O-Ó évi poszt, avagy ha 2016 kávé lett volna...

Koffeinben gazdag, igazán mozgalmas év volt 2016. Sok országban ittam kávét, avagy amit annak neveztek, dolgoztam Csehországban, kávémérgezésig kóstolgattam a KávéBárBazáron és nem utolsó sorban decemberben beálltam a pult mögé. Nem vagyok az az évértékelős fajta, de jó érzés, hogy van mire visszagondolni. Sok gépet vettem/adtam, POD-os és presszógépes vonalon is láttam érdekes dolgokat. Túrtam könyékig vegyszeres lében, bosszantottak beszakadt csavarok, elnyalt menetek, törött kazán és repedt burkolat. De születtek újjá csodás készülékek a kezem alatt, amiket most is elégedetten használ valahol valaki. És Ez jó.

 Jó éve volt a blognak is. Az Origo-s Reblogos címoldalak sokat dobtak a látogatottságon, és bevallom, ez az én munkakedvemet is mindig pozitívan befolyásolta. Persze írhattam volna többet is, sőt, lehettem volna szakmaiabb, precízebb fogalmazásban és helyesírásban egyaránt. Sok szöveg félkészen hever egy merevlemez elfeledett partícióján, vagy talán már el is veszett… de így sem volt mindig egyszerű szülés egy-egy bejegyzést világra hozni. Így megy ez. Annyi bizonyos, hogy akik jobban csinálják az én hobbipróbálgatásaimnál, azok előtt kalapot le, mert sok meló van minden laza cikk mögött.

Így az év utolsó napjára két dologgal tartozom, leginkább talán önmagamnak: mondani pár pozitívumot kávézókról, valamint előállni az új évi „nagy” tervvel. Sokan mondtátok, hogy túl negatív vagyok (mindentudó sznob stb.), a szövegeim alapján az jön le, hogy katasztrofálisan rossz a kávés helyzet Ungváron. Akkor 2016 utolsó bejegyzésében álljon itt csupa JÓ kritika, avagy: ide menjetek, jó lesz!

DOM 44

A Tolsztoj utca új üdvöskéje a DOM 44 kávéház, akarom mondani kávés pince. A kissé csecsás, viszont kifejezetten nagyvonalú bejárat után egyből egy méretes tükör és egy márvány lépcsősor fogad minket. Ami odalent elénk tárul, annak láttán minden kávészerető elégedetten csettintene a nyelvével: a két részre osztott beltérben két pulton két full extrás kávégép lakik E64 őrlőkkel támogatva. A házi blend-et egy Faema Emblemán készítik, míg a túloldalon egy Brasilia Excelsior karjába válogathatunk 20-30 féle SO és prémium blendekből. A házi keverék egy olaszosan markáns ízvilágú, halványan gyümölcsös jegyeket mutató arabica túlsúlyos kávé. A jó hőfokon csapolva kifejezetten testes, illatos presszót kaphatunk. Másik vonalon dupla pénzért érdemes kóstolgatni a kínálatból. Egy doppio Maragogype kijön 40 hrivnyából (450 HUF), és ennyiért már minden tekintetben a jó kávé világába váltunk jegyet. Összegezzünk: látványosan nagyvonalú felszerelés és berendezés, kellemes környezet, bő kávékínálat… keresztben az ujjaim, mert ennyi belefeccölt munka után csak felvesznek egy baristát… na ja, ez az egy, ami hiányzik – és akkor verhetetlen kávés ház lesz a Dom 44.

 Ami a Terv-et illeti

ha nem is ötéves, legalább nagy: januártól következetesen végigjárom új lakókörnyezetem kávézóit, kávés zóit, no meg persze a nevesebb budapesti kávéházakat. Nagy szerencse, hogy lakásom és munkahelyem térképészetileg szinte pontszerűen jelölhető, így e pont körül igyekszem minél nagyobb sugarú körben felmérni a kávés lehetőségeket. Persze ez önmagában még nem is lenne olyan nagy dolog, de írni is fogok a tapasztalataimról. Hetente. Vagy akár többször is.

Ennyit erre az évre. (ja igen, közben íródik egy tanulmány is, metafizika, kisebbségi irodalom meg amit akartok, szóval szurkoljatok, hogy jöjjön az ihlet). Már csak egy dolog maradt:

Mindenkinek koffeinben gazda, erőskávés, csokibonbon, mokkacukor, gyümölcssavas, méz sűrű crematengert kívánok! A presszó legyen veletek!

Nincs itt, kérem, kávékultúra… kávé is csak "po násomu".

Nem, nem, hiába nevezzük át a dolgokat, hiába hívjuk Buksit Cézárnak, feleslegesen aggatunk különféle jelzőket arra érdemtelen dolgokra, a régi igazság érvényben marad: nem lehet (de legalábbis nem érdemes) szarból várat építeni.

Mióta kávézóban dolgozom, jelentős arcnövekedést figyeltem meg önmagamon. Az utóbbi időben amúgy is mérőpohárral a zsebemben jártam kávézni, és többször is vitába keveredtem a baristákkal… azaz ez ebben a formában nem is igaz. Vagyis az arcom kávés témában tényleg nagyobb az átlagnál, de a vita és a „barista” megjelölések túlzóak ebben a kontextusban. Egyszerűen arról van szó, hogy egyre nehezebben viselem, hogy kitűnő központi helyeken nyitott kávézókban – ahol látszólag minden adott egy tökéletes shot elkészítéséhez –, szénné égetett híg löttyöket tesznek elém eszpresszó címén.

Kedves Baristák: lécci, néha igyátok meg, amit főztök!

És ilyenkor már nem mindig tudom magamban tartani a véleményemet, és ebből olykor veszekedés lesz. Vitának legalábbis nem nevezném azt az épületes eszmecserét, mely során én igyekszem tapintatosan rámutatni a nyilvánvaló tényekre – a decinyi valami sehogyan sem 30 ml (többet is kaptam, befoghatnám), vagy a lefőzés után percek múlva is a számat is égető kávé nehezen jött le 93 fokon (ebben a hideg időben igazán örülhetnék ennek és befoghatnám), a „keserű szén” ebben az esetben nem célként elérendő ízjegy (kuriózum, „po zákárpátszké”, szóval befoghatnám)  … – az officiánt/ka pedig a tagadás, magyarázás, mutogatás után kivágja a tromfot: 5 éve dolgozik baristaként és különben is, a főnök neki így mutatta (szóval befoghatnám)! Jahh, kérem, akkor minden rendben, én kérek elnézést. Elnézéseket. Elnézéssokat. Mert, ugye, úriember vagyok, szóval befoghatnám.

De nem fogom. Mert egy ideje a vízlágyító patronból is az folyik idehaza, hogy „Ungvárt for kávéfővárosa az Ukrajának. Nek. Akkor ide csak egy megjegyzést írnék: Nincs a városban egy hely, ahol folyamatosan JÓ eszpresszót főznének! Véleményemet bármikor örömmel megváltoztatom, csak tessenek rá okot adni..  Mert hogy temérdek kávét iszik az ungvári, az tény. Hogy szebbnél szebb kávézóink vannak egymás hegyén hátán, dicséretes. Hogy egyre több helyen használnak minőségi kávékeverékeket, az is igaz. Hogy a legmodernebb gépekkel van felszerelve az utolsó városszéli ABC kávés pultja, ezt is rég megszoktuk. De tessék megérteni, hogy ezek együtt sem jelentenek olyat, mint „kávés kultúra”. Mint ahogy a műveltség sem azt jelenti, hogy beköltözünk egy könyvtárba és minden nap elolvassuk a háború és békét visszafelé kétszer. Bizony nem ártana érteni is, amit csinálunk. Érteni és élvezni. Urambocsáss, ha megkérdezem, hogy miféle kávé van a darálóban, akkor nem egy márkára vagyok kíváncsi, hanem egy picivel többre. Talán még az is érdekelne, hogy az A, R arányokon túl honnan származnak, hogyan pörkölték, meg efféle „buziságok”.

