hogy újra szépnek lássam azt, ami a pár hónapos csehországi elfeledett kisvárosban eltöltött idő alatt kissé megkopott (mivel akartok hazacsábítani, hmm? mivel?). Ó, ez a fránya valóság! Viszont a kávé, nna az legalább jó. Meg persze a konyak. De mondom, minderre számítottam.

A Nagy Terv ugye a saját kávézda (nem, nem fogom így nevezni) beindítása, ahol végre prémium presszót kaphatnak a jó kávéra éhes(?) ungváriak. Lestem Csehből is nagyon, hogy mi újság otthon kávés fronton, miről késtem le, miben tudok újítani. Szurikátáim folyamatosan küldték a képeket, infókat: most itt nyílt kávézó, most ott árulnak szemes kávét… Itthon aztán gyorsan magam is végigjártam a lehetséges „versenytársakat”, erről röviden:

1. a passzázsban az Über Coffee teljesen jó kávét ad, bár olcsó Alvaro blendel etetik Elektrát, a tulaj pl. tanult barista és ez látszik is. Viszont: nem konzisztens az eredmény, a tejes italok pedig valamiért nem az igaziak. Kicsi hely, nem leülős, elmegykávé (to go), a fiatal kiszolgáló miatt néha tiszta óvoda az egész, lehetetlen vásárolni.
2. EatMe és az alternatív kávék – hát igen, ez a pillanat is elérkezett, leírhatom, hogy Ungváron is lehet inni Hario-s csepegtetős pouroweres kávét. És nem én készítem. No ezzel még meg tudnék barátkozni – még mindig csak barátkozom ezzel az újhullámmal – de az elsőség elvesztése fáj. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a barista jó. Igen, jó, érti a dolgát és ráadásul jó fej (már amennyire egy teltházas délelőtti pár perces szóváltásból megítélhetem). Szóval most hogyan utáljam?
3. FainaKává – perecsenyi pörkölő cég, iszonyatos választékkal, kritikán aluli terjesztői hálózattal. Az árak elfogadhatóak, sok helyen elérhetőek a városban, viszont azon túl, hogy mi a kávé neve, nem sok infót tudhatunk meg tőlük, pl., hogy mikori pörkölés, milyen osztályzatú szemeket vásárolnak, SO-e stb. Szelepes aromatasakról se álmodozzunk, vagy visszük a markunkban, vagy szatyorban kapjuk a kávét. De vannak, dolgoznak, egyenlőre jónak tűnik a dolog, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel a fertelmes terjesztéssel.

Mit ne mondjak, nem tétlenkedtem itthon. Nagy léptekben behoztam a kávégép vásárlási lemaradásomat. Ez két dolgot eredményezett: egyik részről újra térdig járok a jobbnál jobb podos gépekben (vigyétek már el, jófogás a barátotok!), más részről pedig végre nem lukas a cipész cipője, azaz a kávébuzinak is lett jó presszógépe… gépei. Izé. Most nem mennék bele olyan dolgok hosszú fejtegetésébe, melyeket előttem mások már alaposan kifejtettek, inkább linkelek pár hasznos és átfogó írást, amiket én is átrágtam vásárlás előtt. A HP-s fórum guruit innen is tiszteltetem!

Lényeg a lényeg, pont másképp csináltam, mint ahogyan kellett volna. Szóval.

