Grimac Terry Opale

Rég írtam már kávégép tesztet. Mióta a Famea-La San Marco páros körülbelül az összes kávés igényemet kielégíti (egyszersmind váratlan új elvárásokat teremt), kevesebb figyelmem marad az általam nagyon kedvelt POD-os gépekre. Pedig nem véletlen, hogy annyira megkedveltem ezt a fajta kávékészítési rendszert. Nem csak az egyszerűsége miatt, hanem a megismételhető konzisztens lefolyások miatt is merem ajánlani azoknak, akik szeretnék az ízletes olaszos presszókávét otthonukban különösebb macera nélkül elkészíteni. Több, mint tíz féle POD-os gép, valaint a kapszulás rendszerek alapos megismerése után már ajánlani is merek, persze csak óvatosan.

Nyilván nem mindenki szedi szét azonnal a hazavitt konyhai gépeit, megkockáztatom, hogy a normális többségnek meg sem fordul a fejében ilyesmi. Azt sem kell mindenkinek tudnia, hogyan működnek a gépek, mitől lesz jó, vagy rossz egy készülék, pláne nem mindenki mérnök, hogy értsen is hozzá (pláne nem mindenki irodalmár, hogy kávégépekkel foglalkozzon…). Ezért is bízunk márkákban, hozzáértők elmondásában, fórumokban, Szentekben és fohászokban, végső esetben pedig a bolti eladók tanácsaiban. Ezért is lehet túlárazni egy bejáratott márkát, vagy lehetetlen eladni egy új modellt megfelelő hátszél nélkül. Amikor az első podos készüléket megvettem olaszpresszo.hu-tól kerek 45 ezer forintért, még szinte semmit sem tudtam erről a világról. Ami leginkább kíváncsivá tett, az egy véletlen bolti látogatás volt: POD-ok után keresgélve egy debreceni kávés szaküzlet polcán megláttam az én Tecnosystemem unokáját (Blitz), újonnan, kerek 249 ezer forintos árcédulával. Döbbenetemet kicsit sem tudtam leplezni, többször is visszatértem a boltba érdeklődni, nem tévedés-e: ők jó árat írtak ki, illetve tényleg azt a gépet látom, amit látok, valamint mégis miben reménykednek? (Egy héttel később megvásároltam az ukrán olx-en ugyanazon modell használt példányát 17 ezer forintos áron, csak, hogy szétszedhessem.)

Ezek után sokkal kritikusabb szemmel kezdtem vizsgálni az általam beszerzett készülékeket. A zseniális megoldások éppúgy izgattak, mint az érthetetlen fillér.aszó kivitelezés, és mindkettőre bőven találtam példát. így került a kezembe csodás kidolgozású sárgaréz főzőfej, mégcsodásabb krümozott bronz főzőkar, vagy éppen újrahasznosított petpalackokból fröccsöntött sorjás, besárgult, gusztustalan víztartály – ez utóbbit soha az életbe nem fogom tudni megérteni. Megoldások terén is fantasztikus a szórás a zsenialitás és a péntek délutáni „ezmárpedigjóleszígyis, dehanem akkorisleszarom” megoldásokig. Hogy Lavazzáéknál valaki meggyőzte egy értekezleten a többieket, hogy a rugó túl bonyolult megoldás, vagy drága, ő tud jobbat, még valahogy el tudom képzelni. De hogy ezután az általa kávégépbe álmodott, víznyomással működtetett kapszulabefogató sajtójára is rábólintottak, nna ott már lehetnek gondok az ivással. Jja, hogy emiatt kell egy második pumpa, harminc centi csövezés helyett két méter, plusz két csap és maga a böhöm szerkezet? De hát a rugó… kuss! Ez így lesz jó! Működik? Működik. Kérdés van? Nos, nekem lenne, ha tudnék olaszul és nem félteném a családomat az őrültektől.

