Hogyan is lehet kellően felvezetni egy olyan beszámolót, amiben a kávé mellett szerepel majd barátaim első közös félmaratonja, Svejk, gazdag oroszok, termálvíz, James Bond és az én első Grandhotel közeli élményem egyaránt? Mondjuk így: barátaimmal Karlovy Varyban jártunk.

Sokat hallottam már az Észak Monte Carlo-jának is nevezett városról, sőt, helyesírás oktatónk kedvenc szivatós tollbamondása is kitörölhetetlenül eszembe véste: Karlovy Vary-i  akármi (4.1.Tulajdonnév + tulajdonnév (New York-szabály). A kezdőbetűk nagyok maradnak, a képző kötőjellel kapcsolódik). Barátaim félmaratonon indultak a filmfesztiválnak is otthont adó városban, így több okunk is volt a kirándulásra.

Ha már KV (értitek, Karlovy Vary), akkor muszáj ellátogatni a 007-es Casino Royal film címadó kaszinójának dublőr épületéhez (értsd: itt játszódtak a kaszinós jelenetek), és főleg annak kávézójához. A Grandhotel Pupp impozáns épülete a város egyik nevezetessége valóban lenyűgöző, és Puppék kávéja, hmm... De ne siessünk ennyire.

60 km és másfél óra kocsikázás után érkeztünk a Varyba Stribro-ból borzalmasan szűk, rossz utakon. A Csehek, úgy látszik, olyannyira tisztelik a magántulajdont, hogy még véletlenül sem csapták volna keresztül az országútjaikat a termőföldek határain, hanem kitartóan kígyózik az aszfaltcsík. Egy amúgy is hegyes-dombos vidéken ez azt jelenti, hogy rallyzni fogsz, ha akarsz, ha nem.  A táj szépsége útközben lenyűgöző, a végtelen repceföldek látványa kifogástalanul hozza a windows háttérképek hangulatát. Éjszaka a szuperhold még egy lapáttal rátett a hatásra, de ekkor már sokkal inkább drakulai az élmény. Az esti út egyszerre hátborzongató és lenyűgöző.

Az ötvenezer lakosú Karlovy Varyban a félmaraton miatt rengeteg ember volt, de még így is viszonylag könnyedén találtunk parkolóhelyet a központ közelében, ingyen. A sportesemény hangulata egészen elképesztő, meg tudom érteni, miért lelkesednek annyian a közös futásért (lassan érik valamiféle személyes részvétel). A félmaraton miatt az egész központot kordonokkal és szalagokkal pakolták tele, így az elmélyült városnézés máskorra marad, de annyi így is egyértelmű, hogy ez a városka gyönyörű. A termálvizek kútjai felé emelt lenyűgöző és változatos díszítésű oszlopcsarnokok, a domboldali többszintes építkezés az erdős, folyós, emelkedős, sziklás, parkos, kastélyos részek izgalmas váltakozásával kifogástalan hangulatú, finom lelkületű üdülővárosi környezetet teremtenek. Nem is csodálom, hogy ennyire felkapott, különösen a gazdag oroszok körében.

Azaz némiképp csodálom, de már látom is a megoldást.  Az impozáns városképbe nekem kissé belerondít, hogy a központ üzletei lényegében egy merő ízléstelenség. Újgazdag kívánságlista, egy nagy Váci utca a legelképesztőbb giccsfelhozatallal. Értem én, ez kell a fizető kicsit sem úri gazdag oroszoknak: bundasapka, ékszer, párducmintás Cseh porcelán és Swarovski kristállyal gazdagon teleszórt korona markolatú cipőgomboló-furkósbot. Millió számra szuvenyír, drágán mért étel és ital az aranyozott-tükrös falú hotelek főúri kényelmében.

Apropó étel-ital: mivel Karlovy Vary bevételeinek jelentős százalékát adhatják az orosz vendégek, így nem csoda, hogy lényegében mindenhol minden ki van írva oroszul is. No de ki látott már pelmenyit egy előkelő étterem kínálatában? Persze lehet, hogy ehhez meg én vagyok túl sznob… varennyiki és aranyvilla: megfoghatatlan dilemma. De legalább a Svejkről elnevezett sörbárban van kurázsi: a mindenféle Svejkes berendezési kellékek, dekoráció mellett a vécé bejárata felett, ahogyan kell, ott lóg Ferenc József portréja. Respect.

