Tree Espresso Bar a láthatáron

Sok oka van annak, hogy valami megtetszik, egy kávé megízlik, megtetszik, szimpatikussá válik valami, valaki, beleszeretek…. a vége ugyan az, írni kell róla. Így lett ez most is, szerelem első látásra.

A neten ismerkedtünk meg, konkrétabban az instagramon. Egy ismerősöm küldte el az elérhetőségét, majd beszédbe elegyedtünk egy kép alatt. Már akkor tudtam, ez valami más, akarom, kell, ennek  jónak kell lennie: súgott a megérzésem. És megint jól (az utóbbi időben párszor megcsalt a dög…). Az első találkozás izgalmát nem is próbáltam leplezni: nagy elvárásokkal nyitottam be a Tree Caffee ajtaján. A Duhnovics utcán lévő nem is olyan kicsi kávézó nem akar beállni az Ungvárra jellemző sorba. Itthonról nézve markánsan különbözik, Pestről tekintve igyekszik hasonlítani valamire.

Az összhatás is abszolúte po nás(omu): kicsit fancy, kicsit hipszter, kicsit loft, kicsit classic. Hosszú fa asztal ikeás székekkel, letisztult designe, madzagról pókháló szerűen csüngő dekor-izzók, zöld növények, szóval minden, ami manapság kell egy pesti specialtyhoz… csk ez épp Ungváron. Kontextus! Lehet, hogy az eddig leírtak fanyalgásnak tűnnek, de nagyon nem az. Itt, helyben tekintve a Kávé (specialty) sallangoktól mentes oázisa lehet a hely, ha hűek maradnak önmagukhoz. A hőcserélős Elektra sajnos nagyon nem barátja a kimaxolt presszónak, a Fiorenzato őrlő már jobb választás, viszont ott a kávé, ami az egyik legtutibb ukrajnai pörkölőtől, a coffee25-től érkezik. Egyszerű brasil santos, de közepesre pörkölve. Kevésnek hangzik? Pedig alapvetően innen kell kezdeni a kávézóskodást. Szerintem. Jó alapanyag, ok géppark és hozzá a lelkesedésen túlmutató Szakértelem! Nem én lennék, ha nem fedeztem volna fel apró hibákat, de alig egy hónapja nyitottak, szóval gondolom, túlteszik magukat rajtam és a kritikámon.

A lényeg: cukor nélkül fogyasztható és élvezhető presszó, ok tejgőzölési tudás, amivel bőven a legjobb cappuccinot hozták össze szerintem Ungváron jelenleg. Kell ennél több? Hogyne kellene. De olyan erős alapokkal dolgozik a Tree, hogy megkockáztatom, sikeresek lesznek… vagy kiderül, hogy az ilyesfajta igényességre még nincs vevő. Ez a másik oldala az éremnek, de ez hamarosan ki fog derülni.

Addig is mindenki menjen kávézni!

Nincs itt, kérem, kávékultúra… kávé is csak "po násomu".

Nem, nem, hiába nevezzük át a dolgokat, hiába hívjuk Buksit Cézárnak, feleslegesen aggatunk különféle jelzőket arra érdemtelen dolgokra, a régi igazság érvényben marad: nem lehet (de legalábbis nem érdemes) szarból várat építeni.

Mióta kávézóban dolgozom, jelentős arcnövekedést figyeltem meg önmagamon. Az utóbbi időben amúgy is mérőpohárral a zsebemben jártam kávézni, és többször is vitába keveredtem a baristákkal… azaz ez ebben a formában nem is igaz. Vagyis az arcom kávés témában tényleg nagyobb az átlagnál, de a vita és a „barista” megjelölések túlzóak ebben a kontextusban. Egyszerűen arról van szó, hogy egyre nehezebben viselem, hogy kitűnő központi helyeken nyitott kávézókban – ahol látszólag minden adott egy tökéletes shot elkészítéséhez –, szénné égetett híg löttyöket tesznek elém eszpresszó címén.

Kedves Baristák: lécci, néha igyátok meg, amit főztök!

És ilyenkor már nem mindig tudom magamban tartani a véleményemet, és ebből olykor veszekedés lesz. Vitának legalábbis nem nevezném azt az épületes eszmecserét, mely során én igyekszem tapintatosan rámutatni a nyilvánvaló tényekre – a decinyi valami sehogyan sem 30 ml (többet is kaptam, befoghatnám), vagy a lefőzés után percek múlva is a számat is égető kávé nehezen jött le 93 fokon (ebben a hideg időben igazán örülhetnék ennek és befoghatnám), a „keserű szén” ebben az esetben nem célként elérendő ízjegy (kuriózum, „po zákárpátszké”, szóval befoghatnám)  … – az officiánt/ka pedig a tagadás, magyarázás, mutogatás után kivágja a tromfot: 5 éve dolgozik baristaként és különben is, a főnök neki így mutatta (szóval befoghatnám)! Jahh, kérem, akkor minden rendben, én kérek elnézést. Elnézéseket. Elnézéssokat. Mert, ugye, úriember vagyok, szóval befoghatnám.

De nem fogom. Mert egy ideje a vízlágyító patronból is az folyik idehaza, hogy „Ungvárt for kávéfővárosa az Ukrajának. Nek. Akkor ide csak egy megjegyzést írnék: Nincs a városban egy hely, ahol folyamatosan JÓ eszpresszót főznének! Véleményemet bármikor örömmel megváltoztatom, csak tessenek rá okot adni..  Mert hogy temérdek kávét iszik az ungvári, az tény. Hogy szebbnél szebb kávézóink vannak egymás hegyén hátán, dicséretes. Hogy egyre több helyen használnak minőségi kávékeverékeket, az is igaz. Hogy a legmodernebb gépekkel van felszerelve az utolsó városszéli ABC kávés pultja, ezt is rég megszoktuk. De tessék megérteni, hogy ezek együtt sem jelentenek olyat, mint „kávés kultúra”. Mint ahogy a műveltség sem azt jelenti, hogy beköltözünk egy könyvtárba és minden nap elolvassuk a háború és békét visszafelé kétszer. Bizony nem ártana érteni is, amit csinálunk. Érteni és élvezni. Urambocsáss, ha megkérdezem, hogy miféle kávé van a darálóban, akkor nem egy márkára vagyok kíváncsi, hanem egy picivel többre. Talán még az is érdekelne, hogy az A, R arányokon túl honnan származnak, hogyan pörkölték, meg efféle „buziságok”.

És félreértés ne essék, nem kérem számon azokon a szegény srácokon a szakmát, akik valahogy odakeveredtek a pult mögé. Szó sincs erről. Tudom én, milyen érzés bénázni a géppel, kétségbeesett fejjel kilöttyinteni a második csésze italt is, mert szemmel láthatóan nem sikerült. Vagy milyen hervasztó, amikor ledaráltál több adag kávét és csak főzéskor derül ki, hogy befullad tőle a csapolás. De ezeken túl kell esni. Tanulópénz, ha úgy tetszik. Mert egy jó keverék kényes a hőfokra, utána kell állítgatni a darálót ésígytovább. Kocogtatjátok tömörítés közben a tamperrel a kosarat? Most komolyan? Hűtőcsapolás nektek az, amikor a 100+ fokos víz/gőzzel csak méginkább felmelegítitek a főzőfejet, majd rakjátok is fel a kart? Ezt most tényleg valaki így tanította? Elnézést, de ennél egy este fórumozással is többre mennétek (ebben az esetben tényleg így is van).  