És ez csak egy példa. Ami miatt feljött ez az egész, az egy régen várt POD-os gép, a Grimac által gyártott Terry Opale. Anno olvastam olaszpresszó profi Grimac-os tesztjét, és azóta szerettem volna egy hasonló gépet kipróbálni. Sajnos a Grimac emblémás készülékek használt ára is meglehetősen magas, így sokáig kellett várnom, míg felbukkant a neten egy nekem való példány. A cég profi presszógépeiről ismert, így alapvetően nagy elvárásaim voltak a POD-os készülékkel szemben is. Azt már most elárulhatom, hogy megérte várni. A kis Opale a megérkezéstől számított fél órán belül már darabjaira szedve hevert a pultomon. Azt már első ránézésre is megállapíthattam, hogy aminek fémnek kell lennie, az fém is, odabent nem spóroltak semmivel. Ez a modell nem rendelkezik gőz funkcióval, viszont  - buta költséghatékonysági megfontolás lehet – a burkolat és a készülékház megegyezik a Vapore jelölésűvel. Kis túlzással mondhatnám, hogy szaladgálni lehet odabent, annyi a hely, a külső műanyag borítás gyenge minőségű, letörő kapcsok tartják a helyén és a festésére még én sem lennék büszke, ha itthon csinálom tecsós spray-jel: ezt elegánsabban is megoldhatták volna. Az összkép mondjuk nekem tetszik, ebben a piros-fekete színösszeállításban egész vidám, mégsem hivalkodó a megjelenése. Node vissza a belsőhöz: már a Spinel gépeknél ódákat zengtem a méretes sárgaréz termoblokk képességeiről, és bizony a Grimacnál sincs ez másképp. Sok a hasonlóság a két gép esetében. Mivel a főzőfej és a vízforraló blokk egymásba van csavarozva, így a víz és a fej hőfoka megegyezik, nagyszerű a hőstabilitás. A víz terítéséért itt is permetező szelep felel, nincs hagyományos felsőszűrő. Véleményem szerint POD-ok esetében ez a megoldás nagyszerűen működik. Összességében azt mondhatom, amit eddig jónak találtam a POD-os rendszerekben, az ebben a gépben mind benne van. A befogatás „szokásos” módon történik, a „ráharapás” erőssége itt is állítható egy gyűrű tekerésével. És van egy dolog, ami végül teljesen levett a lábamról, bár már rég lemondtam róla: vagy elfogyott a raktárról a szinte mindenki által használt műanyag marmonkanna, vagy a Grimacnál nem ezen akartak két centet spórolni, a lényeg, hogy a víztartály értelmezhető minőségű, fedeles műanyag tartály! Ok, ok, kétszer akkora is elférne a rendelkezésre álló helyre, de a minőségével legalább már nincs baj. Hát mi a fejlődés, ha nem ez?

A képeken szereplő készülék megvásárolható a jófogáson.

Alábbi videó nagyszerű példa arra, hogyan ne akarjunk eladni egy kávégépet. Egy dolog, ha nem értünk hozzá, másik, ha ezt azzal magyarázzuk, hogy az úgy van rendjén.

2016...

A macskás videók kora lejárt...

nézzünk együtt KÁVÉS videókat! …

Ok, a macskás videók mindig királyok lesznek, de akkor is:

KÁVÉS videók!

Nézzünk mondjuk – ééés itt most meg kell lepődni: kávés szépségeket! Tádááám. Mert a kávé szép. Nem, nem a dekorációra gondolok, hanem magára a kávéextraktumra, a csapolás hipnotikus tigriscsíkos aranyfolyamára… vagy pl. a tejes-jeges-forró kávéital pohárba folyatott csomolungmai csipkézett tájképére, ami a képzavarok koffeinel túltelített Csimborasszója… Szóval ez egy rövid poszt, mert miért is? Nos igen, rövidkv.. Igazából arról van szó, hogy végre szereztem egy naked (bottomless) portafiltert, azaz puccér (aljatlan? feneketlen?) szűrőtartó kart, ami azon túl, hogy igen kívánatos tárgy, és nagyon szép lefolyásokat lehet vele összehozni, praktikus haszonnal is bír.