Grandhotel először

Bimbózó sznobságomba mártott kíváncsiságom miatt feltétlenül szerettem volna inni egy kávét az egyik legfrekventáltabb helyen, a Grandhotel Pupp kávézójában. (És úgy általában, mindig is vágytam közelebbi ismeretségbe lépni egy Grandhotellel.) Ez az a hely, ahol akár James Bond is feketézhetett szabad idejében a világ megmentése és egy szerelmi kaland között. Az épületben Beethoven is koncertezett egykoron, és hát ez egy Grandhotel, ami az én fejemben elérhetetlensége okán is mindörökké a romantikus könnyű élet egyik vágyott, ábrándos színtere marad. (ajánlom megtekintésre ezt a kissé ízléstelenre sikeresdett videót, csak a feeleng miatt, valamint itt a Caffe Pupp oldala).

Nem tudom, említettem-e már, de nem vagyok egy Krőzus (nagyon nem). Kávéra persze szívesen költök lehetőségeimhez mérten, de nem állíthatom, hogy minden feszengés nélkül léptem be a Grandhotel kávézójába. Már az zavarba hozott, hogy a pincér karórája láthatóan drágább, mint az én összes órám, a családtagokét is beleértve, száz évre előre. Zavarodottságomat jelzi, hogy automatikusan angolul szólaltam meg. Ez leginkább azért figyelemreméltó, mivel nem tudok angolul, oroszul viszont némileg igen. Még szerencse, hogy a teraszon épp felszabadult egy asztal, így nem kellett odabent helyet foglalva feleslegesen koptatnom a viktoriánus szalon aranyszegélyes textíliáit arra méltatlan farmernadrágos ülepemmel, valamint az én aurám is megmenekült a fölényes tekintetek értetlenkedő pillantásaitól. Vagyis gondolom én, de az igazat megvallva a kutyát sem érdekelte, hogy épp ki vagyok, és mit akarok: pénz beszél, nem fizető vendég meg ugat.

Az én kíváncsiságom leginkább egy dologra fókuszált: a GH Pupp-ban méltó-e a kv KV-hoz?  Együtt jár-e a puccparádé a minőségi, jó kávéval? Érdemes-e felkeresni egy ennyire frekventált helyet a jó presszó reményében, vagy maradjunk inkább távol a felhajtástól (már persze, ha nem pont arra vágyunk, a kávét meg pont leszarjuk)? Gergő persze jót nevetett rajtam és az urizáló 80 koronás (kb. 80 hrivnya, 850 forint) kávémon, amiért természetesen otthagytam egy százast (a 007-es talán várna az apróra?),

de az én lelkemnek oly jól esett. A csodás kávégépet az intézmény honlapja szerint tanult barista kezeli, Illy Feri bácsi kávéi pedig a kommersz vonal egyik legjobbjai (a GH-ben nyilván nem kézműves kávékkal operálnak). Nincs okom kételkedni a honlapon írtakban, az általam rendelt ristreto egészen kifogástalan volt. A crema minősége és texturája is szépségesre sikerült, a lefőzés hőfoka is rendben volt. A kávé egy közepesen markáns arabica lehetett, kellemes savakkal, édeskés, kakaós utóízzel. Tejjel is jó volt, de igazából üresen volt igazán élvezetes.  A csészét itt végre nem felejtették el előmelegíteni, és hát igen,

úgy kávézgattam abban a percben ott, a Grandhotel Caffee Pupp teraszán, mellettem pezsgőzgető orosz fürdővendégekkel, mögöttem nemzetközi sportolókkal, ahogyan akár a 007-es is tette: őfelsége titkos kávéügynöke, aki engedéllyel cukroz.

Éljen KV!

Alább néhány saját és Gergő által készített fotótörténeti remeken keresztül mutatom be a KV-i kirándulást, valamint itt gratulálnék Andikának és Sanyikának a félmaraton teljesítéséért: gratula!