Mivel többen is felhívták a figyelmemet arra, hogy sok esetben könnyen félreérthető, amit írok, vagy ahogyan fogalmazok - lásd kommentek -, ezért pár dolgot árnyalnék a fentebb leírtakon.  Először is nem tartom magamat sem mindenhatónak, sem mindentudónak. Nem okítok senkit, egyenlőre magam is tanulom a kávé készítést (-csapolást, -főzést, -extraktálást, vagy kinek hogyan tetszik.)Véleményem van, amit leírok és vállalok. Jelen cikkben például a "kávé kultúráról", mint olyanról. A kommentekben számon kérték rajtam, hogy a cikkből úgy látszik, nem tudom, mi is az a hűtőcsapolás? Szerintem meg de. De! Ahány géptípus, ahány beállítás, ahány konkrét eset, ahány kávé ..., annyi féle hűtőcsapolás lehet jó. Nem vagyok orákulum, ezért nem is általánosítok. De van szemem, és talán annyi tapasztalatom, hogy megítéljem, ha valaki elégeti a kávét. Fentebb egy konkrét ilyen tapasztalást betűsítettem meg, semmi több. A kávézóban a kisasszony mindent könyv szerint csinált, kivéve, hogy tömörítés közben és után alaposan megkocogtatta a szűrőt, majd hűtőcsapolt, olyan 3 másodpercig láthatóan 100 fokos víz/gőzt. Nem várta meg, hogy akár kicsit is lenyugodjon a kifolyó víz - erre nem tudok mást, mondani, mint hogy ez így nem jó. Mert lehet olyan a gép, hogy nem engedi x foknál magasabbra a kávéra érkező vizet, de itt láthatóan túl volt hevülve a rendszer. Ha szemre is gőz jön a fejből, akkor az akárki akár mit mond, kávé Főzés. Hogy ennek megfelelően rettenetesen égett íze is volt a kávénak, az gondolom már egyértelmű. És igen, még mielőtt ebbe kötne bele valaki: ránézésre bécsi pörkölésű kávé volt a tartályban, szerintem sötétebb nem. Szóval igen, sok mindent nem tudok, sok tekintetben tapasztalatlan vagyok. A kommenteknek örülök, és továbbiakban igyekszem szabatosabban fogalmazni. Ezt akár vehetitek újévi ígéretnek is! 

 

Persze lehet, hogy az én igényeim nőttek túl nagyra, főleg mióta a pult mögött is kávézok. Sőt, ez így van. Meg ízléssel sem érdemes vitatkozni. Egyet viszont tudok: a kávés kultúra ott kezdődik, ahol ez a sok mocsárízű faszénlé végre eltűnik. Amíg egy kotyogóssal harmonikusabb ízvilágú kávékat lehet készíteni, mint fullextrás modern gépparkkal, addig sajnos minden más csak duma.

A végére egy kis önreklám: kidoboltatik, hogy január 8-án szeretettel várunk minden kávészeretőt Budán a Macskakő Kávékupéban egy évkezdő (meg ugye nekem pláne az első lesz) kávés találkozóra! Alant kattintva elérhető az esemény facebook oldala, meg a Macskakőé is. Karos gépek és jó társaság. 

(Coffee & Machines jobban hangzana?)

Régen írtam blogbejegyzést, sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem Csehországból.

Hol is kezdjem, mit is írjak? Inkább csak említem a csalódott lehangoltságot, ami az első napokban – tudtam persze előre – eluralkodik a hazatérőn. Az emlékekben kellemes helyek hirtelen minden élükkel, mocskukkal, bűzükkel tolakodnak a hazaérkező elé, megmarják, bepiszkítják, rákiabálnak, átverik és úgy általában megbosszulják a távolmaradást. Hát igen, itthon kell lenni, itthon kell maradni ahhoz, hogy újra szépnek lássam azt, ami a pár hónapos csehországi elfeledett kisvárosban eltöltött idő alatt kissé megkopott (mivel akartok hazacsábítani, hmm? mivel?). Ó, ez a fránya valóság! Viszont a kávé, nna az legalább jó. Meg persze a konyak. De mondom, minderre számítottam.

A Nagy Terv ugye a saját kávézda (nem, nem fogom így nevezni) beindítása, ahol végre prémium presszót kaphatnak a jó kávéra éhes(?) ungváriak. Lestem Csehből is nagyon, hogy mi újság otthon kávés fronton, miről késtem le, miben tudok újítani. Szurikátáim folyamatosan küldték a képeket, infókat: most itt nyílt kávézó, most ott árulnak szemes kávét… Itthon aztán gyorsan magam is végigjártam a lehetséges „versenytársakat”, erről röviden:

1. a passzázsban az Über Coffee teljesen jó kávét ad, bár olcsó Alvaro blendel etetik Elektrát, a tulaj pl. tanult barista és ez látszik is. Viszont: nem konzisztens az eredmény, a tejes italok pedig valamiért nem az igaziak. Kicsi hely, nem leülős, elmegykávé (to go), a fiatal kiszolgáló miatt néha tiszta óvoda az egész, lehetetlen vásárolni.
2. EatMe és az alternatív kávék – hát igen, ez a pillanat is elérkezett, leírhatom, hogy Ungváron is lehet inni Hario-s csepegtetős pouroweres kávét. És nem én készítem. No ezzel még meg tudnék barátkozni – még mindig csak barátkozom ezzel az újhullámmal – de az elsőség elvesztése fáj. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a barista jó. Igen, jó, érti a dolgát és ráadásul jó fej (már amennyire egy teltházas délelőtti pár perces szóváltásból megítélhetem). Szóval most hogyan utáljam?
3. FainaKává – perecsenyi pörkölő cég, iszonyatos választékkal, kritikán aluli terjesztői hálózattal. Az árak elfogadhatóak, sok helyen elérhetőek a városban, viszont azon túl, hogy mi a kávé neve, nem sok infót tudhatunk meg tőlük, pl., hogy mikori pörkölés, milyen osztályzatú szemeket vásárolnak, SO-e stb. Szelepes aromatasakról se álmodozzunk, vagy visszük a markunkban, vagy szatyorban kapjuk a kávét. De vannak, dolgoznak, egyenlőre jónak tűnik a dolog, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel a fertelmes terjesztéssel.

Mit ne mondjak, nem tétlenkedtem itthon. Nagy léptekben behoztam a kávégép vásárlási lemaradásomat. Ez két dolgot eredményezett: egyik részről újra térdig járok a jobbnál jobb podos gépekben (vigyétek már el, jófogás a barátotok!), más részről pedig végre nem lukas a cipész cipője, azaz a kávébuzinak is lett jó presszógépe… gépei. Izé. Most nem mennék bele olyan dolgok hosszú fejtegetésébe, melyeket előttem mások már alaposan kifejtettek, inkább linkelek pár hasznos és átfogó írást, amiket én is átrágtam vásárlás előtt. A HP-s fórum guruit innen is tiszteltetem!

Lényeg a lényeg, pont másképp csináltam, mint ahogyan kellett volna. Szóval.