Tudni illik a puccér kar (maradok ennél a megnevezésnél) használata közben minden bűnre fény derül, amit a barista elkövetett (előző életében): rossz tömörítés (félre-, túl-, alul-), rögös őrlemény, nem megfelelő szemcseméret, azaz rossz daráló beállítás, kopott kések stb. Persze lehet ezeket amúgy is látni a végeredményből, de nem ennyire szembeötlően, hisz itt nincs semmi, ami eltakarná a szűrőt. Nem utolsósorban ez a kar erősen bünteti is a hanyagságot azáltal, hogy hiba esetén összespriccel maga körül mindent, mint egy területharácsoló macska.

Szép kávét szép gépből szép karból! Csak azután legyen szíved meginni a 21g kávéból csapolt presszót…

A demonstráló videókkal saját híján egyenlőre mások bitjeit torlom (értitek, bit torlom… szar idő van, szar viccek van).

Egy szép lefolyás ilyen:

ímhol egy szép példa a félretömörítésre:

Bónusz videó, csak mert nagyon szép:

Küldjetek kávés videókat!

Régen írtam blogbejegyzést, sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem Csehországból.

Hol is kezdjem, mit is írjak? Inkább csak említem a csalódott lehangoltságot, ami az első napokban – tudtam persze előre – eluralkodik a hazatérőn. Az emlékekben kellemes helyek hirtelen minden élükkel, mocskukkal, bűzükkel tolakodnak a hazaérkező elé, megmarják, bepiszkítják, rákiabálnak, átverik és úgy általában megbosszulják a távolmaradást. Hát igen, itthon kell lenni, itthon kell maradni ahhoz, hogy újra szépnek lássam azt, ami a pár hónapos csehországi elfeledett kisvárosban eltöltött idő alatt kissé megkopott (mivel akartok hazacsábítani, hmm? mivel?). Ó, ez a fránya valóság! Viszont a kávé, nna az legalább jó. Meg persze a konyak. De mondom, minderre számítottam.

A Nagy Terv ugye a saját kávézda (nem, nem fogom így nevezni) beindítása, ahol végre prémium presszót kaphatnak a jó kávéra éhes(?) ungváriak. Lestem Csehből is nagyon, hogy mi újság otthon kávés fronton, miről késtem le, miben tudok újítani. Szurikátáim folyamatosan küldték a képeket, infókat: most itt nyílt kávézó, most ott árulnak szemes kávét… Itthon aztán gyorsan magam is végigjártam a lehetséges „versenytársakat”, erről röviden:

1. a passzázsban az Über Coffee teljesen jó kávét ad, bár olcsó Alvaro blendel etetik Elektrát, a tulaj pl. tanult barista és ez látszik is. Viszont: nem konzisztens az eredmény, a tejes italok pedig valamiért nem az igaziak. Kicsi hely, nem leülős, elmegykávé (to go), a fiatal kiszolgáló miatt néha tiszta óvoda az egész, lehetetlen vásárolni.
2. EatMe és az alternatív kávék – hát igen, ez a pillanat is elérkezett, leírhatom, hogy Ungváron is lehet inni Hario-s csepegtetős pouroweres kávét. És nem én készítem. No ezzel még meg tudnék barátkozni – még mindig csak barátkozom ezzel az újhullámmal – de az elsőség elvesztése fáj. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a barista jó. Igen, jó, érti a dolgát és ráadásul jó fej (már amennyire egy teltházas délelőtti pár perces szóváltásból megítélhetem). Szóval most hogyan utáljam?
3. FainaKává – perecsenyi pörkölő cég, iszonyatos választékkal, kritikán aluli terjesztői hálózattal. Az árak elfogadhatóak, sok helyen elérhetőek a városban, viszont azon túl, hogy mi a kávé neve, nem sok infót tudhatunk meg tőlük, pl., hogy mikori pörkölés, milyen osztályzatú szemeket vásárolnak, SO-e stb. Szelepes aromatasakról se álmodozzunk, vagy visszük a markunkban, vagy szatyorban kapjuk a kávét. De vannak, dolgoznak, egyenlőre jónak tűnik a dolog, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel a fertelmes terjesztéssel.