Hosszú vacillálás után „lecsaptam” egy egészen ígéretesnek tűnő Faema e98 Compakt egykaros automata főzőre. Ungvári vétel, szervizből jutottam hozzá egy felújított Gaggia Classic áráért, ráadásul ez a modell belül lényegében egy az egyben azonos a La Cimbali DT1/junior-al (m21?), ami egy remek kis gép hírében áll. Volt nagy öröm otthon, amikor beállítottam a kicsikével s helyet kerestem neki. Persze egyből nekiestem, és vagy két hétig nézegettem, mert darálót azt nem sikerült venni. És igen, a hír igaz, megfelelő daráló nélkül ez a gép is olyat produkál, amit az öreg néni is szégyenkezve nyomogatna ki a termoszából a részegpiacon sötétedés után a részeg Szerjózsának rúbel ötvenért. Pár próbálkozás után végül felhagytam a pocsékolással és hozzáfogtam feltúrni a netet értelmes darálóért. Egyszerű új Greaf vagy Iberital szóba sem jöhetett, ezt már régen elvetettem. Szerelni úgy is szeretek, egyértelmű volt, hogy használt ipari cucc eteti majd a Faema karját, hiszen árban kb ugyan az. S itt kezdődtek a problémák. Míg a főzőt viszonylag kevés hezitálással sikerült megvennem, a daráló már más tészta volt. Alapvetően drágálltam a dolgot, valahogy nehezen emészti meg az ember, hogy a kávéfőzéshez nem elég egy drága gép, kell még egy drága gép. Sőt! Bármennyire is perifériának tűnhet a daráló, épp olyan fontos egy csésze ízletes feketéhez, mint maga a főző. Ez van, nincs mese. Említettem már, hogy amúgy mindezt már tudtam mások alapos leírásából? Akkor jó. Hosszú vadászat után végül egy La San Marco SM90-es őrlő landolt az asztalomon, ami igen jó választásnak tűnik egyenlőre.

Te atya ég, mennyit szívtam a daráló vásárlással. Eleve szerettem volna ott venni, ahol a főzőt. Persze hiába vártam hetekig, pont nem hoztak semmit, egy darab darálót sem. Sebaj, ott a jó kis olx, az mindig bejön. Fene tudja, hogy pont most mentek fel az árak, vagy mi az ördög, esetleg csak nekem tűnik úgy, hogy amikor én szeretnék venni valamit, az egekben az árak, de eladni már a feléért sem bírom? No mindegy, sok ígéretes ajánlatot találtam, kijegyzeteltem őket, rendszereztem, utána olvastam mindnek egytől egyig, esténként angol, magyar, orosz, német és cseh fórumokat bújtam, majd nekiálltam telefonálgatni. És ekkor kezdődött az igazi idegbaj. A hirdetések többsége már eleve nem aktuális, egy idő után egyre ingerültebben mondogattam a csodálkozó eladóknak, hogy ha esetleg levennék a francba, talán én sem zaklatnám őket feleslegesen. Másik gyönyörűség akkor ért, amikor az alapvetően kiszemelt Faema darálót szerettem volna megvásárolni, de az odesszai eladó mikor közöltem vele, hogy ungvári vagyok, azt tanácsolta, hogy vegyek inkább itthon, itt olcsóbb és még számot is tud adni. Erre én erősködtem, hogy nem is alkudnék, a Faemámhoz szeretnék egy másik Faemát – mer’ olyan hülye vagyok -, és ugyan már, adja el nekem, ha már hirdeti, még meg is sértődött. Egy hirdetésre a felkerülést követő 15. percben csaptam le, de már elkelt. Megint másik eladó nem értette, hogy hány darálót is akarok venni? Egyet? De hát neki van száz. Egyesével nem adogat el, macera. MMMMi a túró, hát mindenki térdig jár a darálókban, csak én nem bírok venni? Van valahol egy titkos föld alatti folyó, amiben Nyugat-Európa használt kávéfőzői és darálói beözönlenek Ukrajnába, csak épp én nem tudok róla? Csak ez lehet, más magyarázat nincs. Valahogyan gombokért hozzák be ezeket a gépeket, s kezd a piac túltelítődni. Ungváron olyan szervizekben jártam, ahol egyszerre legalább negyven ötven gép lehetett, beleértve csodás rugós-karos főzőket is. Végül is szerencsém volt, a húszadik hirdetés még élt, az eladónak boltja van, ért hozzá, húsz euróért új késeket is beszereltek. Nice.