Hosszú vacillálás után „lecsaptam” egy egészen ígéretesnek tűnő Faema e98 Compakt egykaros automata főzőre. Ungvári vétel, szervizből jutottam hozzá egy felújított Gaggia Classic áráért, ráadásul ez a modell belül lényegében egy az egyben azonos a La Cimbali DT1/junior-al (m21?), ami egy remek kis gép hírében áll. Volt nagy öröm otthon, amikor beállítottam a kicsikével s helyet kerestem neki. Persze egyből nekiestem, és vagy két hétig nézegettem, mert darálót azt nem sikerült venni. És igen, a hír igaz, megfelelő daráló nélkül ez a gép is olyat produkál, amit az öreg néni is szégyenkezve nyomogatna ki a termoszából a részegpiacon sötétedés után a részeg Szerjózsának rúbel ötvenért. Pár próbálkozás után végül felhagytam a pocsékolással és hozzáfogtam feltúrni a netet értelmes darálóért. Egyszerű új Greaf vagy Iberital szóba sem jöhetett, ezt már régen elvetettem. Szerelni úgy is szeretek, egyértelmű volt, hogy használt ipari cucc eteti majd a Faema karját, hiszen árban kb ugyan az. S itt kezdődtek a problémák. Míg a főzőt viszonylag kevés hezitálással sikerült megvennem, a daráló már más tészta volt. Alapvetően drágálltam a dolgot, valahogy nehezen emészti meg az ember, hogy a kávéfőzéshez nem elég egy drága gép, kell még egy drága gép. Sőt! Bármennyire is perifériának tűnhet a daráló, épp olyan fontos egy csésze ízletes feketéhez, mint maga a főző. Ez van, nincs mese. Említettem már, hogy amúgy mindezt már tudtam mások alapos leírásából? Akkor jó. Hosszú vadászat után végül egy La San Marco SM90-es őrlő landolt az asztalomon, ami igen jó választásnak tűnik egyenlőre.

Te atya ég, mennyit szívtam a daráló vásárlással. Eleve szerettem volna ott venni, ahol a főzőt. Persze hiába vártam hetekig, pont nem hoztak semmit, egy darab darálót sem. Sebaj, ott a jó kis olx, az mindig bejön. Fene tudja, hogy pont most mentek fel az árak, vagy mi az ördög, esetleg csak nekem tűnik úgy, hogy amikor én szeretnék venni valamit, az egekben az árak, de eladni már a feléért sem bírom? No mindegy, sok ígéretes ajánlatot találtam, kijegyzeteltem őket, rendszereztem, utána olvastam mindnek egytől egyig, esténként angol, magyar, orosz, német és cseh fórumokat bújtam, majd nekiálltam telefonálgatni. És ekkor kezdődött az igazi idegbaj. A hirdetések többsége már eleve nem aktuális, egy idő után egyre ingerültebben mondogattam a csodálkozó eladóknak, hogy ha esetleg levennék a francba, talán én sem zaklatnám őket feleslegesen. Másik gyönyörűség akkor ért, amikor az alapvetően kiszemelt Faema darálót szerettem volna megvásárolni, de az odesszai eladó mikor közöltem vele, hogy ungvári vagyok, azt tanácsolta, hogy vegyek inkább itthon, itt olcsóbb és még számot is tud adni. Erre én erősködtem, hogy nem is alkudnék, a Faemámhoz szeretnék egy másik Faemát – mer’ olyan hülye vagyok -, és ugyan már, adja el nekem, ha már hirdeti, még meg is sértődött. Egy hirdetésre a felkerülést követő 15. percben csaptam le, de már elkelt. Megint másik eladó nem értette, hogy hány darálót is akarok venni? Egyet? De hát neki van száz. Egyesével nem adogat el, macera. MMMMi a túró, hát mindenki térdig jár a darálókban, csak én nem bírok venni? Van valahol egy titkos föld alatti folyó, amiben Nyugat-Európa használt kávéfőzői és darálói beözönlenek Ukrajnába, csak épp én nem tudok róla? Csak ez lehet, más magyarázat nincs. Valahogyan gombokért hozzák be ezeket a gépeket, s kezd a piac túltelítődni. Ungváron olyan szervizekben jártam, ahol egyszerre legalább negyven ötven gép lehetett, beleértve csodás rugós-karos főzőket is. Végül is szerencsém volt, a húszadik hirdetés még élt, az eladónak boltja van, ért hozzá, húsz euróért új késeket is beszereltek. Nice.

Most ott tartok, hogy naponta 10-20 kávét főzök, 1-2 liter tejet elpacsálok gyakorlás címén. Mert lehet, hogy tényleg kávét fogok főzni. Másoknak. Ó, ezt nem elkiabálni, mindenesetre izgulok, tervezek, reménykedek. Ha jó lesz, akkor marha jó lesz. Tudjátok, mit? Jó lesz. Node odáig még sok víznek kell átfolynia a vízlágyító patronon, s nekem bele kell jönnöm a tejhabosításba, mert az egyelőre megkérdőjelezhető sikerrel történik.

Az egybojleres hőcserélős (hx) gép sajátossága, hogy csak akkor kapok finom száraz gőzt, ami kell a mikrobuborékos tejkrémhez - azzal lehet rajzolni szépeket a cremára -, hogy ha feltekerem a bojlerben a nyomást (min. 1,3-ra). Viszont ekkor túl forró a kávéra érkező víz, folyton hűtőcsapolni kell, ami nem minden blendnél hoz jó eredményt. Maga a hőcserélés azt jelenti, hogy a bojlerben lévő forró víz sosem kerül közvetlenül a kávénkba. A kazán túlhevített vize egy hőcserélő szifonon keresztül melegíti fel a csapoláskor a kávéra érkező folyadékot.

Macera, ami sok türelmet kíván. Cserébe olyan kávékat főztem már otthon, hogy kalapot le. Meg persze egy csomó ihatatlan löttyöt is.

Hát igen, így megy ez.

Állítgatom a darálót, folyatom a vizet, gyakorlom a tömörítést, szitálgatok, méricskélek… Aki nekem azt mondja, hogy a kávéfőzés egyszerű, az még nem ivott jó kávét és fordítva. Persze nem részecsketudomány, de nem is pofon.

U.i.: egy ungvári kávézóba baristát keresnek. Bementem érdeklődni, s ha már ott voltam, megnéztem a gépeket. Az ott dolgozó lány aranyos nagyon, bíztatott, hogy nem bonyolult a dolog, biztosan menni fog. – Milyen kávétok van, miféle keverék? – Passz. Letekertem az egyik kart, megnéztem a fejet – mocskos. Letekertem a mási kart – zacc benne, pogácsa úszik, minden ultramocskos. Gőzkar lötyög, de jön a gőz rendesen. Kerestem a habosító kancsót, nno az sehol nem volt. Kérdezem, tud valami mintát önteni? Nevet, dehogy, jó sok buborékot csinál, és annyi. Na igen, napi 10 óra 150 hrn-ért... Előkerül a kancsó, a hűtőben volt a tej mellett – egy plusz pont. Tamper Mota, domború lappal, persze a sziták laposak. Ejj, no, ugyan miért is nem itt adják a legjobb kávét a város(h)ban?