Éreztétek már úgy egy verőfényes tavaszi napon a nárciszok illatától elbódulva, csobogó szökőkutak tövében, hogy muszáj szerelmesnek lenni? Valakibe, valamibe, akárhogyan, de muszáj. A varázslatos város hangulata beszippant egy másodperc alatt, mohón igyekszem minél többet befogadni egyszerre a látványból, érzésből, illatokból, benyomásokból. Az idő is nekünk kedvez: hetek óta tartó áprilisi fagyos reggelek után szinte augusztusi verőfényes napsütés, kellemes langymeleg cirógat minket nyáladzó idillben. De kellett már nagyon ez a fajta élményterápia egy hónapnyi – inkább csak unalmas, mint fárasztó – munka után (jaja, egy hónap eltelt Csehországban, mégis most éreztem először az utánozhatatlan „külföldön kirándulok” érzést.). És hogy elégedettségem teljes legyen, egy igazán kellemes kis kávézó is utamba akadt a sör ikonikus városában.

De kezdem az elején: leparkoltunk ingyen(!) a városközpont peremén, Pilzen „alsó” vasútállomás gyönyörű épülete felett, és szájtátva szálltunk ki az autóból, hogy rácsodálkozzunk a 2015-ben Európa kulturális fővárosának egyszerre elénk táruló romantikából barokkon át szecesszióba hajló (ha nagyot tévednék, ne kövezzetek meg) építészeti remekeire. Pár perc sétát követően máris a történelmi városközpontban jártunk, egy igazán nyálasan romantikus parkon keresztül jutottunk a főtérre. A Szent Bertalan templom gótikus tornyaival, mellette a városháza lenyűgöző, sgrafittóval (én is csak most néztem utána) díszített homlokzatával uralják a hatalmas teret. Elsődleges tervem az volt, hogy jó turistákhoz méltóan letelepedtünk a főtér egyik legdrágábbnak tűnő kávézó teraszára, hogy kiélvezzük a jó időt és a csodálatos hangulatú teret. Persze mintavétel is történt, presszológiai felmérés. Nem is kellett csalódnom, azaz az elkészített eszpresszó megfelelt a hosszú kávé minden kritériumának. Úgy látszik, itt már csak így mennek a dolgok, a 25ml kevés a cseheknek. Sebaj, a sütemény némileg, (megjegyezném, már több, mint egy hónapja nem ittam olasz presszókávét), a látvány és a hangulat pedig teljesen kárpótoltak az ittakért. Sétáink során számos ígéretes kávézót láttunk, sörözőről nem is beszélve. Bár a helyiségek nem tűntek kirívóan ötletesnek, érdekesnek, a legtöbb hely sugárzott valamilyen egyedi hangulatot, ami egyszerre barátságossá és minőségivé is varázsolta.

Nem érződött az a fajta görcsösség, mint mondjuk otthon, hogy ha van bármid, az „üssön”, nincs a Nagyváradon, vagy Kolozsváron tapasztalt művészhangulat, csupán egy rendkívül nyugodt kifinomultság érződik. Helyek, melyek tisztában vannak azzal, hogy voltak, és lesznek. És ez jó.

Pappa Coffee

Befordulva a Pilsner Urquell múzeum söröző mellett, a régi csíráztató bejáratának tőszomszédságában és egy sörgaléria mellett akadtam rá erre az igazán kellemes kis kávézóra (és mini bűfére). Belépve elfogott az érzés, ami Han Solot is, mikor újra a Millenium Falcon fedélzetére léphetett: hazaértem. A picike, hosszúkás helyiség világos, egyszerű berendezéssel, az egyik falon a különféle kávékészítési metódusok ábráival – nem mellesleg itt nem csupán dekoráció, hanem mind kérhető is.

A másik falon pár egészen szemrevaló festmény (gondolom helyi művész alkotásai), a pult mögött pedig minden jó, ami egy újhullámos igényeket is kielégítő kávézóba kellhet. A falra lapjával felcsavarozott nyers ládákból kialakított tárolókban jobbnál-jobb kávéfajták sorakoztak arra várva, hogy aeropressbe, hario-ba, szifonba vagy presszógépbe kerülhessenek. Jó volt ezt látni, némi irigységgel vegyes izgalommal tekintettem körbe: itt én most iszom egy jó kávét!