Most ott tartok, hogy naponta 10-20 kávét főzök, 1-2 liter tejet elpacsálok gyakorlás címén. Mert lehet, hogy tényleg kávét fogok főzni. Másoknak. Ó, ezt nem elkiabálni, mindenesetre izgulok, tervezek, reménykedek. Ha jó lesz, akkor marha jó lesz. Tudjátok, mit? Jó lesz. Node odáig még sok víznek kell átfolynia a vízlágyító patronon, s nekem bele kell jönnöm a tejhabosításba, mert az egyelőre megkérdőjelezhető sikerrel történik.

Az egybojleres hőcserélős (hx) gép sajátossága, hogy csak akkor kapok finom száraz gőzt, ami kell a mikrobuborékos tejkrémhez - azzal lehet rajzolni szépeket a cremára -, hogy ha feltekerem a bojlerben a nyomást (min. 1,3-ra). Viszont ekkor túl forró a kávéra érkező víz, folyton hűtőcsapolni kell, ami nem minden blendnél hoz jó eredményt. Maga a hőcserélés azt jelenti, hogy a bojlerben lévő forró víz sosem kerül közvetlenül a kávénkba. A kazán túlhevített vize egy hőcserélő szifonon keresztül melegíti fel a csapoláskor a kávéra érkező folyadékot.

Macera, ami sok türelmet kíván. Cserébe olyan kávékat főztem már otthon, hogy kalapot le. Meg persze egy csomó ihatatlan löttyöt is.

Hát igen, így megy ez.

Állítgatom a darálót, folyatom a vizet, gyakorlom a tömörítést, szitálgatok, méricskélek… Aki nekem azt mondja, hogy a kávéfőzés egyszerű, az még nem ivott jó kávét és fordítva. Persze nem részecsketudomány, de nem is pofon.

U.i.: egy ungvári kávézóba baristát keresnek. Bementem érdeklődni, s ha már ott voltam, megnéztem a gépeket. Az ott dolgozó lány aranyos nagyon, bíztatott, hogy nem bonyolult a dolog, biztosan menni fog. – Milyen kávétok van, miféle keverék? – Passz. Letekertem az egyik kart, megnéztem a fejet – mocskos. Letekertem a mási kart – zacc benne, pogácsa úszik, minden ultramocskos. Gőzkar lötyög, de jön a gőz rendesen. Kerestem a habosító kancsót, nno az sehol nem volt. Kérdezem, tud valami mintát önteni? Nevet, dehogy, jó sok buborékot csinál, és annyi. Na igen, napi 10 óra 150 hrn-ért... Előkerül a kancsó, a hűtőben volt a tej mellett – egy plusz pont. Tamper Mota, domború lappal, persze a sziták laposak. Ejj, no, ugyan miért is nem itt adják a legjobb kávét a város(h)ban?

Nno majd én…

Update: tudom, tudom, lehet tökéletes tejhabot csinálni french press-szel is, vagy elektromos tejhabosítóval, de itt nem csupán ennyi a lényeg. Meg kell tanulnom, meg akarok tanulni az adott géppel megfeleő habot kreálni - ez egy tapasztalási, tanulási folyamat jókora adag makacssággal párosítva.

Jómagam nem vehettem részt az első Ungvar Coffee Festival-on , csak távolról szurkolhattam, hogy színvonalas rendezvény kerekedjen a Boksay-múzeum kertjében, ezért igyekeztem minél több információt összegyűjteni az eseményről. Előre szólok, nem dicséret következik.