Nno majd én…

Update: tudom, tudom, lehet tökéletes tejhabot csinálni french press-szel is, vagy elektromos tejhabosítóval, de itt nem csupán ennyi a lényeg. Meg kell tanulnom, meg akarok tanulni az adott géppel megfeleő habot kreálni - ez egy tapasztalási, tanulási folyamat jókora adag makacssággal párosítva.

Jómagam nem vehettem részt az első Ungvar Coffee Festival-on , csak távolról szurkolhattam, hogy színvonalas rendezvény kerekedjen a Boksay-múzeum kertjében, ezért igyekeztem minél több információt összegyűjteni az eseményről. Előre szólok, nem dicséret következik.

 A cikkek, videók, képek (sok képért katt ide) és beszámolók alapján sajnos elfog az érzés, hogy a szervezők nagyon sok mindent szerettek volna beletenni a kávédarálójukba és beleragadt a késük. A fotók alapján minden volt ez, csak nem igazán kávéfesztivál (pedig nagyon drukkoltam, engem már az elnevezéssel megvettek). Kbkv fesztivál gyereknappal, divatbemutatóval, koncertekkel és mellékesen néhány kávés standdal. Elnézést, hogy ezer kilométerről kritizálok, de az előzetes félelmeim úgy tűnik, beigazolódtak. Messze még a kávékánaán, avagy sok kávé megivása és számtalan kávézó nyitása még nem egyenlő azzal a kárpátaljával kapcsolatban sokat emlegetett, kifinomult kávékultúrával. Hogy egyből egy szerintem orbitális bakit említsek: a fesztivál belépti díjas volt. 50 hrivnyát kellet fizetnie annak, aki szerette volna megtekinteni az 5-6 kávés és pár másik standot. Értem én, mi az az ötven hrn manapság, plusz az árban benne voltak az esti koncertek is, de még csak egy ingyen kóstoló sem. Pesten ezerötért infarktusig kóstolhattam a Kávébár Bazáron… ok, nem akarom a két rendezvényt összehasonlítani, de én nagyon nem értem a logikát. (tudom, általában negatív vagyok, de azért ez nem általános: tessék csak elolvasni, mit összeömlengtem a Kávébár Bazár-os írásomban)

Mert nézzük a dolgot így: érdekel a kávézás, szívesen kóstolnék bele valami újba, hopp, itt ez a fesztivál, itt biztosan lesz rá mód, nosza , menjünk. Uram, egy ötvenes lesz a beugró, hmm, hát ok, mondjuk a hirdetésben is írhattátok volna, no mindegy, nézzünk be, ha már itt vagyunk. Ó, egy Medelines stand, vajon mi újat mutatnak? Semmit? Öööö, na jó, tovább, ott a törökkávés Okka, náluk vajon mi újat lehet kóstolni? Hoppá, hát semmi újat, azt is drágán és így tovább. Egy ismerősöm találóan jegyezte meg: ketten mentünk a párommal, mikor odaértünk, láttuk, hogy kifizethetünk 100 hrivnyát, hogy utána bent vehessünk ugyan olyan kávét, mint ötven méteres körzetben bárhol máshol. (csendben jegyzem meg, a rendezvénnyel átellenben lévő Mokasol kávéházba ingyen is be lehetett menni, persze ők nem is vittek ki standot.)

Szóval nem tudom, innen nézve én nem ilyen lovat akarnék. Biztos szép volt az egész, kellemes a zene, a múzeum kertje és környéke önmagában is csodás hely, de ide máskor is elnézhetünk ingyen, kávét pedig tényleg bárhol vehetünk ugyanezektől a forgalmazóktól a városban, konkrétan akárhol.   

Volr egy kérdés, amely sokszor elhangzott a fesztivállal kapcsolatban: - Ha Kárpátalján ennyire alapvető a kávéfogyasztás, akkor Ukrajna kávétérképén miért nincs feltüntetve Ungvár, még csak egy kávéfoltként sem? Én magam nem igen találkoztam még semmiféle kávétérképpel, de elhiszem a dolgot. Ukrajnában kávés fővárosként Lvivet (Lemberget) illik említeni, ami egy szempontból feltétlenül megállja a helyét: „Lembergben nincs igazán jó kávé, de nagyszerű kávézók vannak”. Ha az első Ungvar Coffee Festivál szervezői komolyan gondolják a dolgot, nagyon remélem, hogy átértékelik a szervezést és jövőre valóban arról fog szólni a program, amiről kellene: a kávékultúra zegeiről s zugairól a pörköléstől a kóstolás, a presszótól az új hullám legelvetemültebb csapolt jegeskávéjáig sok mindenről.

Esetleg zene.  

 Alább egy kis intermezzó következik a Medelin (igen, így, egy 'l'-lel) franchize tulajdonosával készített riport kapcsán.

Szervezés, kommunikáció, reklám: én is szerveztem már programot, így tudom, milyen nehéz megszervezni a csapatmunkát, egyszerre irányítani, logisztikát intézni, odafigyelni a marketingre, hirdetésre, és olykor egy lépés távolságból rápillantani saját munkánkra, hogy lássuk az egész képet is.

A program beharangozásaként az ungvári Tysa Fm rádióban látták vendégül Felix Birmant, az ungvári illetőségű Medelin kávés birodalom alapító tulajdonosát. Bár a riporter mindent megtett, hogy élvezhetetlen, szinte idegesítő legyen az interjú – médiakommunikációs orvosi ló –, az üzletembernek mégis sikerült pár érdekes dolgot elmondania. A kedvenc riporteri kérdésem a húsz éve kávéval foglalkozó, országos terjesztésű pörkölőt és számos kávézót üzemeltető emberhez: „Úgy tudom, kint lesznek a fesztiválon. Mit fognak ott csinálni?” – „Nos azt, amivel általában foglalkozunk”... A hülye kérdésre hülye válasz minden mélységét és bugyrát megjárja a tizenkét perces beszélgetés, de komolyan. Ettől függetlenül ajánlom ukránul (és oroszul) tudó kávészeretőknek a riportot (a riporter ukránul kérdez, Birman oroszul válaszol). Birman sokat mesél a 90-es évek óta újraformálódó kávézási szokásokról, az ukrajnai kávéfogyasztásról. Bár sok a tipikus sztereotip megállapítás – az olaszok szétégetik a kávét, a keserűség a kávéban csak rossz lehet, a robusta olcsó és rossz, az arabica az isten stb. – sok jó megállapítás is elhangzik. Például beszél Birman arról, amit még én is tapasztaltam gyerekként: a kárpátaljaiak nagyon sok kávét ittak és isznak, többet, mint akár az olaszok. Hol láttak még olyat, hogy a papa reggel felkel, lefőzi a kávét, megissza, elviszi a gyereket az iskolába majd betér egy kávézóba, hogy igyon még egyet? Míg 90-ben Kijevben a kávéról annyit tudtak, hogy valami fekete por, amit vízben kell elkeverni, addig az emberek Ungváron sorban álltak a Zolotéj kljucsikban, hogy presszókávét vegyenek (vagy a Bilocskában, Veszelkában). És valóban, erre magam is emlékszem még. Mennyire szerettem nagymamámmal eljárni A presszóba, hogy amíg ő beszélget a tulajdonossal, én kávéba mártott kockacukrot ehessek egy vizespohárból. Persze nem egy csésze kávéért ment nagyanyám, hanem egy literes „bánkányiért” (butilka). Hát igen, nem mindig volt termosz (meg ugye semmi más se nagyon). Birman a rosszabbnál rosszabb kérdések közt lavírozva elmondja még, hogy a POD-os kávé nem ördögtől való, sőt, akár ugyan olyan jó is lehet, mint a karos lefőzés (a Medelin árul is saját POD-os kávét), valamint beszél a forgalmazásról és a kávézó működtetés nehézségeiről (próbáljuk meg kitalálni, arra a riporteri kérdésre, hogy megéri-e kávézót üzemeltetni, vajon mit válaszolt a húsz éve kávézózó üzletember?). Izgalmas kérdés, és Birman többször is elmondja, hogy véleménye szerint a kárpátaljaiak kávézási szokásai merőben mások, mint a környező országok vagy akár Ukrajna más régióiban élőké.