És félreértés ne essék, nem kérem számon azokon a szegény srácokon a szakmát, akik valahogy odakeveredtek a pult mögé. Szó sincs erről. Tudom én, milyen érzés bénázni a géppel, kétségbeesett fejjel kilöttyinteni a második csésze italt is, mert szemmel láthatóan nem sikerült. Vagy milyen hervasztó, amikor ledaráltál több adag kávét és csak főzéskor derül ki, hogy befullad tőle a csapolás. De ezeken túl kell esni. Tanulópénz, ha úgy tetszik. Mert egy jó keverék kényes a hőfokra, utána kell állítgatni a darálót ésígytovább. Kocogtatjátok tömörítés közben a tamperrel a kosarat? Most komolyan? Hűtőcsapolás nektek az, amikor a 100+ fokos víz/gőzzel csak méginkább felmelegítitek a főzőfejet, majd rakjátok is fel a kart? Ezt most tényleg valaki így tanította? Elnézést, de ennél egy este fórumozással is többre mennétek (ebben az esetben tényleg így is van).  

Mivel többen is felhívták a figyelmemet arra, hogy sok esetben könnyen félreérthető, amit írok, vagy ahogyan fogalmazok - lásd kommentek -, ezért pár dolgot árnyalnék a fentebb leírtakon.  Először is nem tartom magamat sem mindenhatónak, sem mindentudónak. Nem okítok senkit, egyenlőre magam is tanulom a kávé készítést (-csapolást, -főzést, -extraktálást, vagy kinek hogyan tetszik.)Véleményem van, amit leírok és vállalok. Jelen cikkben például a "kávé kultúráról", mint olyanról. A kommentekben számon kérték rajtam, hogy a cikkből úgy látszik, nem tudom, mi is az a hűtőcsapolás? Szerintem meg de. De! Ahány géptípus, ahány beállítás, ahány konkrét eset, ahány kávé ..., annyi féle hűtőcsapolás lehet jó. Nem vagyok orákulum, ezért nem is általánosítok. De van szemem, és talán annyi tapasztalatom, hogy megítéljem, ha valaki elégeti a kávét. Fentebb egy konkrét ilyen tapasztalást betűsítettem meg, semmi több. A kávézóban a kisasszony mindent könyv szerint csinált, kivéve, hogy tömörítés közben és után alaposan megkocogtatta a szűrőt, majd hűtőcsapolt, olyan 3 másodpercig láthatóan 100 fokos víz/gőzt. Nem várta meg, hogy akár kicsit is lenyugodjon a kifolyó víz - erre nem tudok mást, mondani, mint hogy ez így nem jó. Mert lehet olyan a gép, hogy nem engedi x foknál magasabbra a kávéra érkező vizet, de itt láthatóan túl volt hevülve a rendszer. Ha szemre is gőz jön a fejből, akkor az akárki akár mit mond, kávé Főzés. Hogy ennek megfelelően rettenetesen égett íze is volt a kávénak, az gondolom már egyértelmű. És igen, még mielőtt ebbe kötne bele valaki: ránézésre bécsi pörkölésű kávé volt a tartályban, szerintem sötétebb nem. Szóval igen, sok mindent nem tudok, sok tekintetben tapasztalatlan vagyok. A kommenteknek örülök, és továbbiakban igyekszem szabatosabban fogalmazni. Ezt akár vehetitek újévi ígéretnek is! 

 

Persze lehet, hogy az én igényeim nőttek túl nagyra, főleg mióta a pult mögött is kávézok. Sőt, ez így van. Meg ízléssel sem érdemes vitatkozni. Egyet viszont tudok: a kávés kultúra ott kezdődik, ahol ez a sok mocsárízű faszénlé végre eltűnik. Amíg egy kotyogóssal harmonikusabb ízvilágú kávékat lehet készíteni, mint fullextrás modern gépparkkal, addig sajnos minden más csak duma.

A végére egy kis önreklám: kidoboltatik, hogy január 8-án szeretettel várunk minden kávészeretőt Budán a Macskakő Kávékupéban egy évkezdő (meg ugye nekem pláne az első lesz) kávés találkozóra! Alant kattintva elérhető az esemény facebook oldala, meg a Macskakőé is. Karos gépek és jó társaság. 

(Coffee & Machines jobban hangzana?)

Egy kávézó kezdete, avagy így neveld a Macskaköved

...végre is, körülöttem budapest. Kávézós terveim az Ungba hullotak, hogy majd a Duna mossa partra egy raklapnyi szentimentalizmus hátán. Hogy a vizek efajta öncélú sodrása nagyon is erős metaforikussággal bír az életben... végül is gondoltam volna. Most a saját bőrömön érzem Buda kissé nyomasztó robosztusságát, és nem utolsó sorban az új munka izgató-flusztráló felelősségét. Igen, én ilyen lovat akartam... vagyis macskát. Macskakő-t. 
Az ölembe hullott, a sok kilátástalan keresgélés után, mintegy villámcsapás, kifejezetten túl szép. Most pedig már igaz is, leírhatom, kimondhatom: kávét főzök, kávézót vezetek. Persze nem az én kávézóm, meg kicsike is, délután átalakul spéci sörözővé (eszméletlen választékkal), de reggel 8-tól délután 4-ig én vagyok az úr. Most van a próbanap, nem jött még be senki. Hát igen, kissé félreesik a budai forgalmas utcáktól, épp csak annyira van távolabb a Moszkva tértől és a Mamuttól, hogy véletlenül nem igen jár erre senki (egy utcával feljebb). Pedig megéri betérni, és ezt nem csak úgy mondom. Pall&Yotz kávéit készíthetem egy Compak k10 és egy Rancilio s27-el közösen.

A kis Rancilio (barátoknak rancsi) nagyszerűen teszi a dolgát, a Compak kúpos kései pedig olyan őrleményt készítenek a friss pörkölésű szemekből, hogy azért jár a taps. Persze, csak most ismerkedünk, de a minőségérzet máris magabiztossá tett, kapaszkodjon meg mindenki: tejhabot is simán csináltam eslőre! Ennyit számít egy hozzáértő kezek között felújított gép, meg persze a brutális daráló. Ha lesz egy normális tamperem, szerintem új vallást is alapítok (Fragola maroktamperére kaptam ígéretet...). Tudom, sokat kell még tanulnom, de - és ez Juhhééé - elkezdődött! Szeretnék lateartkodni, mesteri presszókat főzni, mindezt üzembiztosan akárhányat, akár nem. 

De persze ez a hely egyszerre sörszentély és kávézó (Sörtársaság és Kávékupé), így más vonalon is okulnom kell. A zavarba ejtő sörkínálat nagyrészt, bevallom, nekem még kínai: ipa, pipa, apa, anya, miegymás, plusz a csapolás, meg ugye minden sörnek megvan a maga története, ami borzasztó izgalmas, és kell is tudnom. Olyan extrém cuccok sorakoznak a polcokon az angliai Brew Dog-tól az etyeki sörészetig, hogy csak pislogok. Komolyan, a sörkedvelők itt tutira megtalálhatják a maláta szent grált, többször is. No és nekem ehhez mérten kell a kávés vonalat meg- és felhúznom, nincs mese. Az alapanyagon nem fog múlni, PY szerencsére érti a dolgát. 

Hát itt tartok most, Budán, a Macskakőben. Kívánjatok szerencsét. No meg persze járjatok erre, nézzetek be, kóstoljatok, szervezzetek ide programot, igyatok meg napi sok kávét... én itt leszek!
Update: megjöttek az első vendégeim! Kéd dupla presszó és két Békési Whisky, szóval volt ízlésük. Persze zavaromban alig bírtam beállítani a darálót a frissen bontott Black LXR-hez, így harmadszorra jött össze a dolog, viszont a kávé valami isteni! 