Mit ne mondjak, nem tétlenkedtem itthon. Nagy léptekben behoztam a kávégép vásárlási lemaradásomat. Ez két dolgot eredményezett: egyik részről újra térdig járok a jobbnál jobb podos gépekben (vigyétek már el, jófogás a barátotok!), más részről pedig végre nem lukas a cipész cipője, azaz a kávébuzinak is lett jó presszógépe… gépei. Izé. Most nem mennék bele olyan dolgok hosszú fejtegetésébe, melyeket előttem mások már alaposan kifejtettek, inkább linkelek pár hasznos és átfogó írást, amiket én is átrágtam vásárlás előtt. A HP-s fórum guruit innen is tiszteltetem!

Lényeg a lényeg, pont másképp csináltam, mint ahogyan kellett volna. Szóval.

Hosszú vacillálás után „lecsaptam” egy egészen ígéretesnek tűnő Faema e98 Compakt egykaros automata főzőre. Ungvári vétel, szervizből jutottam hozzá egy felújított Gaggia Classic áráért, ráadásul ez a modell belül lényegében egy az egyben azonos a La Cimbali DT1/junior-al (m21?), ami egy remek kis gép hírében áll. Volt nagy öröm otthon, amikor beállítottam a kicsikével s helyet kerestem neki. Persze egyből nekiestem, és vagy két hétig nézegettem, mert darálót azt nem sikerült venni. És igen, a hír igaz, megfelelő daráló nélkül ez a gép is olyat produkál, amit az öreg néni is szégyenkezve nyomogatna ki a termoszából a részegpiacon sötétedés után a részeg Szerjózsának rúbel ötvenért. Pár próbálkozás után végül felhagytam a pocsékolással és hozzáfogtam feltúrni a netet értelmes darálóért. Egyszerű új Greaf vagy Iberital szóba sem jöhetett, ezt már régen elvetettem. Szerelni úgy is szeretek, egyértelmű volt, hogy használt ipari cucc eteti majd a Faema karját, hiszen árban kb ugyan az. S itt kezdődtek a problémák. Míg a főzőt viszonylag kevés hezitálással sikerült megvennem, a daráló már más tészta volt. Alapvetően drágálltam a dolgot, valahogy nehezen emészti meg az ember, hogy a kávéfőzéshez nem elég egy drága gép, kell még egy drága gép. Sőt! Bármennyire is perifériának tűnhet a daráló, épp olyan fontos egy csésze ízletes feketéhez, mint maga a főző. Ez van, nincs mese. Említettem már, hogy amúgy mindezt már tudtam mások alapos leírásából? Akkor jó. Hosszú vadászat után végül egy La San Marco SM90-es őrlő landolt az asztalomon, ami igen jó választásnak tűnik egyenlőre.

Te atya ég, mennyit szívtam a daráló vásárlással. Eleve szerettem volna ott venni, ahol a főzőt. Persze hiába vártam hetekig, pont nem hoztak semmit, egy darab darálót sem. Sebaj, ott a jó kis olx, az mindig bejön. Fene tudja, hogy pont most mentek fel az árak, vagy mi az ördög, esetleg csak nekem tűnik úgy, hogy amikor én szeretnék venni valamit, az egekben az árak, de eladni már a feléért sem bírom? No mindegy, sok ígéretes ajánlatot találtam, kijegyzeteltem őket, rendszereztem, utána olvastam mindnek egytől egyig, esténként angol, magyar, orosz, német és cseh fórumokat bújtam, majd nekiálltam telefonálgatni. És ekkor kezdődött az igazi idegbaj. A hirdetések többsége már eleve nem aktuális, egy idő után egyre ingerültebben mondogattam a csodálkozó eladóknak, hogy ha esetleg levennék a francba, talán én sem zaklatnám őket feleslegesen. Másik gyönyörűség akkor ért, amikor az alapvetően kiszemelt Faema darálót szerettem volna megvásárolni, de az odesszai eladó mikor közöltem vele, hogy ungvári vagyok, azt tanácsolta, hogy vegyek inkább itthon, itt olcsóbb és még számot is tud adni. Erre én erősködtem, hogy nem is alkudnék, a Faemámhoz szeretnék egy másik Faemát – mer’ olyan hülye vagyok -, és ugyan már, adja el nekem, ha már hirdeti, még meg is sértődött. Egy hirdetésre a felkerülést követő 15. percben csaptam le, de már elkelt. Megint másik eladó nem értette, hogy hány darálót is akarok venni? Egyet? De hát neki van száz. Egyesével nem adogat el, macera. MMMMi a túró, hát mindenki térdig jár a darálókban, csak én nem bírok venni? Van valahol egy titkos föld alatti folyó, amiben Nyugat-Európa használt kávéfőzői és darálói beözönlenek Ukrajnába, csak épp én nem tudok róla? Csak ez lehet, más magyarázat nincs. Valahogyan gombokért hozzák be ezeket a gépeket, s kezd a piac túltelítődni. Ungváron olyan szervizekben jártam, ahol egyszerre legalább negyven ötven gép lehetett, beleértve csodás rugós-karos főzőket is. Végül is szerencsém volt, a húszadik hirdetés még élt, az eladónak boltja van, ért hozzá, húsz euróért új késeket is beszereltek. Nice.