Hát igen, a mi kis Kárpátaljánk valóban egy kulturális sziget a környező Nyugati Keleti szláv-multikultitengerben.

nem lettem első.

Most kaptam a hírt, hogy amíg külföldön próbálom összegyűjteni az első ungvári újhullámos kávézóra valót, egy huszárvágással beelőztek (ez most egy kis siránkozás, igen). Vagyis majdnem. A BrewShop oldalán ezentúl bárki bevásárolhat az újhullámos trend… bocs, ÉLETÉRZÉS kávés kellékeiből. Nno, legalább nem kávézó, nyugalom.

A web shop kifejezetten kellemesre sikeredett, abszolúte trend… életérzéses. Olyan, amilyennek egy újhullámos feelenget hirdető oldalnak lennie kell: nagyon kevés információ (pfujj, geek), nagyon sok hangulat. A képeken és kis videóban Ungvár belvárosában egy háztetőn lazuló fiatalok nagyon jól szórakoznak: nézik egymást, semmi dolgunk, süt a nap, retro cuccok, mobiltelefon, készül a fotó, csepeg a kávé a Kemex-be… ééés ennyi. Naggyon trendi… instant életérzés! Süt a cinizmus? Pedig tényleg jó az oldal, csak most még irigykedem kissé.

De mi is ez az életérzés?

Egy mai, y generációs fiatalnak már a presszó is régi, lejárt lemez, nem trend… életérzéses.  Viszont még pár lépéssel visszább tekintve a retro már nagyon is menő. A retro cuccok, zenék, filmek mind olyan életérzést/stílust mesélnek, melyek saját történeteinken keresztül újraszülethetnek, sajátjainkká vállnak: nagymama szemüvege nem azért lesz értékes, mert régi, vagy mert anno drága volt, hanem mert egyéniségünk részeként új, egyedi történetek alakítójává, stílusjeggyé válik. A leninfej a nappaliban lámpaként nem kommunista emlék, hanem egy sajátságos, semmi máshoz nem hasonlítható kellék. Igen, igen, ez így nagyon hipszteresen hangzik, mert lényegében az is. Nem hasonlat, metafora. A megfoghatatlanságban, változékonyságban rejlő erő a vonzó, mely a fiatalságot magát is oly vonzóvá teszi az emberiség számára. A presszó csak régi, a Kemex már retro, és ez most tre.. franc, életérzéses. Értem?

Take it slow!

Ó, te barbár, aki Etiópia isteni ajándékát, az Yrgacheffe-et 93 fokos forró vízzel kínozod, ráadásul 9 báron! Hát nincs benned életérzés? Hova sietsz? Hova szaladsz? Ájjunk meg, chateljünk kicsit és két instagramm poszt között daráljunk, csepegtessünk, szűrjünk! Érezzük az életünket! (cinizmus alert!) Slow, coffee, inspired… Kell ez nekünk? Ó, de még mennyire. Az oldalra kitett kis videóból több lazaság árad, mint az egész Charlie Sheen életműből. Az ember hangulatba kerül, és pont ez a lényeg. Szóval kalapot le (hisz ezek a mai fiatalok már hordanak).

Pár keresetlen szó az oldal kínálatáról

Nos, van itt minden, aminek lennie kell: hario szűrő, hario daráló, hario minden, Kemex csepegtető, aeropress. Persze az árakat csak fél szemmel érdemes nézni, már akinek fontos ez, mert iszonyú drága minden. Vannak elit kávék is, túl sok információt mondjuk nem kapunk róluk a nevükön és az árukon kívül.

Kiknek lehet jó?

Akik már belekóstoltak az újhullámos világba és most beszereznék maguknak a kellékeket. A nem túl árérzékeny vásárlóknak, akiket nem zavar, hogy bármit megkap fél áron az aliexpressen (ha lesz olyan hely, ahol személyesen is megtapogatható az áru, akkor persze egészen más a tészta). Az tr… életérzés keresőknek.

Kinek nem ajánlom?

Az öregeknek. Nem. Ti ezt már nem érthetitek. Az árérzékenyeknek, ők az 1900 hrn-s (21 000 forint) Kemex kübli láttán óhatatlanul felkiáltanak: mi a …. kerül ezen 1900 hrivnyába?

És végezetül hozzátok szólok, preszzó bolondok: tegyétek félre az ellenérzéseiteket és tessék elkezdeni próbálgatni az újhullámos kávékat! Megéri!

Első alkalommal szerveznek szülővárosomban kifejezetten a kávénak szentelt fesztivált. Sajnos csehországi bokros teendőim miatt pont lemaradok az eseményről, amit több okból is nagyon bánok. Egyrészt minden olyan kezdeményezésnek elkötelezett támogatója vagyok, melyek az értékteremtésről, kulturális kikapcsolódásról, a városi élet hangulatosabbá, érdekesebbé tételéről szólnak. Ha van a dologban egy kis kávé, vagy egy csipetnyi sznobéria, (meg hát Ungvar…!) pláne vevő vagyok a dologra. Az unalomig ismételt egyen-jármárkák (majálisok, vásárok), bár lehetnek hangulatosak (a hrivnya leértékelődésével a külföldi fizetések felől nézve ’szinte-ingyen-pálinka-és-saslik-fesztivál’, igazából rettentően unalmasak. Másfelől  erősen szkeptikus vagyok az ungvári – szerintem egyelőre – csupán látszat kávékultúrára építő fesztivállal kapcsolatban, ezért pláne sajnálom, hogy nem vizslathatom végig a programot elejétől a végéig. Szóval igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (hát nem édes: Ungvar!)

Légy a tudósítóm! Mivel magam nem lehetek ott, nem készíthetek képeket, videót, nem kóstolhatok (jajj, én szegény), ezért arra kérlek, ha arra jársz, tedd meg mindezt helyettem is! A képeket, videót posztold a facebook oldalamra! Ígérem, meghálálom!