Csináld magad kávégép, avagy álmodjunk a fejlődésről

Nem vagyok mérnök, sem mesterember, csupán lelkes hobbista. Amit írok, szigorúan szubjektív tapasztalat, fórumos és netes féltudás.

No de miért nem készít mindenki 'jó' kávéfőzőt? És miért van annyi fajta a boltokban? Egyáltalán mitől jó egy kávéfőző gép? Miért nincs minden gépben állítható hőfokszabályzó és nyomásprofil állítási lehetőség, ha egyszer az JÓ? Van fejlődés ebben a témában, vagy a hatvan éve kitalált konstrukciókat csomagolják újra és újra vagy csak ennyire kusza és unlineáris(?) a fejlődés lélektana?

Azt, hogy kinek mi lehet A Jó kávé, egy korábbi írásban már taglaltam. Magam részéről az espresso-t részesítem előnyben, ezért ebben az írásban a presso kávé készítésére alkalmas háztartási készülékekről lesz szó.

Vannak bizonyos kialakult standardok, amiktől időről időre jó eltérni, de alapvetően elfogadottak és beváltak. Ezek alapján beszélek én is "presso" kávéról, ami 30ml 92 fokon lefőzött 12kg erővel tömörített 7 gramm kávét jelent 9 baros nyomáson 25 mp alatt (kbkbkb...). Ehhez jön még a tömörítés módja, a darálmány minősége, a kávéfajta jellemzői... Szóval mire is van szükségünk?

Nagyjából: friss kávéra, megfelelő örlőre, tizedpontosságú mérlegre, tamperre, megfelelő vízre, egy kávéfőzőre, készítési tudásra (ezekről olaszpresszó egy egészen kimerítő cikkben értekezik külön is, ajánlom olvasásra) éééés már főzhetjük is a reggeli presszónkat. Bonyolultan hangzik? Nos, ha ez bonyolult, akkor vizsgáljuk meg a háztartási készülékek és a gyártók felől a kérdést. Mivel lehetne a júzert a saját termék megvásárlására késztetni?

Mit tegyünk a vevő elé, ami megfogja, illetve hol metszik egymást az eladható termék és a jó kávé készítésére alkalmas jó gépezet halmazok? Az eddig hozzám került és csavarjaira bontott készülékek átnézése során két alapvető megállapításra jutottam: 1. az alapok alig változtak az utóbbi évtizedekben 2. nagyon gyakori a gyártók és alkatrészek közötti "átjárás"

Úgy tűnik, az újítások nagyrészt csak korszerűsítésekből állnak, úttörő megoldásokról alig beszélhetünk. A gyártók különféle modelljei között is általában külső/anyagbeli eltérések vannak, mintsem lényegi konstrukciós/funkcionális különbségek. Elgondolkodtató, hogy ha egy presso-képes készüléket olcsóbban is nyereséggel lehet árulni, akkor miért van annyi különböző árú, hasonló adatokkal rendelkező féle-fajta gép egyszerre a piacon? Miért nem vásárol mindenki Gaggia Classic-ot, ha egyszer az a jó, miért van Baby is, meg még hat másik, és az mitől jó, és mi kerül rajta annyiba? Igen sok a kérdés, megannyi gyártástechnológiai és piacpolitikai megfontolás árnyalja a képet.

Játszunk egy játékot: Gondolkodjunk gyártói fejjel! Nézzük, mire készüljünk, ha úgy döntenénk, magunk csinálnánk meg a saját gépünket: cél a tökéletes gép.

Először is nézzük a technikai oldalt (a játék kedvéért most a gőzölést felejtsük is el): kell egy kazán, hogy felfűtsük és melegen is tartsuk a vizet, kell egy pumpa, ami képes előállítani a megfelelő nyomást és kellő vízhozamot produkál, kell egy vízterítő főzőfej, ami a kar befogatásáért felel és állja a 9 baros nyomást, kellenek csövek és fittingek, kapcsolók és vezetékek, termosztát(ok), tömítések és csavarok, valamint egy készülék ház, amibe mindezt berámoljuk. Alapvetően ennyiből már összeáll a gépünk, de mi igazán jóra törekszünk, ezért kelleni fog egy állítható túlnyomás szelep (OPV), amivel 9 baron tartjuk a víznyomást, egy háromjáratú szolenoid szelep a fölösleges nyomás és víz elvezetésére a főzés végeztével, valamint egy állítható termosztát (PID), hogy kedvünkre állíthassunk hőfokot, valamint egy nyomásjelző, hogy az állítható szelepünkkel bármikor  játszhassunk, ha akarunk.

 Ok, megvan az alkatrész listánk, hol szerezzük be és milyet? Ó, ez a kedvenc dilemmám: alu bojler, vagy réz? Nagyobb kazán, vagy inkább thermoblokk? Legyen fél kiló fémből, vagy inkább a befolyó vizet melegítsük elő, vagy mindkettő? Hogyan terísük a vizet? Finom szitát alkalmazzunk, vagy porlassztófejet, esetleg porlasztásra szitát, hogy ne csatornásodjon a kávépogácsa? Mekkora legyen a szűrő és a kosár átmérője? Miért pont 58mm az ipari standard, jó lesz az nekem? Csövezést hogyan oldjam meg? Használjak mindenhol réz csöveket, csavaros rögzítést, vagy elég a teflon cső és a szorítóbilincs? Miből készüljön a főzőfej? Krómoztassam le a fejet és a szűrőtartót, vagy megöl a lepattogzó fém? Hány wattos fűtőszálat használjak, és belülről fűtsem a vizet, vagy kívülről a kazánt? Hol mérjen a termosztát hőfokot, hogy valós adatokat kapjak? Milyen pumpát használjak? Jó lesz a vibrációs, vagy kell tízszer annyiért egy rotációs? Én itt megállok, de megannyi kérdés merülhet még fel. De nézzük a következő összetevőt.

Egy fórumos beszélgetés során írta valaki, hogy az 58mm-es szűrőtartó méret elterjedésének mindennél prózaibb oka van. Sem a hőátadáshoz, sem a felületek érinkezéséhez nincs köze, ennél sokal banálisabb a megoldás. A világháború során a minél hatékonyabb termelés és a kompatibilitási problémák miatt sok téren standardizáltak. Ez volt a helyzet a víz-, gáz-, szennyvíz vezetékekkel is. A vízcsatlakozáshoz használt befogatásra pl. 58mm-es csatlakozó terjedt el. A háború után a hadi termelésben használt gépek polgári célokra történő felhasználása hozta magával a szabványokat is, egyszerűbb volt megtartani ezeket, mint lecserélni. Ez a magyarázat - bár nem jártam utána a hitelességének - számomra nagyon meggyőző.

Know-how, azaz már tudom mit és miből, de még nem, hogyan? Nna ja, nagyon szépen hangzik az elmélet, de hogy lesz ebből mese? Segít-e rajtunk a hétmérföldes ejtőernyő, vagy jobban hasonlít a vállalkozásunk valamiféle veszélyes, gumi nélküli szórakozáshoz? Talán már körvonalazódik, hogy az amúgy nagyon egyszerűnek tűnő szerkezet megépítése mennyi kihívást jelent, de mi még nem adjuk fel, lássunk pár medvét! 1. Magunk tervezünk meg, találunk ki mindent a nulláról, majd gyártatunk le 2. megvásárolunk szabadalmakat, licenceket. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annál, hogy csak saját használatra készítünk gépet, az ötleteket csak "kölcsön vesszük" a siker érdekében. A neten annyi minden fent van, hogy szinte csak össze kell legóznunk a nekünk tetsző leírásokat. Szabadalmi rajzok, méretek, videók és gyártási útmutatók garmadája áll rendelkezésünkre, ha tudunk velük mit kezdeni.