 A cikkek, videók, képek (sok képért katt ide) és beszámolók alapján sajnos elfog az érzés, hogy a szervezők nagyon sok mindent szerettek volna beletenni a kávédarálójukba és beleragadt a késük. A fotók alapján minden volt ez, csak nem igazán kávéfesztivál (pedig nagyon drukkoltam, engem már az elnevezéssel megvettek). Kbkv fesztivál gyereknappal, divatbemutatóval, koncertekkel és mellékesen néhány kávés standdal. Elnézést, hogy ezer kilométerről kritizálok, de az előzetes félelmeim úgy tűnik, beigazolódtak. Messze még a kávékánaán, avagy sok kávé megivása és számtalan kávézó nyitása még nem egyenlő azzal a kárpátaljával kapcsolatban sokat emlegetett, kifinomult kávékultúrával. Hogy egyből egy szerintem orbitális bakit említsek: a fesztivál belépti díjas volt. 50 hrivnyát kellet fizetnie annak, aki szerette volna megtekinteni az 5-6 kávés és pár másik standot. Értem én, mi az az ötven hrn manapság, plusz az árban benne voltak az esti koncertek is, de még csak egy ingyen kóstoló sem. Pesten ezerötért infarktusig kóstolhattam a Kávébár Bazáron… ok, nem akarom a két rendezvényt összehasonlítani, de én nagyon nem értem a logikát. (tudom, általában negatív vagyok, de azért ez nem általános: tessék csak elolvasni, mit összeömlengtem a Kávébár Bazár-os írásomban)

Mert nézzük a dolgot így: érdekel a kávézás, szívesen kóstolnék bele valami újba, hopp, itt ez a fesztivál, itt biztosan lesz rá mód, nosza , menjünk. Uram, egy ötvenes lesz a beugró, hmm, hát ok, mondjuk a hirdetésben is írhattátok volna, no mindegy, nézzünk be, ha már itt vagyunk. Ó, egy Medelines stand, vajon mi újat mutatnak? Semmit? Öööö, na jó, tovább, ott a törökkávés Okka, náluk vajon mi újat lehet kóstolni? Hoppá, hát semmi újat, azt is drágán és így tovább. Egy ismerősöm találóan jegyezte meg: ketten mentünk a párommal, mikor odaértünk, láttuk, hogy kifizethetünk 100 hrivnyát, hogy utána bent vehessünk ugyan olyan kávét, mint ötven méteres körzetben bárhol máshol. (csendben jegyzem meg, a rendezvénnyel átellenben lévő Mokasol kávéházba ingyen is be lehetett menni, persze ők nem is vittek ki standot.)

Szóval nem tudom, innen nézve én nem ilyen lovat akarnék. Biztos szép volt az egész, kellemes a zene, a múzeum kertje és környéke önmagában is csodás hely, de ide máskor is elnézhetünk ingyen, kávét pedig tényleg bárhol vehetünk ugyanezektől a forgalmazóktól a városban, konkrétan akárhol.   

Volr egy kérdés, amely sokszor elhangzott a fesztivállal kapcsolatban: - Ha Kárpátalján ennyire alapvető a kávéfogyasztás, akkor Ukrajna kávétérképén miért nincs feltüntetve Ungvár, még csak egy kávéfoltként sem? Én magam nem igen találkoztam még semmiféle kávétérképpel, de elhiszem a dolgot. Ukrajnában kávés fővárosként Lvivet (Lemberget) illik említeni, ami egy szempontból feltétlenül megállja a helyét: „Lembergben nincs igazán jó kávé, de nagyszerű kávézók vannak”. Ha az első Ungvar Coffee Festivál szervezői komolyan gondolják a dolgot, nagyon remélem, hogy átértékelik a szervezést és jövőre valóban arról fog szólni a program, amiről kellene: a kávékultúra zegeiről s zugairól a pörköléstől a kóstolás, a presszótól az új hullám legelvetemültebb csapolt jegeskávéjáig sok mindenről.

Esetleg zene.  

 Alább egy kis intermezzó következik a Medelin (igen, így, egy 'l'-lel) franchize tulajdonosával készített riport kapcsán.

Szervezés, kommunikáció, reklám: én is szerveztem már programot, így tudom, milyen nehéz megszervezni a csapatmunkát, egyszerre irányítani, logisztikát intézni, odafigyelni a marketingre, hirdetésre, és olykor egy lépés távolságból rápillantani saját munkánkra, hogy lássuk az egész képet is.