Látszat kávékultúra? Többször is írtam már arról, hogy Ungváron jellemző az egy főre jutó kávézók magas száma (vicc nélkül, felesleges otthonra venni kávéfőzőt, kizárt, hogy 50 méteren belül ne legyen két jó és négy rossz kávézó akárhol a városban), ugyanakkor a „jó olasz presszó”, de még a „jó kávé” után is nyomozni kell. Van megfelelő berendezés , lassan egészen kiváló alapanyagok is megjelentek (lásd: Mokasol), de alig akad barista, vagy akár csak hozzáértő személy a pult mögött. Az újhullámos trend a trendekre jellemző késéssel sem igazán tud begyűrűzni (még szerencse, én akarok lenni az első!), a kávézókban továbbra is úgy kell kikönyörögni, hogy ne fél liter vízzel főzzék le a presszókávét (- Tetszik ismerni az olasz standardokat? - „Nekem ne magyarázzon, én 12 éve dolgozom kávézóban, még senki sem oktatott ki! …Minket a főnök így tanított!” –Boahh!).

Szóval ezért, hogy látszat, és nem a formálódó kifejezést használom. A formálódáson sajnos túl vagyunk, a piac meglehetősen telített, de igazából jó (ízes, szagos) presszóra mégis vadászni kell. Amire szükség volna, az az újraformálódás, az alibi kávézók kipusztulása és egy trendérzékeny (van ilyen szó?) barista közösség kialakulására. Mindez magával hozhatja az igényes kávéfogyasztói réteg megerősödését, akik nem csupán egy nem bántó ízű, lehetőleg nem túl drága kávé ízű folyadék ücsörgős elfogyasztását igénylik, hanem az első rossz tapasztalatra hátat fordítanak a kutyaaütőknek.  Addig is lehet fesztivált szervezni, olyan kijelentéseket tenni, hogy „legyen Ungvár Ukrajna kávé fővárosa!”, de pusztán a szándék kevés.  Jó fesztivált kell szervezni, ami nem kis feladat. (Nem akarom indokolatlanul idecitálni a pesti bazárt, de még ott is akadtak hiányosságok.)

Szóval újra csak igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (… Ungvar!)

Ímhol a program magyarul (bocs a suta fordításért):

Ungvar Coffee Festival - Ungvári Kávéfesztivál

Először rendeznek Ungvár szívében nagyszabású kávéfesztivált. Az eseményre május 28-29-én kerül sor a Boksai Múzeum környékén (előtte, mellette).

A programok között szerepel:

• kávé expo
• kávézók közötti vetélkedő
• kávétérkép Ungvár kávézóival
• szórakoztató programok gyerekeknek
• különféle bemutatók és prezentációk
• kézműves programok
• Jazz
• ételudvar
• kerékpárparkoló és sok más érdekesség

Kapunyitás: 11 órakor (Közép-európai idő szerint)

Belépő: 50 UAH

 U.i.: ki mit gondol az esemény logójáról? Jómagam nem tartom túl szerencsésnek, pl Gergőnek sem esett le elsőre, de Andre már életérzésről beszél. Nagyon nem egyszerű dolog jó logót készíteni, mindenesetre én még gondolkodtam volna rajta picit. 

Szeretnék egy kávéházat!

 „Lombos gesztenyefák alatt...” - Nyilván ugyan azt akarjuk mindketten. Nyilván ugyan azt látjuk mindketten. Nyilván. De az előjelek különbözőek.

Kár is volna tagadni, van úgy, hogy a tejeskávé is erősre sikeredik, pedig mi csak egy „gyenge” capuccinot szerettünk volna séta után, azt is csak azért kértük, mert a pincér kislány olyan szépen mosolyog (az általunk kért aeropress helyett), hogy azt nem lehet bírni. Mondunk is valami könnyed szellemeset, hogy ha már szakadnak a kötelek, legalább a magunkra erőltetett mosolyunkat sikerüljön kiduccolni egy szóviccel.  – Kérem, számolja meg a koffeint a csészéjében! ... Na ugye!

– Azok után, hogy az emberiség átélte történelmének legmegrázóbb háborúját annak minden – egyrészt unalomig ismételt, másrészt evidenciaként elfeledett – megrázó tanulságával, vajon miért tetszhet valakinek egy tank, vagy egy ágyú? Mitől lesz mégis lenyűgöző a harcban elesettek emlékére jó magasra feltákolt csillag egy betonoszlopon? Hogyan válnak az emlékezés – egyéni és kollektív – tárgyai megcsúfolt rajzfilmklisékké? Tudom is, meg nem is. A kölcsönösség a fontos.

Az unvgári Mokasol kávézó ablakából rálátni a Lovacskára, erre a gyermekkori emlékeim atomvillanásszerű csodájára. A vas-pegazus-csúszda mai szemmel nézve talán még szürreálisabbnak hat, mint harminc éve. Hogy van-e manapság jóérzésű szülő, aki a közelébe engedi a gyermekét, nem tudom (hisz ma már nem esznek a gyerekek földet, nem fociznak disznóhólyaggal a proszpekt közepén stb., szóval nincs nekik gyermekkoruk, csak Ikoruk,vagy mi), de számomra ikonikus mivoltát az évek alatt rákerült firkák és karcok csak fokozzák (igen, mind megütöttük magunkat rajta). A térhasználati szokásaink furcsaságát mutatja, hogy hiába nem laktunk messze, a lovacska mégsem volt szokott látogatási pont, az innen szintén nem távoli második világháborús emlékparkban pedig konkrétan nem emlékszem, hogy valaha jártam volna (Ungvár – nem New York).  Pedig érdekes hely. A kis domb tetején két szovjet tank (páncélos, lánctalpas, ágyús, szóval nekem tank) csöve most is büszkén(?) meredezik a város felé. A felfelé vezető kacskaringós út, melynek egyik oldalán végig a kálvária temető fekszik, mintha kivezetne időből és civilizációból. Nagyon gyorsan elhalkul a vározközpont zaja, a gesztenyéket és hársfákat hirtelen magas fenyők váltják, az egymás hátára zsúfolt kávézó/patika/bank triptichonoknak nyomuk sincs. A tábla jelzi az egyik ház falán: itt íródott Az elsodort falu. Ezen nem csodálkozom. A macskaköves út végén eljutunk a hősök falához, a világháborúban elesettek emlékére emelt obeliszkhez, az (kialudt) öröklánghoz. Szép nagy hungarocell betűk hirdetik (nyilván az eredeti orosz nyelvű még jóféle donyecki fém volt): mindig emlékezni fogunk! Azt hiszem, már ezért megérte. Mármint eljönni ide, emlékezni az emlékezésről.   

A Mokasol kávézóról itt olvashat, aki bírja a cirilt.

A Mokasol sokezer eurós Brasilia Opusa mellé nem jutott, csak egy működő daráló (volt a pulton több is, de többféle kávébabra utaló jeleket nem láttam). Hiába a falra pingált sokféle kávékészítési módszer, itt csak tájékozottabbak leszünk, tapasztaltabbak nem. Hiába gyönyörű a pincérlány (na jó, nem hiába), ha a kávé világosabb, mint a szaktudása (jajj, dehogy akarom bántani, de még a csészém is hideg volt! Még 5 év, és visszaküldöm az ilyet...). De olyan jó helyen van az ízlésesen berendezett kávézó, hogy bűn lenne nem jól csinálniuk – én drukkolok nekik. A hangulat, ami a környéket belengi, szinte követel egy kiadós kávéházi beszélgetést, baráti eszmecserét terekről és időkről. Jó volna végre egy olyan hely, ahol a rohanós presszó mellett valóban lehet ücsörögni (gyorsücsörgés nem ücsörgés), ahol elengedhetjük a mindennapi rohanás súlyos  köteleit, hogy pár percig egészen más, sokkal méyebbre nyúló, finom, vékony szálakat vegyünk fel helyettük, miközben valóban élvezhetjük a bresciai pörkölők kifinomult munkáját.