Mondjuk, hogy tudunk. Kiválasztottunk mindent, anyagot, formát, technológiát és színt. Megvettünk, legyártottunk, kifaragtunk, lefestettünk mindent, összeraktuk, bekapcsoltuk... folyik, csöpög, túlhevít, levállik, beszakad, eltörik. Megjavítjuk, betekerjük, kicseréljük, megheggesztjük, átforrasztjuk. Túl magas a nyomás, hamis adatot ad a hőérzékelő... beállítjuk, kalibráljuk. Tesztelünk, és tesztelünk és ...

És hogy nem adtam választ a legtöbb feltett kérdésre? Nos, igen. A helyzet az, hogy be kell látnunk egy dolgot. Tudniillik, hogy egy kiforrott rendszeren egy kis változtatás is igen drága tud lenni. A fent leírtaból talán kiviláglik, hogy a "tökéletes" otthoni presszógép önmagában is iszonyú sokba kerülne, még ha haszonnal nem is számolunk. És vajon hányan vásárolnánk meg? Hányan engedhetnék meg maguknak? Eleve első látásra túlárazottnak gondolná a többség, jönne a szokásos "mi kerül ezen ennyibe?" mantra. Meg ugye lehet a kotyogóssal is jót főzni, az is kávé...

... és igen, kérem szépen, ilyen a fogyasztó... és ilyen a fejlődés lélektana.

Mármint hogy a cég hazai - a kárpátaljai Medelin E.S.E. POD-jai jártak nálam.

Rendhagyó kávékóstoláson vagyok túl, amit rendhagyó véleményezéssel adok most át a net népének. A hazai gyár és forgalamzó Medelin podjait kóstoltam meg alaposan. A három kávé a cég által lenagyobb mennyiségben forgalmazott kávékeverékek: Italiano (fekete), Master Mix (fehér) és Premium (bronz).  A felsorolás árbéli növekedés szerinti, lássuk eszerint, hogyan teljesítettek egy Euromatik Vapore előadásában.

A teszt során először saját tapasztalataimat ítam le, utána néztem utána a honlapon leírtaknak. Az ár/érték arányt árnyalja a tény, hogy mindhárom POD olcsó: 3,12, 3,45 illetve 3,85 UAH (kb.: 33, 36, 42 HUF)

Espresso Italiano

A Medelin honlapja szerint a következő ízjegyeket fedezhetjük fel ebben az "elit keverékben" (pontosabb információt nem kapunk a kevert kávékról): olajos, erős de nem savas ital, intenzív csokoládésság, columbiai arabikákra jellemző bársonyosság, erőteljes utóíz némi karamellával.

Saját tapasztalatom: egyszerű kávé, kissé üres. A POD, bár a csomagolás és a tömörítés is ránézésre példaszerű, gyorsan lefolyik, a krema szép, de vékony, a cukrot csak lassítani tudja, hamar eloszlik. Sem savasság, sem csokoládésság nem jellemzi, némi kakaós felhangot illetve kellemes karamella utóízt kaupunk. Érzetre 60/40-es R/A keveréknek tippelném, nem erős, de határozott koffeintartalommal, amely nem bántó, de kissé semmilyen.

Ár/érték: 10/6

Espresso MasterMix

A honlap szerint kb. ugyan az. mint az előbbi, de ez már némi kellemes savassággal, megkapó harmonikussággal illetve erőteljes karamellás lecsengéssel kecsegtet bennünket. Ezesetben is be kell érnünk a keverék kapcsán a "két fajta elit kávé szabadalmaztatott keveréke" információval.

Saját tapasztalatom (és nem csak), hogy ez az ital sikerült a legsemmitmondóbbra. Kifejezeten üres, gyenge kávé, melynek nem hogy a kellemes savassághoz, de semmiféle savas ízjegyhez sincs köze. Bár a csomagolás és a POD tömörsége ezesetben is nagyon rendben volt, a 30 ml alig 3 mp-alatt jött le - esküszöm, gyorsabban folyt le a kávé, mint amennyi vizet szállít a pumpa üresjáratban. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, vagy nagyon öreg (a dátum szerint pár hónapos csomagolás) kávét kaptam, vagy az őrleménnyel vannak kritikus gondok, vagy a termés volt kritikán aluli. Nem jó.

Ár/érték: 10/3 (mert még így is nagyon olcsó)

Espresso Premium

"2006 legjobb külföldi terméke" díj nyertes kávéja (?) (két elit kávé keveréke blabla...). Finom, aromás, kellemesen erőteljes kávé.

Az év legsemmitmondóbb leírása után lássuk, mit is kapunk a prémiumtól. Nos, nem is keveset. Alapvetően rendben van ez a POD, a lefolyás itt is kissé gyors, de végre értékelhető kremát, testes, halványan de egyértelműen kellemes savakat tartalmazó italt kapunk a pénzünkért. Itt már valóban beszélhetünk csokoládésságról (ok, a honlap szerint pont nem), kellemes lecsengésről és a koffeintartalom sem nem tolakodó, sem nem kevés. Jó kis kávé ez, ami reggeli és napközbeni fogyasztásra is ajánlható. Az első kettőt felejtsük is gyorsan el, a Premium megmenti a Medelin becsületét.

Ár/érték: 10/8

Vásárlási szándékkal ezen a (jujj, de rossz) honlapon lehet keresgélni.

Grimac Terry Opale

Rég írtam már kávégép tesztet. Mióta a Famea-La San Marco páros körülbelül az összes kávés igényemet kielégíti (egyszersmind váratlan új elvárásokat teremt), kevesebb figyelmem marad az általam nagyon kedvelt POD-os gépekre. Pedig nem véletlen, hogy annyira megkedveltem ezt a fajta kávékészítési rendszert. Nem csak az egyszerűsége miatt, hanem a megismételhető konzisztens lefolyások miatt is merem ajánlani azoknak, akik szeretnék az ízletes olaszos presszókávét otthonukban különösebb macera nélkül elkészíteni. Több, mint tíz féle POD-os gép, valaint a kapszulás rendszerek alapos megismerése után már ajánlani is merek, persze csak óvatosan.

Nyilván nem mindenki szedi szét azonnal a hazavitt konyhai gépeit, megkockáztatom, hogy a normális többségnek meg sem fordul a fejében ilyesmi. Azt sem kell mindenkinek tudnia, hogyan működnek a gépek, mitől lesz jó, vagy rossz egy készülék, pláne nem mindenki mérnök, hogy értsen is hozzá (pláne nem mindenki irodalmár, hogy kávégépekkel foglalkozzon…). Ezért is bízunk márkákban, hozzáértők elmondásában, fórumokban, Szentekben és fohászokban, végső esetben pedig a bolti eladók tanácsaiban. Ezért is lehet túlárazni egy bejáratott márkát, vagy lehetetlen eladni egy új modellt megfelelő hátszél nélkül. Amikor az első podos készüléket megvettem olaszpresszo.hu-tól kerek 45 ezer forintért, még szinte semmit sem tudtam erről a világról. Ami leginkább kíváncsivá tett, az egy véletlen bolti látogatás volt: POD-ok után keresgélve egy debreceni kávés szaküzlet polcán megláttam az én Tecnosystemem unokáját (Blitz), újonnan, kerek 249 ezer forintos árcédulával. Döbbenetemet kicsit sem tudtam leplezni, többször is visszatértem a boltba érdeklődni, nem tévedés-e: ők jó árat írtak ki, illetve tényleg azt a gépet látom, amit látok, valamint mégis miben reménykednek? (Egy héttel később megvásároltam az ukrán olx-en ugyanazon modell használt példányát 17 ezer forintos áron, csak, hogy szétszedhessem.)