A menüre tekintve két újabb érdekesség: Etióp Yirgacheffe, és nocsak, honnan, ezek itt bizony Beyond Within kávék! Bár alapvetően presszóra vágytam, tisztességes, rövid kávéra, erre az „jirgára” azonnal ráböktem, és még annyit mondtam: aeropress. És tudjátok mit? Nem bántam meg. Az újhullámos ellenérzései lassan kezdenek átalakulni az új dolgok iránti érdeklődéssé. No persze ez még mindig távol áll a „szeretem”-től, de már magam is azt mondom, van ennek létjogosultsága (mondjuk Gergő szerint leves íze van). Ha már hosszú kávé, akkor ezerszer így, mint a borzalmas amerikánó. Ez úgy más, hogy közben megmarad kávénak. Úgy van Makó-Jeruzsálem távolságra a presszótól, hogy mégsem érzem a határátlépést. Ha kedvelni túlzottan még nem is, érvelni már tudnék az új hullám mellett.

Köszönet érte Pappának, és az ő kávézójának!    

Jó kávé. Hmm... Ízlelgessük kicsit a fogalmat. Jó kávé.

Már több, mint egy hete, hogy ragasztékos fogaskerékként őrlődöm a Cseh gazdaság robotizált motorjában. Lassan kitapasztalom a váltott műszak gyönyörűségeit, a gyári munka műanyag gőzös romantikáját. A változás visszahozta egy régi rossz szokásomat is, a gépezést.

Még Budapesten alakult úgy az életem, hogy különös vonzódás alakult ki köztem és az város összes kávéautomatája között. Nem tudtam úgy eljutni ából bébe, hogy ne nyomjak egy gombot, ki sem esett a kezemből a műanyag pohár. Persze minősíthetetlen löttyök voltak ezek, sejtettem akkor is, tudom most is. És mégis. Talán az életmód okozza, vagy a levegőváltozás, mindenesetre újra beszippantott a Rheavendors univerzum (tudjátok, ez az a fajta bőség zavara, amikor a tizenhét fále kávés ital között valójában csupán a hozzáadott víz/tejpor mennyiség tesz különbséget, de hogy esetleg lenne egy robistás/arabikás választási lehetőség, na azt már nem).  Tudatos visszafüggősödés ez most, talán nosztalgia is a nyilvánvaló kényszer mellett. Mindenesetre távol szeretett kávéfőzőimtől adja magát, hogy újragondoljak pár dolgot. Kezdem is a legbanálisabbal: mi is az a jó kávé?

Gondolom mindenki számára egyértelmű, milyen is a jó kávé. Mondjuk nekem nem. És itt most nem az ősi „szeretem-nem-szeretem” polémiára gondolok, hanem arra a szociokulturális képességre, amivel ízléstől függetlenül is képesek vagyunk bizonyos dolgokat értékelni. A kávé, mint olyan, azt hiszem, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Lehet, hogy Gergő kizárólag a Tecsó gazdaságos őröltet vásárolja ilyen olyan megfontolásból, mondhatjuk, hogy szereti is a szarvasival lefőtt kávét, mégsem állítaná, hogy ezzel el is ért a Jó kávéhoz, mint olyanhoz. Persze ugyanannyira ízlés kérdése ez, mint amennyire a kávékultura köré épült sznobériáé. Mert vannak az elfogadott, bevált (az új hullámosok valószínűleg vitatnák) olasz presszó standardok (7gr, 25ml, 93C fok, 25 mp, presszó finomságú őrlemény, izomból tamperelés/ felületegyengetés stb.), a kávézás kulturája messze túlmutat az olaszos rövid kávé a Jó kávé alapvetésen. Ha úgy tetszik, a sznobéria, ha amúgy, a gazdasági érdekek is lehetnek ugyanolyan erős meghatározók, mint az ízlés. Nekem ne mondja senki, hogy a Kopi Louwak tényleg a legfinomabb kávé a világon. A legdrágább lehet, a legritkább, talán, a legnagyobb marketing bullshit, esetleg, de mégis csak macskakaka (tudom, bélben érlelt, emésztési nedvek által aromásabbá és persze utánozhatatlan ízvilágúvá vált kávészemek, de azért kíváncsi lennék, hogyan vállna be ez a modell – ürülékből túrt bármi -,  mint üzleti stratégia...). Hogy miről jutott ez az egész eszembe? Nos egyik ismerősöm Amerikában van. Ott pedig ugye köztudottan nincs kávé, csak valami híg lötty (nem én mondom, közvélekedés).