Azt hiszem szeretnék egy kávéházat.

Most pedig jöjjenek a telefonos képek (továbbra is csupán szemléltetés, nem dicsekvés: Telefonos!)

A következő sorok nem kifejezetten a kávézásról szólnak majd, de igyekszem párhuzamokat húzni. Egyszerű sétáról lesz szó, városi csatangolásról és arról, hogyan viszonyul két barát a harmincéve megszokott tájhoz, az Instagramhoz, illetve mire fókuszál telefonja kameráján keresztül: két variáció ugyanazon témára.

prologue

Egyikünk sem profi fotós, még csak a „nyakunkba-akasztjuk-a-gépet-és-úgy-lófrálunk,-mert-annyi-pénzünk-már-esetleg-van,-hogy-vegyünk-egy-használt-régebbi-DSLR-t,-de-az-utómunkálatok-kb-kimerülnek-az-Instagram-előre-telepített-effektusaira-klikkelésben”– fázisnál tartunk. Vagy ott sem, de lelkesek vagyunk. És amúgy pedig olyasmi ez, mint kávébuzinak a POD-os főzés: szentségtörés, de a végeredmény mégis egész jó.

Ezekkel a modern telefonokkal már bőven használható képeket lehet lőni, ha „használható” alatt önmagáért való élvezhetőséget értünk. Nem feltétlenül a Louvre falára szánt festményelőképek, hanem a hangulat, a pillanatnyi érzékelés és önreflexió visszanézhető ... fotói. Egyszerű dolog ez, ráadásul roppant szórakoztató sétálós-fényképezős vasárnapi  program.

Minden ott kezdődött, hogy pár éve még az újságnál dolgoztam, és szenvtelenül olcsón vettem egy használt DSLR szettet. A netről tanulgattam fényképezni, de bevallom, legalább annyira lart-pour-lart volt a dolog, mint amennyire valóban szükségem volt célszerszámra a munkámhoz. Élveztem az objektívek puszta cserélgetését is, azt meg pláne, hogy a fotós hátizsák egycsapásra fényképész-riporterré avanzsált a többség szemében. Ha már megvolt a gép, igyekeztem, hogy úgy mondjam felképezni az utcán heverő témákat. Hogy jobb (értsd: művészileg, szakmailag értékesebb) képeket sikerült-e készítenem, mint a barátomnak a szétcsúsztatható horpadt Nokiájával? Nos, mára bevallhatom, nem mindig. Ahol a téma, vagy egyéb körülmények nem követeltek meg fényerősebb objektívet, erősebb vakut stb., ott kifejezett tudás híján előfordult, hogy Nokiás barátom lőtt érdekesebb képeket. Valljuk be, sose nyomtattunk plakátra, se nem kifejezetten maceráltunk órákig nyers (raw) formátummal, és mára egy alap androidos képszerkesztő is olyan effektusokat, beállítási módokat tud, ami bőven kielégítheti (jogtiszta) Photoshoppon finomodott igényeinket (kapszulás kávé, pfujj). Az idei téli fényképezős sétánkra így egy Note3 és egy (hello)MotoX kísért el bennünket némi konyak társaságában.

Nyilván nem mondok most hatalmas újdonságokat azzal, hogy rohanó életünkben érdemes időről-időre szembesülnünk lakókörnyezetünkkel. Újra felfedezni a környéket, amiről azt hisszük, pontosan ismerjük. Nem nagy truváj munkába/iskolába/bárhova menet néha feltekinteni az épületek homlokzatára, vagy besétálni egy dufarba, esetleg pocsolyából fényképezni. Ezek a gondolatok manapság minden facebookszociológus számára egyértelmű közhelyek. És mint tudjuk, a közhelyek igen sok igazságot tartalmaznak, de mert közhelyek, kb szarunk rájuk. Kilenc éven át minden áldott nap ugyan azon az útvonalon mentem iskolába, nem túlzás azt állítani, ismertem már minden követ, tócsát, falfirkát. Kilencedikben aztán gondoltam egyet, és – dobpergés, fanfárok, oroszlánbőgés: hazafelé a híd MÁSIK oldalán mentem át. Bezony. Megtettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Jól emlékszem, hogy megálltam a híd közepén és áttekintettem a túloldalra (ahol minden logika szerint közlekedtem), elképzeltem, ahogy ott megyek éppen. Ok, belátom, kissé fura gyerek voltam, de ez az élmény kb leírja, miben is áll a nézőpontváltás csimborasszója. És igen, néha érdemes inni egy automatás kávét, vagy kipróbálni mindegyik városi presszót, mert csak így, igazán elmerülve egy-egy dologban tágulhat ki a világunk.

Alábbiakban két világnézet párhuzamos, egymásutáni váltakozásban tálalt fragmentumait kínálom vizuális fogyasztásra – arabicával kitűnő! (Ha valakinek olyanja lenne, Insagrammonkövetéshez: Deshtop, karpatikaligula)

Sok oka lehet annak, hogy valaki iszik egy kávét. Avagy kávézik. Bekávézik. BÉKÁvézik, vagy megkávézik. Tapasztalataim alapján legalább annyira iszunk kávét a koffeinbevitel okán, mint szerelemből. Ha már itt tartunk: kávét szeretni nem is olyan egyértelmű dolog. A viccben szereplő fanatikus ugye felhördül a fekete nedü bármiféle módosításán, mondván: „cukrot akarsz enni, vagy kávét inni?”. Pedig a kávézás legalább annyira szertartás, mint dopping. Mint minden mást, amit valamilyen szinten kedvtelésből végzünk, a kávézást is millió módon, helyen tehetjük a legkülönfélébb eszközök, kiegészítők segítégével.

A kotyogós s-budget löttytől feketén egészen a milliós kávégéppel „naked” csapolt kopi luwakig. Jómagam a kávébuzériában még csupán kezdőnek számítok évi 3-4 megvásárolt kávéfőzővel és a viszonylag moderált áron vett kávékkal. A bolondéria elburjánzásának egyik igazi gátja a pénz, annak is az anyagi része. De ha már nem áll otthon legalább egy kétkaros LaSanmarco, azért a kávézók kínálatát igyekszem a lehető legalaposabban kihasználni, értsd: a világvégi utolsó pincelebuj főzetét is megkóstolom.