Ezek után sokkal kritikusabb szemmel kezdtem vizsgálni az általam beszerzett készülékeket. A zseniális megoldások éppúgy izgattak, mint az érthetetlen fillér.aszó kivitelezés, és mindkettőre bőven találtam példát. így került a kezembe csodás kidolgozású sárgaréz főzőfej, mégcsodásabb krümozott bronz főzőkar, vagy éppen újrahasznosított petpalackokból fröccsöntött sorjás, besárgult, gusztustalan víztartály – ez utóbbit soha az életbe nem fogom tudni megérteni. Megoldások terén is fantasztikus a szórás a zsenialitás és a péntek délutáni „ezmárpedigjóleszígyis, dehanem akkorisleszarom” megoldásokig. Hogy Lavazzáéknál valaki meggyőzte egy értekezleten a többieket, hogy a rugó túl bonyolult megoldás, vagy drága, ő tud jobbat, még valahogy el tudom képzelni. De hogy ezután az általa kávégépbe álmodott, víznyomással működtetett kapszulabefogató sajtójára is rábólintottak, nna ott már lehetnek gondok az ivással. Jja, hogy emiatt kell egy második pumpa, harminc centi csövezés helyett két méter, plusz két csap és maga a böhöm szerkezet? De hát a rugó… kuss! Ez így lesz jó! Működik? Működik. Kérdés van? Nos, nekem lenne, ha tudnék olaszul és nem félteném a családomat az őrültektől.

És ez csak egy példa. Ami miatt feljött ez az egész, az egy régen várt POD-os gép, a Grimac által gyártott Terry Opale. Anno olvastam olaszpresszó profi Grimac-os tesztjét, és azóta szerettem volna egy hasonló gépet kipróbálni. Sajnos a Grimac emblémás készülékek használt ára is meglehetősen magas, így sokáig kellett várnom, míg felbukkant a neten egy nekem való példány. A cég profi presszógépeiről ismert, így alapvetően nagy elvárásaim voltak a POD-os készülékkel szemben is. Azt már most elárulhatom, hogy megérte várni. A kis Opale a megérkezéstől számított fél órán belül már darabjaira szedve hevert a pultomon. Azt már első ránézésre is megállapíthattam, hogy aminek fémnek kell lennie, az fém is, odabent nem spóroltak semmivel. Ez a modell nem rendelkezik gőz funkcióval, viszont  - buta költséghatékonysági megfontolás lehet – a burkolat és a készülékház megegyezik a Vapore jelölésűvel. Kis túlzással mondhatnám, hogy szaladgálni lehet odabent, annyi a hely, a külső műanyag borítás gyenge minőségű, letörő kapcsok tartják a helyén és a festésére még én sem lennék büszke, ha itthon csinálom tecsós spray-jel: ezt elegánsabban is megoldhatták volna. Az összkép mondjuk nekem tetszik, ebben a piros-fekete színösszeállításban egész vidám, mégsem hivalkodó a megjelenése. Node vissza a belsőhöz: már a Spinel gépeknél ódákat zengtem a méretes sárgaréz termoblokk képességeiről, és bizony a Grimacnál sincs ez másképp. Sok a hasonlóság a két gép esetében. Mivel a főzőfej és a vízforraló blokk egymásba van csavarozva, így a víz és a fej hőfoka megegyezik, nagyszerű a hőstabilitás. A víz terítéséért itt is permetező szelep felel, nincs hagyományos felsőszűrő. Véleményem szerint POD-ok esetében ez a megoldás nagyszerűen működik. Összességében azt mondhatom, amit eddig jónak találtam a POD-os rendszerekben, az ebben a gépben mind benne van. A befogatás „szokásos” módon történik, a „ráharapás” erőssége itt is állítható egy gyűrű tekerésével. És van egy dolog, ami végül teljesen levett a lábamról, bár már rég lemondtam róla: vagy elfogyott a raktárról a szinte mindenki által használt műanyag marmonkanna, vagy a Grimacnál nem ezen akartak két centet spórolni, a lényeg, hogy a víztartály értelmezhető minőségű, fedeles műanyag tartály! Ok, ok, kétszer akkora is elférne a rendelkezésre álló helyre, de a minőségével legalább már nincs baj. Hát mi a fejlődés, ha nem ez?

A képeken szereplő készülék megvásárolható a jófogáson.

Alábbi videó nagyszerű példa arra, hogyan ne akarjunk eladni egy kávégépet. Egy dolog, ha nem értünk hozzá, másik, ha ezt azzal magyarázzuk, hogy az úgy van rendjén.

2016...

A macskás videók kora lejárt...

nézzünk együtt KÁVÉS videókat! …

Ok, a macskás videók mindig királyok lesznek, de akkor is:

KÁVÉS videók!

Nézzünk mondjuk – ééés itt most meg kell lepődni: kávés szépségeket! Tádááám. Mert a kávé szép. Nem, nem a dekorációra gondolok, hanem magára a kávéextraktumra, a csapolás hipnotikus tigriscsíkos aranyfolyamára… vagy pl. a tejes-jeges-forró kávéital pohárba folyatott csomolungmai csipkézett tájképére, ami a képzavarok koffeinel túltelített Csimborasszója… Szóval ez egy rövid poszt, mert miért is? Nos igen, rövidkv.. Igazából arról van szó, hogy végre szereztem egy naked (bottomless) portafiltert, azaz puccér (aljatlan? feneketlen?) szűrőtartó kart, ami azon túl, hogy igen kívánatos tárgy, és nagyon szép lefolyásokat lehet vele összehozni, praktikus haszonnal is bír.

Tudni illik a puccér kar (maradok ennél a megnevezésnél) használata közben minden bűnre fény derül, amit a barista elkövetett (előző életében): rossz tömörítés (félre-, túl-, alul-), rögös őrlemény, nem megfelelő szemcseméret, azaz rossz daráló beállítás, kopott kések stb. Persze lehet ezeket amúgy is látni a végeredményből, de nem ennyire szembeötlően, hisz itt nincs semmi, ami eltakarná a szűrőt. Nem utolsósorban ez a kar erősen bünteti is a hanyagságot azáltal, hogy hiba esetén összespriccel maga körül mindent, mint egy területharácsoló macska.

Szép kávét szép gépből szép karból! Csak azután legyen szíved meginni a 21g kávéból csapolt presszót…

A demonstráló videókkal saját híján egyenlőre mások bitjeit torlom (értitek, bit torlom… szar idő van, szar viccek van).

Egy szép lefolyás ilyen:

ímhol egy szép példa a félretömörítésre:

Bónusz videó, csak mert nagyon szép:

Küldjetek kávés videókat!

Régen írtam blogbejegyzést, sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem Csehországból.

Hol is kezdjem, mit is írjak? Inkább csak említem a csalódott lehangoltságot, ami az első napokban – tudtam persze előre – eluralkodik a hazatérőn. Az emlékekben kellemes helyek hirtelen minden élükkel, mocskukkal, bűzükkel tolakodnak a hazaérkező elé, megmarják, bepiszkítják, rákiabálnak, átverik és úgy általában megbosszulják a távolmaradást. Hát igen, itthon kell lenni, itthon kell maradni ahhoz, hogy újra szépnek lássam azt, ami a pár hónapos csehországi elfeledett kisvárosban eltöltött idő alatt kissé megkopott (mivel akartok hazacsábítani, hmm? mivel?). Ó, ez a fránya valóság! Viszont a kávé, nna az legalább jó. Meg persze a konyak. De mondom, minderre számítottam.