Most ott tartok, hogy naponta 10-20 kávét főzök, 1-2 liter tejet elpacsálok gyakorlás címén. Mert lehet, hogy tényleg kávét fogok főzni. Másoknak. Ó, ezt nem elkiabálni, mindenesetre izgulok, tervezek, reménykedek. Ha jó lesz, akkor marha jó lesz. Tudjátok, mit? Jó lesz. Node odáig még sok víznek kell átfolynia a vízlágyító patronon, s nekem bele kell jönnöm a tejhabosításba, mert az egyelőre megkérdőjelezhető sikerrel történik.

Az egybojleres hőcserélős (hx) gép sajátossága, hogy csak akkor kapok finom száraz gőzt, ami kell a mikrobuborékos tejkrémhez - azzal lehet rajzolni szépeket a cremára -, hogy ha feltekerem a bojlerben a nyomást (min. 1,3-ra). Viszont ekkor túl forró a kávéra érkező víz, folyton hűtőcsapolni kell, ami nem minden blendnél hoz jó eredményt. Maga a hőcserélés azt jelenti, hogy a bojlerben lévő forró víz sosem kerül közvetlenül a kávénkba. A kazán túlhevített vize egy hőcserélő szifonon keresztül melegíti fel a csapoláskor a kávéra érkező folyadékot.

Macera, ami sok türelmet kíván. Cserébe olyan kávékat főztem már otthon, hogy kalapot le. Meg persze egy csomó ihatatlan löttyöt is.

Hát igen, így megy ez.

Állítgatom a darálót, folyatom a vizet, gyakorlom a tömörítést, szitálgatok, méricskélek… Aki nekem azt mondja, hogy a kávéfőzés egyszerű, az még nem ivott jó kávét és fordítva. Persze nem részecsketudomány, de nem is pofon.

U.i.: egy ungvári kávézóba baristát keresnek. Bementem érdeklődni, s ha már ott voltam, megnéztem a gépeket. Az ott dolgozó lány aranyos nagyon, bíztatott, hogy nem bonyolult a dolog, biztosan menni fog. – Milyen kávétok van, miféle keverék? – Passz. Letekertem az egyik kart, megnéztem a fejet – mocskos. Letekertem a mási kart – zacc benne, pogácsa úszik, minden ultramocskos. Gőzkar lötyög, de jön a gőz rendesen. Kerestem a habosító kancsót, nno az sehol nem volt. Kérdezem, tud valami mintát önteni? Nevet, dehogy, jó sok buborékot csinál, és annyi. Na igen, napi 10 óra 150 hrn-ért... Előkerül a kancsó, a hűtőben volt a tej mellett – egy plusz pont. Tamper Mota, domború lappal, persze a sziták laposak. Ejj, no, ugyan miért is nem itt adják a legjobb kávét a város(h)ban?

Nno majd én…

Update: tudom, tudom, lehet tökéletes tejhabot csinálni french press-szel is, vagy elektromos tejhabosítóval, de itt nem csupán ennyi a lényeg. Meg kell tanulnom, meg akarok tanulni az adott géppel megfeleő habot kreálni - ez egy tapasztalási, tanulási folyamat jókora adag makacssággal párosítva.