pjanejkv.jpgHogy, hogy nem, a házunk mellett lévő piacgazdasági alapvetés poszt-pre-és most apokaliptikus megtestesüléseként aposztrofálható utcai piac (pjánéj bázár) ötven méteres vonzáskörében két valóban elsőrangú kávé fogyasztására alkalmas helyiség is található másik 4 elfogadható és további 5 csapnivaló társaságában, utolsó sorban pedig 3-4 ad hoc, emberi fogyasztásra alkalmatlan, termosszal operáló kávémérés mellett. Mondom, ötven méteren belül. A képzeletbeli grafikonon ábrázolva úgy fest a dolog, hogy a hierarchia legalján lévő termoszos zacclétől a jellemzően Saeco automatával támadó tisztán robusta kávékon át a százéves Faema-n matató szakállas néniig terjed a sor. A hierarchia legtetején ezzel egyetemben egy La Cimbali trónol egy egészen kellemes keverékkel és tisztességes darálóval egyetemben. A két említésre méltó hely a piac két végén helyezkedik el, első pillantásra érdemeiken alulian mocskos kis helyiségekben. (Található a piac közepén is egy bódéban elhelyezett modernebb La SanMarco, de ott valahogy nem tudják kihasználni a gép adta lehetőségeket. A használt kávé sem igazán jó, tamperelés csak mutatóban történik, a géppel is szerintem két éve csak bekapcsolás szinten ismerkedtek meg...). Mi sem mutatja jobban igény és lehetőség elszalasztott találkozását, hogy a két kávézóból az egyikben a pult alatt rejtező vodkakészletben több kárt tesznek a betérők, mint kávéivás útján az Etióp arabica ültetvényekben. Node ami mindenképp figyelemre méltó, hogy ezen a két helyen a lefőzött kávé általános minősége bőven átlag feletti (hogy mit is tekintek „átlagos” kávénak, azt talán egy későbbi írásban körüljárom, mert magam sem tudom). Külön kérésre a fogalmam sincs milyen beidegződésből jó hosszúra főzött presszót valóban presszóra főzik. pjanejkv2.jpgSőt! Tisztességesen előmelegített csészét is kérhetünk, bár a csészealj és kanál iránti érdeklődést már bizonyos sznobériára való hallgatólagos utalással terhes rosszalló tekintettel utasítják el. Amúgy meg hol van az kőbe vésve, hogy a parkoló krumplis kamionok mellett az út szélén nem teljesen kielégítő egy fa pálcikával kavargatni a kerámiában a kávénkat? Meg ugye, ha már voltunk olyan barbárok, hogy mindenféle édesítőkkel szentségtelenítettük meg a feketénket, hát fogjuk be a szánkat, és örüljünk, hogy két főzés között kitörölgetik a kosarat egy meszelő ecsettel. Amúgy a két kiemelt helyen valóban finom kávét kapunk, megfelelő cremával, folyamatosan utánállított ipari darálóval és a tamperrel nem csak fogalmatlanul nyomkodó beosztottakkal. Apropó beosztott: sajnálatos módon igen gyakran cserélődnek, s a japános hozzáállást, miszerint napról-napra tökéletesítsük a tudásunkat, nem feltétlenül érzik sajátjuknak.

Pjánéj bázár – kv a la po násomuDe miket is beszélek, hiszen ez a pjánéj bázár.

kicsit rólam. is.

Nem írhatok, ezért inkább írok

Kicsiny „falum”, ahol születtem, az Oszetyia-Sésztoj otgyel-Tisza háromszögben található, a méltán hírhedt Pjánéj bázár háta mögött. Itt, ahol Mokrinkák árulják csiríz ízű pálinkáikat reggel hatkor az opptovikok zsákjainak hurcolásában kifáradt Sztyopáknak és Grisáknak, hogy azok utána kényelmesen elpihenhessenek Rizsáék, vagy Magdáék előtt a fűben. 

kicsit rólam. is.

Az Oszetyia, urambocsá’ Oszétia, egy jobb időket is megélt áruház, ma már csak bolt, a körtől nem messze, a Minaj utca elején. Két oldalán 50 méterre egymástól egy-egy príma kávézóval, de természetesen magában az Oszetyiában is előfordul kávé, nem is rossz (kötelező LaCimbali egy POD-os Tecnosystemmel kiegészítve).  Az üzlet bejáratával szembeni kis bódéban – ki nem találjátok – szintén vehetünk kávét, de itt már csak egy automata Saeco Viena fújja bele az orrát a papírpohárba (igen, igen, nekem is van egy ilyen otthon, de megvan rá a mentségem).  A Sésztoj otgyel – hatos számú osztály (igen, az árulkodók) – a belbiztonság egyik oszlopos intézménye, kis túlzással a kertünk alatt, két emeletes lakóház tövében székel. Nem félelmetes, legalábbis nem tudok róla kb semmit. A Tisza szintén egy üzlet neve, mely az ungvári ’Tisza’ konyakgyár hivatalos forgalmazója is egyben. Igen, ez azt jelenti, hogy az élelmiszerek mellett egy talponálló rendszerű bár és italbolt kombó is van itt, és igen, nagyszerű kávét árulnak egy LaSpeciale-nek köszönhetően (és igen, ide jönnél velem konyakozni). Mellesleg a bolt előtt található Ungvár talán egyetlen köztéri gyepfelülete, úgy 6 négyzetméter. A miértekre válasz nincs, olyan rejtély ez, hogy ha lenne is megoldása, magammal vinném a sírba. Ezeken kívül a házunk és ezen három jellegzetes helyet magában foglaló, légvonalban kb. 200 méteres körben a már megénekelt kávéméréseken túl, nos... még vagy 15 helyen lehet kávét kapni. Ezek a tények önmagában meghatározták gyermekéveimet... volna, ha nem máshol nőttem volna fel. Bár itt születtem, jelenlegi házunkkal szemben az őskáosz egyik megmaradt bugyrában (igen, mint a pokol, csak télen marha hideg van), egy kilencemeletes opsiban, a következő 26 évet a vár alatti tömbház ötödik emeletének elviselhető szűkösségében töltöttem.

Első kávés élményem egészen az egyetemig váratott magára, ahol első vizsgám előtt úgy gondoltam, eljött az ideje a doppingnak. Természetesen csenevész szervezetem nem igazán tolerálta a hirtelen, alvás nélkül bevitt koffeinadagot. Remegett kezem lábam, öszekoccanó fogakkal igyekeztem értelmes tőmondatokban felelgetni a vizsgán. Ezután nem is erőltettem ezt a kapcsolatot. Mígnem – bakugrás, avagy lólépés, kinek mi teccik – a gyrosozóban árulni nem kezdtünk, s a reggeli rituálé része lett, hogy kiszolgálás előtt mi ittuk meg az első kávét Kornélkával (ejj, a régi szép idők). A két négyzetméteres „büfénkben” a sütőn, gázpalackon, kisebb konyhai gépeken kívül egy csodás kőkori Saeco Magic is helyet kapott. Megbecsülni sem tudom, honnan és hány adag kávéval a kazánjában került hozzánk, mi mindenesetre magáztuk. Akkoriban még nem használtunk papírpoharat, az olcsóbb megoldás kőolajszármazékok használatára kényszerített minket, viszont ennek is megvolt a maga előnye. Ekkor szerettem bele visszavonhatatlanul a lágyan kavargó kávé látványába. Ahogyan a pohár felszíne felé gomolyog a mogyoróbarna crema, nos, ebben mindig elgyönyörködtem, valahányszor egy adag kávét eladtam. Ez viszonylag olcsó kedvtelés volt anno. Azóta sajnos visszavonhatatlanul megnőtt a vonzódásom a bronzvörös, csőrös kifolyókon lecsorgó krémes kávé iránt. Igen. Azt hiszem, ebben van a lényeg.