A program beharangozásaként az ungvári Tysa Fm rádióban látták vendégül Felix Birmant, az ungvári illetőségű Medelin kávés birodalom alapító tulajdonosát. Bár a riporter mindent megtett, hogy élvezhetetlen, szinte idegesítő legyen az interjú – médiakommunikációs orvosi ló –, az üzletembernek mégis sikerült pár érdekes dolgot elmondania. A kedvenc riporteri kérdésem a húsz éve kávéval foglalkozó, országos terjesztésű pörkölőt és számos kávézót üzemeltető emberhez: „Úgy tudom, kint lesznek a fesztiválon. Mit fognak ott csinálni?” – „Nos azt, amivel általában foglalkozunk”... A hülye kérdésre hülye válasz minden mélységét és bugyrát megjárja a tizenkét perces beszélgetés, de komolyan. Ettől függetlenül ajánlom ukránul (és oroszul) tudó kávészeretőknek a riportot (a riporter ukránul kérdez, Birman oroszul válaszol). Birman sokat mesél a 90-es évek óta újraformálódó kávézási szokásokról, az ukrajnai kávéfogyasztásról. Bár sok a tipikus sztereotip megállapítás – az olaszok szétégetik a kávét, a keserűség a kávéban csak rossz lehet, a robusta olcsó és rossz, az arabica az isten stb. – sok jó megállapítás is elhangzik. Például beszél Birman arról, amit még én is tapasztaltam gyerekként: a kárpátaljaiak nagyon sok kávét ittak és isznak, többet, mint akár az olaszok. Hol láttak még olyat, hogy a papa reggel felkel, lefőzi a kávét, megissza, elviszi a gyereket az iskolába majd betér egy kávézóba, hogy igyon még egyet? Míg 90-ben Kijevben a kávéról annyit tudtak, hogy valami fekete por, amit vízben kell elkeverni, addig az emberek Ungváron sorban álltak a Zolotéj kljucsikban, hogy presszókávét vegyenek (vagy a Bilocskában, Veszelkában). És valóban, erre magam is emlékszem még. Mennyire szerettem nagymamámmal eljárni A presszóba, hogy amíg ő beszélget a tulajdonossal, én kávéba mártott kockacukrot ehessek egy vizespohárból. Persze nem egy csésze kávéért ment nagyanyám, hanem egy literes „bánkányiért” (butilka). Hát igen, nem mindig volt termosz (meg ugye semmi más se nagyon). Birman a rosszabbnál rosszabb kérdések közt lavírozva elmondja még, hogy a POD-os kávé nem ördögtől való, sőt, akár ugyan olyan jó is lehet, mint a karos lefőzés (a Medelin árul is saját POD-os kávét), valamint beszél a forgalmazásról és a kávézó működtetés nehézségeiről (próbáljuk meg kitalálni, arra a riporteri kérdésre, hogy megéri-e kávézót üzemeltetni, vajon mit válaszolt a húsz éve kávézózó üzletember?). Izgalmas kérdés, és Birman többször is elmondja, hogy véleménye szerint a kárpátaljaiak kávézási szokásai merőben mások, mint a környező országok vagy akár Ukrajna más régióiban élőké.

Hát igen, a mi kis Kárpátaljánk valóban egy kulturális sziget a környező Nyugati Keleti szláv-multikultitengerben.

Első alkalommal szerveznek szülővárosomban kifejezetten a kávénak szentelt fesztivált. Sajnos csehországi bokros teendőim miatt pont lemaradok az eseményről, amit több okból is nagyon bánok. Egyrészt minden olyan kezdeményezésnek elkötelezett támogatója vagyok, melyek az értékteremtésről, kulturális kikapcsolódásról, a városi élet hangulatosabbá, érdekesebbé tételéről szólnak. Ha van a dologban egy kis kávé, vagy egy csipetnyi sznobéria, (meg hát Ungvar…!) pláne vevő vagyok a dologra. Az unalomig ismételt egyen-jármárkák (majálisok, vásárok), bár lehetnek hangulatosak (a hrivnya leértékelődésével a külföldi fizetések felől nézve ’szinte-ingyen-pálinka-és-saslik-fesztivál’, igazából rettentően unalmasak. Másfelől  erősen szkeptikus vagyok az ungvári – szerintem egyelőre – csupán látszat kávékultúrára építő fesztivállal kapcsolatban, ezért pláne sajnálom, hogy nem vizslathatom végig a programot elejétől a végéig. Szóval igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (hát nem édes: Ungvar!)