Ezzel kapcsolatban elém került egy régebbi Frei cikk, amiben – nem túl mélyen – ennek a kávéfogyasztási szokásnak jár utána. Nem is a cikk, hanem annek egy része ejtett gondolkodtatóba, ide is citálom. „20 év telt el, de az amerikai kávégépek még mindig egyszerű vízforralók, amelyekbe tömörítés nélkül, lazán kell belemerni a durvára őrölt kávét. Aztán ha felforr a 2-3 decinyi víz, akkor az gyorsan, 20 másodperc alatt átfolyik a filterbe kanalazott kávén. Ennyi. A színe, mint egy erősebb teáé.” Hohó, hát ez teljesen úgy hangzik, mintha a az amerikaiak ezer éve (kis túlzással) újhullámos kávét innának. Na most akkor ezek tudnak valamit, fatális véletlen, vagy divatfordulat, hogy jelenleg egy magára valamit is adó kávészerető hario v60-al készít magának teaféle feketét? Lássuk be, ez is csak egy filteres kávé, meg amaz is. Persze, a harioba körkörös mozdulatokkal töltjük a forró vizet a rusztikus csőrös forralóból, maga a „készülék” is sokkal puritánabb és minden a szemünk, orrunk előtt zajlik, de akkor is.

 Nem ítélkezem az újhullámos kávézás felett, sőtt, magam is vettem a fáradtságot, hogy végigkóstoljam a lehetőségeket. Persze itt is érvényes a tétel, hogy jó kávé csak megfelelő minőségi kávébabból készülhet, legyen akárki is a barista akármilyen géppel, érdemes próbálgatni, hogy mi mivel ad igazán jó eredményt. Egyik másik ital kifejezetten érdekes volt számomra elsőre is, így nem zárom ki, hogy hosszú távon is ízlene a dolog (a cascara például egyből a kedvencem lett, pedig az nem is kávé). Szélesebb közönség számára pedig a választási lehetőségen túl is tartogathat izgalmakat ez a fajta kávéfogyasztás. Szóval igen, lehet újhullámozni, és az amerikaiak sem feltétlenül kávésügérek.

Hogy ezzel nőtt-e a szememben a csepegtetős kávé renoméja? Majd a kávézómban megmondom

végezetül ajánlom a 444.hu kis videóját, amiben a Mantrás srácok mutatják be az újhullámos kávézást.

Alig egy napja, hogy a hazai irodalomtudós munkaerőpiac és a jósors akaratából csehországi gyári munkás lehetek. Mivel lakásunk mind helyileg, mind minőségileg egészen kellemes, itt a remek alkalom első Cseh posztom blogra vetésére.

Kezdjük ott, hogy a kávéval való kapcsolatom odáig fajult, hogy elhatároztam, a fogyasztás másik oldaláról is szeretnék tapasztalatokat szerezni, izé, az értékesítésre akarok utalni ilyen körmönfontan. Egyenlőre messze még a bármi, s akármi is lehet, de tervnek szép, álomnak is kerek, miért is ne? Ehhez (is) pénz kell, amit otthon biztosan nem szerzek meg, pláne nem szakmámban. Siránkozhatnék, hogy jajj, doktori iskola után ötkoronás automatás kávét kell szürcsölnöm egy dohányzóban, vagy, hogy nem egyszerűen betanított munkás vagyok, hanem csak a robotok alá besegítő, de..., hát igen, azért siránkozom is néha. Persze más ez, mintha tragédia történt volna, csupán az összeszorított fogak között kicsusszan néhány xazdmeg. Viszont panaszra valóban csak saját perspektívámból nézve van okom, amúgy teljesen rendben van a dolog. Ezer kilométer egy valódi és három virtuális országhatár után kellemes kisvárosba értünk a barátaimmal. Jó a lakásunk, a munka egyenlőre nem tűnik vészesnek, a körülményeink voltak már és lehetnének is ennél rosszabbak.