A Nagy Terv ugye a saját kávézda (nem, nem fogom így nevezni) beindítása, ahol végre prémium presszót kaphatnak a jó kávéra éhes(?) ungváriak. Lestem Csehből is nagyon, hogy mi újság otthon kávés fronton, miről késtem le, miben tudok újítani. Szurikátáim folyamatosan küldték a képeket, infókat: most itt nyílt kávézó, most ott árulnak szemes kávét… Itthon aztán gyorsan magam is végigjártam a lehetséges „versenytársakat”, erről röviden:

1. a passzázsban az Über Coffee teljesen jó kávét ad, bár olcsó Alvaro blendel etetik Elektrát, a tulaj pl. tanult barista és ez látszik is. Viszont: nem konzisztens az eredmény, a tejes italok pedig valamiért nem az igaziak. Kicsi hely, nem leülős, elmegykávé (to go), a fiatal kiszolgáló miatt néha tiszta óvoda az egész, lehetetlen vásárolni.
2. EatMe és az alternatív kávék – hát igen, ez a pillanat is elérkezett, leírhatom, hogy Ungváron is lehet inni Hario-s csepegtetős pouroweres kávét. És nem én készítem. No ezzel még meg tudnék barátkozni – még mindig csak barátkozom ezzel az újhullámmal – de az elsőség elvesztése fáj. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a barista jó. Igen, jó, érti a dolgát és ráadásul jó fej (már amennyire egy teltházas délelőtti pár perces szóváltásból megítélhetem). Szóval most hogyan utáljam?
3. FainaKává – perecsenyi pörkölő cég, iszonyatos választékkal, kritikán aluli terjesztői hálózattal. Az árak elfogadhatóak, sok helyen elérhetőek a városban, viszont azon túl, hogy mi a kávé neve, nem sok infót tudhatunk meg tőlük, pl., hogy mikori pörkölés, milyen osztályzatú szemeket vásárolnak, SO-e stb. Szelepes aromatasakról se álmodozzunk, vagy visszük a markunkban, vagy szatyorban kapjuk a kávét. De vannak, dolgoznak, egyenlőre jónak tűnik a dolog, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel a fertelmes terjesztéssel.

Mit ne mondjak, nem tétlenkedtem itthon. Nagy léptekben behoztam a kávégép vásárlási lemaradásomat. Ez két dolgot eredményezett: egyik részről újra térdig járok a jobbnál jobb podos gépekben (vigyétek már el, jófogás a barátotok!), más részről pedig végre nem lukas a cipész cipője, azaz a kávébuzinak is lett jó presszógépe… gépei. Izé. Most nem mennék bele olyan dolgok hosszú fejtegetésébe, melyeket előttem mások már alaposan kifejtettek, inkább linkelek pár hasznos és átfogó írást, amiket én is átrágtam vásárlás előtt. A HP-s fórum guruit innen is tiszteltetem!

Lényeg a lényeg, pont másképp csináltam, mint ahogyan kellett volna. Szóval.

Hosszú vacillálás után „lecsaptam” egy egészen ígéretesnek tűnő Faema e98 Compakt egykaros automata főzőre. Ungvári vétel, szervizből jutottam hozzá egy felújított Gaggia Classic áráért, ráadásul ez a modell belül lényegében egy az egyben azonos a La Cimbali DT1/junior-al (m21?), ami egy remek kis gép hírében áll. Volt nagy öröm otthon, amikor beállítottam a kicsikével s helyet kerestem neki. Persze egyből nekiestem, és vagy két hétig nézegettem, mert darálót azt nem sikerült venni. És igen, a hír igaz, megfelelő daráló nélkül ez a gép is olyat produkál, amit az öreg néni is szégyenkezve nyomogatna ki a termoszából a részegpiacon sötétedés után a részeg Szerjózsának rúbel ötvenért. Pár próbálkozás után végül felhagytam a pocsékolással és hozzáfogtam feltúrni a netet értelmes darálóért. Egyszerű új Greaf vagy Iberital szóba sem jöhetett, ezt már régen elvetettem. Szerelni úgy is szeretek, egyértelmű volt, hogy használt ipari cucc eteti majd a Faema karját, hiszen árban kb ugyan az. S itt kezdődtek a problémák. Míg a főzőt viszonylag kevés hezitálással sikerült megvennem, a daráló már más tészta volt. Alapvetően drágálltam a dolgot, valahogy nehezen emészti meg az ember, hogy a kávéfőzéshez nem elég egy drága gép, kell még egy drága gép. Sőt! Bármennyire is perifériának tűnhet a daráló, épp olyan fontos egy csésze ízletes feketéhez, mint maga a főző. Ez van, nincs mese. Említettem már, hogy amúgy mindezt már tudtam mások alapos leírásából? Akkor jó. Hosszú vadászat után végül egy La San Marco SM90-es őrlő landolt az asztalomon, ami igen jó választásnak tűnik egyenlőre.

Te atya ég, mennyit szívtam a daráló vásárlással. Eleve szerettem volna ott venni, ahol a főzőt. Persze hiába vártam hetekig, pont nem hoztak semmit, egy darab darálót sem. Sebaj, ott a jó kis olx, az mindig bejön. Fene tudja, hogy pont most mentek fel az árak, vagy mi az ördög, esetleg csak nekem tűnik úgy, hogy amikor én szeretnék venni valamit, az egekben az árak, de eladni már a feléért sem bírom? No mindegy, sok ígéretes ajánlatot találtam, kijegyzeteltem őket, rendszereztem, utána olvastam mindnek egytől egyig, esténként angol, magyar, orosz, német és cseh fórumokat bújtam, majd nekiálltam telefonálgatni. És ekkor kezdődött az igazi idegbaj. A hirdetések többsége már eleve nem aktuális, egy idő után egyre ingerültebben mondogattam a csodálkozó eladóknak, hogy ha esetleg levennék a francba, talán én sem zaklatnám őket feleslegesen. Másik gyönyörűség akkor ért, amikor az alapvetően kiszemelt Faema darálót szerettem volna megvásárolni, de az odesszai eladó mikor közöltem vele, hogy ungvári vagyok, azt tanácsolta, hogy vegyek inkább itthon, itt olcsóbb és még számot is tud adni. Erre én erősködtem, hogy nem is alkudnék, a Faemámhoz szeretnék egy másik Faemát – mer’ olyan hülye vagyok -, és ugyan már, adja el nekem, ha már hirdeti, még meg is sértődött. Egy hirdetésre a felkerülést követő 15. percben csaptam le, de már elkelt. Megint másik eladó nem értette, hogy hány darálót is akarok venni? Egyet? De hát neki van száz. Egyesével nem adogat el, macera. MMMMi a túró, hát mindenki térdig jár a darálókban, csak én nem bírok venni? Van valahol egy titkos föld alatti folyó, amiben Nyugat-Európa használt kávéfőzői és darálói beözönlenek Ukrajnába, csak épp én nem tudok róla? Csak ez lehet, más magyarázat nincs. Valahogyan gombokért hozzák be ezeket a gépeket, s kezd a piac túltelítődni. Ungváron olyan szervizekben jártam, ahol egyszerre legalább negyven ötven gép lehetett, beleértve csodás rugós-karos főzőket is. Végül is szerencsém volt, a húszadik hirdetés még élt, az eladónak boltja van, ért hozzá, húsz euróért új késeket is beszereltek. Nice.

Most ott tartok, hogy naponta 10-20 kávét főzök, 1-2 liter tejet elpacsálok gyakorlás címén. Mert lehet, hogy tényleg kávét fogok főzni. Másoknak. Ó, ezt nem elkiabálni, mindenesetre izgulok, tervezek, reménykedek. Ha jó lesz, akkor marha jó lesz. Tudjátok, mit? Jó lesz. Node odáig még sok víznek kell átfolynia a vízlágyító patronon, s nekem bele kell jönnöm a tejhabosításba, mert az egyelőre megkérdőjelezhető sikerrel történik.

Az egybojleres hőcserélős (hx) gép sajátossága, hogy csak akkor kapok finom száraz gőzt, ami kell a mikrobuborékos tejkrémhez - azzal lehet rajzolni szépeket a cremára -, hogy ha feltekerem a bojlerben a nyomást (min. 1,3-ra). Viszont ekkor túl forró a kávéra érkező víz, folyton hűtőcsapolni kell, ami nem minden blendnél hoz jó eredményt. Maga a hőcserélés azt jelenti, hogy a bojlerben lévő forró víz sosem kerül közvetlenül a kávénkba. A kazán túlhevített vize egy hőcserélő szifonon keresztül melegíti fel a csapoláskor a kávéra érkező folyadékot.

Macera, ami sok türelmet kíván. Cserébe olyan kávékat főztem már otthon, hogy kalapot le. Meg persze egy csomó ihatatlan löttyöt is.