Légy a tudósítóm! Mivel magam nem lehetek ott, nem készíthetek képeket, videót, nem kóstolhatok (jajj, én szegény), ezért arra kérlek, ha arra jársz, tedd meg mindezt helyettem is! A képeket, videót posztold a facebook oldalamra! Ígérem, meghálálom!

Látszat kávékultúra? Többször is írtam már arról, hogy Ungváron jellemző az egy főre jutó kávézók magas száma (vicc nélkül, felesleges otthonra venni kávéfőzőt, kizárt, hogy 50 méteren belül ne legyen két jó és négy rossz kávézó akárhol a városban), ugyanakkor a „jó olasz presszó”, de még a „jó kávé” után is nyomozni kell. Van megfelelő berendezés , lassan egészen kiváló alapanyagok is megjelentek (lásd: Mokasol), de alig akad barista, vagy akár csak hozzáértő személy a pult mögött. Az újhullámos trend a trendekre jellemző késéssel sem igazán tud begyűrűzni (még szerencse, én akarok lenni az első!), a kávézókban továbbra is úgy kell kikönyörögni, hogy ne fél liter vízzel főzzék le a presszókávét (- Tetszik ismerni az olasz standardokat? - „Nekem ne magyarázzon, én 12 éve dolgozom kávézóban, még senki sem oktatott ki! …Minket a főnök így tanított!” –Boahh!).

Szóval ezért, hogy látszat, és nem a formálódó kifejezést használom. A formálódáson sajnos túl vagyunk, a piac meglehetősen telített, de igazából jó (ízes, szagos) presszóra mégis vadászni kell. Amire szükség volna, az az újraformálódás, az alibi kávézók kipusztulása és egy trendérzékeny (van ilyen szó?) barista közösség kialakulására. Mindez magával hozhatja az igényes kávéfogyasztói réteg megerősödését, akik nem csupán egy nem bántó ízű, lehetőleg nem túl drága kávé ízű folyadék ücsörgős elfogyasztását igénylik, hanem az első rossz tapasztalatra hátat fordítanak a kutyaaütőknek.  Addig is lehet fesztivált szervezni, olyan kijelentéseket tenni, hogy „legyen Ungvár Ukrajna kávé fővárosa!”, de pusztán a szándék kevés.  Jó fesztivált kell szervezni, ami nem kis feladat. (Nem akarom indokolatlanul idecitálni a pesti bazárt, de még ott is akadtak hiányosságok.)

Szóval újra csak igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (… Ungvar!)

Ímhol a program magyarul (bocs a suta fordításért):

Ungvar Coffee Festival - Ungvári Kávéfesztivál

Először rendeznek Ungvár szívében nagyszabású kávéfesztivált. Az eseményre május 28-29-én kerül sor a Boksai Múzeum környékén (előtte, mellette).

A programok között szerepel:

• kávé expo
• kávézók közötti vetélkedő
• kávétérkép Ungvár kávézóival
• szórakoztató programok gyerekeknek
• különféle bemutatók és prezentációk
• kézműves programok
• Jazz
• ételudvar
• kerékpárparkoló és sok más érdekesség

Kapunyitás: 11 órakor (Közép-európai idő szerint)

Belépő: 50 UAH

 U.i.: ki mit gondol az esemény logójáról? Jómagam nem tartom túl szerencsésnek, pl Gergőnek sem esett le elsőre, de Andre már életérzésről beszél. Nagyon nem egyszerű dolog jó logót készíteni, mindenesetre én még gondolkodtam volna rajta picit.