Stribro városka, ahol ránézésre megállt pár évtizede az élet, elbűvölő hely. Lakosairól nem igen tudok egyenlőre sokat mondani, lévén alig pár napja vagyunk itt, másrészről alig látni élő embert az utcán (nem, halottakat sem). A dimbes-dombos Stribro tele van meglepetésekkel: csodás szűk utcák, lépcsősorok, házak között megbúvó patakok és erdőszeletek, az egykori ezüstbánya (innen a név) megmaradt emlékei, kisvasút és bányamúzeum is található itt. Ugyancsak könnyű belebotlani a világháborúk emlékeibe, bunkerek és tankcsapdák hevernek az utak mentén, láthatóan gondos kezek által megőrizve az utókornak csodálatos huszadik századunk bűnös mementóit. A városháza falán középen Poszeidón hever valamilyen általunk ismeretlen megfontolásból, háromágú szigonyát hanyagul fogva (nem citálnék most wikipédiás cikkeket ide) nézegeti a husziták hadakozását a túloldalán. Maga a főtér tipikus elrendezésű, kellemesen tágas, közepén egy szentek szobraival bőven teleszórt emlékművel. A tervem az volt, hogy szabad szombatomat kihasználva pár koronáért befizetek életem első Cseh kávéházi élményére. Utólag magam sem értem, hogy a sörivók országában miben reménykedtem, de tény, a városban szinte nincs kávézó. Olyan helyiséget, amelyen külön is jelzik felirattal, hogy KÁVÁ, a központban konkrétan kettőt találtam. Ebből az egyik nemes egyszerűséggel zárva volt, a másik pedig egy gyrosos. Végül egy (a) patinás étterem teraszán foghattam kezembe a kávés csészét, akarom mondani kávés bögrét.

Tudom, tudom, ahány hely, annyi szokás. Úgy fest, hogy az otthoni kávés bőség ellentétes világába csöppentem. Persze, ami Ungváron van, az már túlzás. Nem valószínű, hogy szükség van öt méterenként presszóra, a minőség sem egyenes velejárója a mennyiségnek, node hogy keresnem keljen egy kávézót, ilyen rég fordult elő velem (tudom, tudom, privát problémám, de ez egy ilyen blog).

És akkor a kávéról: mivel csehül nem tudok, az a szó hagyta el öntudatlanul ajkaimat, hogy kérek két „kává”-t. A pincérnő megértően bólintott, mi pedig helyet foglaltunk a központi étterem teraszán. A verőfényes napsütésben meglepetésemre két bögrét tett elénk a kislány kis kancsó tejjel és barna cukorral. Nem tudom, de én megszokásból presszóra számítok, ha csupán annyit hallok, hogy kávé. Mondjuk Ungváron a presszó alatt mindenféle mennyiségeket értenek. „Jobb” helyeken erre kitalálták a „kává po Zákárpátszkí” megjelölést, ami annyit tesz, hogy a presszót hosszúra főzik le. A 30 ml már ristrettonak számít és nincs az az isten, hogy ezt megértsék: hosszú vitatkozás után a legütősebb tromf mindig ez: a főnök minket így tanított. Csak találkoznék azzal a főnökkel... Node a Mells-ben a Casadion lefőzött kává úgy másfél decire sikeredett. Nem mondom, americanonak megjárta, kár, hogy az olyat nem szeretem. Még Gergő is húzta a száját, pedig neki a kávé az az a keserű fekete ital.  És a pont a végére: mindezért alig kértek 40 koronát fejenként (kb 400 HUF).

Like. 

Marad a jó öreg nem kotyogó kotyogós (tudom: Moka).