Hát igen, így megy ez.

Állítgatom a darálót, folyatom a vizet, gyakorlom a tömörítést, szitálgatok, méricskélek… Aki nekem azt mondja, hogy a kávéfőzés egyszerű, az még nem ivott jó kávét és fordítva. Persze nem részecsketudomány, de nem is pofon.

U.i.: egy ungvári kávézóba baristát keresnek. Bementem érdeklődni, s ha már ott voltam, megnéztem a gépeket. Az ott dolgozó lány aranyos nagyon, bíztatott, hogy nem bonyolult a dolog, biztosan menni fog. – Milyen kávétok van, miféle keverék? – Passz. Letekertem az egyik kart, megnéztem a fejet – mocskos. Letekertem a mási kart – zacc benne, pogácsa úszik, minden ultramocskos. Gőzkar lötyög, de jön a gőz rendesen. Kerestem a habosító kancsót, nno az sehol nem volt. Kérdezem, tud valami mintát önteni? Nevet, dehogy, jó sok buborékot csinál, és annyi. Na igen, napi 10 óra 150 hrn-ért... Előkerül a kancsó, a hűtőben volt a tej mellett – egy plusz pont. Tamper Mota, domború lappal, persze a sziták laposak. Ejj, no, ugyan miért is nem itt adják a legjobb kávét a város(h)ban?

Nno majd én…

Update: tudom, tudom, lehet tökéletes tejhabot csinálni french press-szel is, vagy elektromos tejhabosítóval, de itt nem csupán ennyi a lényeg. Meg kell tanulnom, meg akarok tanulni az adott géppel megfeleő habot kreálni - ez egy tapasztalási, tanulási folyamat jókora adag makacssággal párosítva.

…vagyis dehogyisnem. Ezt el kell mesélnem, okuljanak belőle mindahányan.

Szeretem a kávét.

Szeretem a jó kávét, az erőset, a sűrű, krémes aranyfeketét.

Szeretem az illatát, az ízét, szeretem nézni, ahogy lefő, szeretem megtapogatni az olajos kávészemeket darálás közben (izé, előtt). Főzök mokkával is, mostanában gyakran. Az újhullámos kávékkal is barátkozom lassan. Egyedül a kavarós, ami az egyetem első évei óta valahogy elveszítette szememben minden tiszteletet. Hogy mégis milyen ördögtől való suttogás vezette a kezemet a polcon az instant kávé felé? Annak is meg van az oka. De ha már így alakult, megosztom a tapasztalataimat.

Kezdjük ott, hogy ahol most lakom, Stribroban, nincs kávékultúra. De egy deka sem. Kedvenc kávézós-kebabosunk olyan förtelmet produkál a Rancilion, hogy azt mutogatni kellene a baristáknak, hadd tudják meg, hol lakik a zúrísten (mohamed?). Ettől csak a munkahelyi automatából csordogáló kávéhulladék rosszabb, bár egy újítással – nem hagyom, hogy felöntse 2 deci vízzel a gép, hanem hamarabb kiveszem a poharat – már majdnem iható (egyszer véletlenül épp akkor produkáltam magam, amikor a feltöltő hölgy a hátam mögött állt. Nem örült nekem, de mondjuk én sem neki meg a kávéjuknak, szóval 1-1). Egyszómintszáz, ha már a kávéfőzés szent Gráljába belekakilt a macska, vettem „kavarós” kávét. De milyet? Kézenfekvő volt, hogy ha nesszkávé, akkor Nescafé, tehát nem azt vettem. Két nap kutatómunka után választásom a Lidl-ös Bellarom 100% (van az 110 is…) arabicájára esett. 

De mitől is lesz egy kávé nesz, azaz instant?

A Nestlé a Brazil kormány felkérésére 1930-ban kezdett el kísérletezni alternatív kávéforma kifejlesztésével. A hideg-szárításos technológiai eljárással készített Nescafé Gold-ot 1938 április 1-től forgalmazzák Európában. Az instant forma számos előnnyel jár mind a tárolás, mind az elkészítés során. Nem véletlen, hogy a világháborúk során is előszeretettel alkalmazták, akár a lövészárkokban is.

Az instant kávé készítése ugyan úgy kezdődik, mint bármely presszókávé esetében: az ipari mennyiségű kávébabot ledarálják, majd brazil módra 100 fokos vízben áztatják, főzik. „Ahhoz, hogy a kávéitalból a boltok polcaira kerülő granulátumos forma készüljön, kétféle technológiát alkalmaznak. Az egyiket fagyasztásos eljárásnak nevezik, mikor a kávéitalt lefagyasztják, majd vákuum alá helyezik. A vákuum hatására a víz párologni kezd a kávéból, megőrizve a kávéban lévő aromákat.

A másik eljárást szárításos eljárásnak nevezik, ekkor a kávéitalból forró levegővel kipárologtatják a vizet, míg az ki nem kristályosodik. Az instant kávék többsége szárításos eljárással készül, míg a fagyasztásos eljárást inkább a magasabb minőségű, prémium instant kávékhoz használják. (wikipedia)”

Két dolgot érdemes megjegyeznünk mindebből:

1. az instant kávék ugyan úgy lefőzött kávéként kezdik pályafutásukat, mint egy csésze presszókávé
2. ha már instantra adtuk a fejünket, érdemes a fagyasztásos eljárással készített termékeket keresni

Tévhitek az instant kávéról:

1. Nem, az instant nem tartalmaz semmiféle adalékot. Nem rákosodsz meg tőle, nem okoz agydaganatot. Semmiféle más anyag nincs benne, mint az otthon főzött kávéban.
2. Nem, egy csésze instant nem gyengébb, mint egy csésze presszó kávé, azaz semmivel sem tartalmaz kevesebb koffeint adott mennyiségben. Hogy érzetre milyen, másik kérdés, ha több vizet, tejet stb. adunk hozzá, attól még a koffeintartalma nem változik.

A Bellarom Gold a drágábbik fajtákhoz tartozik - (100g kb 750 forint, ami elvileg 30 adag kávéra elég), ránézésre is. A csomagolás ízléses, a granulátum a divatos sokoldalú darabos, nem por. Színe is bíztató, aranybarna cremára emlékeztet. Elkavargatva azonnal kellemes illatú sötét italt kapunk (én röviden készítettem, 30 ml vízzel), a csészében még némi cremára emlékeztető képződmény is megjelenik. Eddig tartanak a pozitívumok. Első kóstolásra elhúztam a számat. Másodikra a szememet is behunytam, mint mikor keserű gyógyszert erőltet le az ember. Hát igen, ez ilyen. Cukorral, tejjel elmegy, de mást ne várjunk ettől a fajta kávétól. Élményt biztosan ne. Persze van, aki az ilyet szereti, de az meg gondolom nem ivott még jó presszót, vagy a kávé tényleg csupán szükséges megoldás a koffeinbevitelre.

Mindenesetre ezt a fajta kávézást én meghagyom nekik.

Az egyik kedvenc, „rongyosra nézett” sorozatomban, a Jóbarátokban (Friends) hogy, hogy nem van egy igen szép kávéfőző, azaz igazából kettő. A történések központi helyszíne, a Central Perk kávézó, ahol számtalanszor láthattam a hatalmas, arany-bronz színű főzőt egy másik, szürke gép tetején, de ez idáig mégsem jutott eszembe rákérdezni, miféle géppel készítette borzalmas kávéit Rachel, min is dolgozott Gunther?

Vagyishogy mivel nem, ugyanis a Buzzfeed által összegyűjtött okosságokból megtudhatjuk, hogy bár a forgatásokon valóban kávés italok voltak a szereplők előtt a bögrékben, az ominózus kávéfőzőt soha nem kapcsolták be. Az ok prózai, bár a Gunthert alakító színész civilben is kávézóban dolgozott (a negyedik évadig nem is hagyta ott eredeti állását) így kezelhette volna a főzőt, de a gép túl hangos lett volna, zavarta volna a forgatást.

A nagy kávés kérdés: mégis miféle gép szerepelt a sorozatban?

Akárhogyan is túrtam a netet keresztül kasul, erre az egyszerű kérdésre nem találtam konkrét választ, pedig a Jóbarátokos fanok elég szép tudásanyagot halmoztak már fel. De hát mit tegyen a rajongó, aki szeretne olyan géppel készült kávét inni, mint amilyet a díszlet Central Perkben, vagy a később valóban megnyitott igaziban főznek (már csak főztek)? Mivel készül a Rachel-féle égetett keserűföld-ízű Eight o’clock cup of joe? Nos, hosszas keresgélés után két dologra jutottam: az eredeti díszletben szereplő kávéfőző egy valódi antik darab, az alatta lévő pedig egy kétkaros félautomata presszógép. A filmstúdió által megnyitott kávézóban egy hasonló, de modernebb darab látható. Hogy pontosan mifélék ezek a főzők, erre vonatkozóan száz százalékig biztosat nem mernék állítani, eléggé kusza a kép, de azért volna egy fogadásom. Végül is kettőre szűkíteném a tippjeim számát. Íme az én befutóm és a „bizonyítékok:

Gaggia Orion egy valamilyen LaCimbalin (m27?) – arra, hogy Gaggia és nem Elektra, a bojler tetején látható sas szárny- és fejtartása utal. Más képeken viszont a gép alján látható pár betű, ….tra. Szóval fene tudja.

Update: a sas formája alapján most már leginkább Victoria Arduino gépre tippelek.

Ebben a videóban jól látszik a LaCimbali feliat:

Esetleg valamiféle Astoria (Elektra?) Double, vagy valamiféle öszvér megoldás – a filmstúdió által üzemeltetett kávézóban a főző a képek alapján leginkább az Elektra gépére hasonlít:

Aki biztos választ tud erre az égető kérdésre, írja meg!

Ok, kellene egy kávéfőző, de mégis milyen kávéfőzőt vegyek?

Röviden: mindenfélét. No de mit vegyen, ha nem kávéházat szeretne nyitni, "csupán" kávézni? Nézzük, miket érdemes végiggondolnia vásárlás előtt.

Mit is szeretnék?

Egyszerűnek tűnhet a kérdés, megválaszolni mégsem az. Annyi féle kávé létezik, s elkészítésük módja illetve a végeredmény szempontjából annyi a lehetőség, hogy végiggondolva szinte zavarba ejtő. Ön a lehető leggyorsabban szeretne hozzájutni koffeinadagjához? Vagy Önnek a kávézás legalább annyira rituálé, mint reggeli ébresztő ital? Esetleg az íz miatt szereti?  Nem mindegy, hogy az elkészült presszó hogyan néz ki, milyen a crema, vagy éppen hogy mindegy, csak legyen minél olcsóbb? Szeretné váltogatni a kávés italokat, vagy mindig ugyan azt az ízt keresi? Egyedül kávézik, vagy sokszor főzne a vendégeknek is? Megannyi kérdés, melyekre a kávés ipar sokféle választ adott az évek során. Alább megpróbálom összefoglalni a tapasztalataim alapján kinek milyen kávéfőzési mód, készülék felelhet meg: erősen szubjektív szempontok ezek. Nézzük, mik a lehetőségek.

Alább kis értékelést is adok az egyes kávéfőző típusokról. Gyakran használt kifejezés lesz a sznobság, ebben az esetben erős igényességnek felel meg, viszont véleményem szerint a kávévilághoz jobban paszol ez a kifejezés.

Kávét iszol? Otthon magad főzöd? Érdekel, hogyan működik és mitől lesz jó a presszó? El tudod dönteni, mennyit ér egy jó gép? Érdekel, mitől jó egy kávéfőző? Hiszel a dzsedikben? Fehér vagy fekete? Engem is, ezért egy korábbi cikkemben körüljártam a témát belső nézetből, ha érdekel a dolog, katt ide!

Instant kávé – elsőre talán fura a kávéfőzésnél említeni, mégsem hagyhatom ki a nesz kávékat a felsorolásból. Ez talán a legegyszerűbb és leggyorsabb módja az otthoni kávékészítésnek. (a 3 az 1-bent viszont tényleg felejtsük el.) Mindenféle tévhit ellenére a Nestlé által kifejlesztett eljárással, valódi lefőzött kávéból víz kivonásával készül az instant kávé, mindenféle adalék vagy vegyszer nélkül. Így a minőséget lényegében az határozza meg, hogy lánykorában hogyan is és miből is készült az palackba zárt granulátum.

Élvezhetőségi érték: alacsony. Minőség: akár lehet jó is. Ár: olcsó. Macera: szinte semmi. Sznobsági értéke: 0

Moka, vagy gejzír főző, vagy kotyogós – a kávékészítés egy következő szintje, ami egyszerűsége és az elterjedt, bárhol kapható mokaképes őrölt kávék (tégla) miatt töretlen népszerűségnek örvend. A ma ismert, elterjedt, magyarul tévese „kotyogós”-ként emlegetett kávéfőző a Bialeti úr nevéhez fűződő találmány, vagyis a Moka express. A kotyogóst a Szervasi cég  fejlesztette ki, és szerkezetileg kicsit más (belül egy szabályzó súly emelkedése illetve süllyedése miatt hallat kotyogó hangot főzéskor). Ennek a főzési technológiának a legnagyobb hátránya, hogy lényegében gőzzel főzi át a kávét (nem teljesen pontos a megfogalmazás), a túl magas hőfok viszont árt az őrleménynek és végső soron az elkészült italunknak. Persze lehet szeretni ezt a kissé elégetett ízt, sokan egyenesen emiatt tartják úgy, hogy egy kotyogóssal főzött kávé sokkal erősebb, mint egy presszókávé, pedig a koffeintartalomnak ehhez nem sok köze van. Egy magára valamit is adó kávéivó a kotyogóst csupán vészhelyzetre tartogatja.

Élvezhetőségi érték: közepes. Minőség: igen változó. Ár: olcsó. Macera: alig. Sznobsági értéke: 1

A kotyogóssal való kávéfőzést is lehet jól/rosszul csinálni. Némi fogalommagyarázatért érdemes megtekinteni Kávékalmár alábbi remek videóját a tudományos kotyogózásról.

Presszó főző I. – olcsó kategória – Presszó főző alatt értem a zárt kazánú, nagy nyomással működő, manuális főzőket, melynek karjába kézzel töltjük az őrleményt. A különféle kapszulás és tablettás főzőket most nem tárgyalom.  Nyilván mindenkinek mást jelent az olcsóság, most a piaci árhoz képest beszélek – erősen leegyszerűsítve – olcsó és drága presszófőzőkről. Elég, ha egy tetszőleges hipermarket polcán sorakozó készülékeket kettéválasztjuk, és kb. meg is kapjuk a két kategória szereplőit. De mégis mit várhatunk egy 10-30 ezer forintos géptől illetve milyen kompromisszumokat kell kötnünk a relatíve alacsonyabb árért? Csodák nincsenek. Ami az árba belefér, az általában a profi marketing munka, megnyerő reklámok, színes csomagolás és valamilyen jóárasított, műanyagba csomagolt ipari hulladék. Nem igazán tudok mást mondani, ezek a gépek általában pont ott spórolják el a minőséget, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Réz kazán helyett jobb esetben acél, rosszabb esetben porladó alumínium. Erős bronz felsőszűrő/karbefogató helyett jó esetben alumínium, rosszabban bakelit, leggyakrabban rideg műanyag. Tisztességes vízterítő helyett egy darab lyukas szűrő. Gagyi pumpa, ingadozó nyomással, állíthatóság nélkül. Jobb esetben műanyag szelepek, vagy még az se. A felsorolt problémák orvoslására gyakran alkalmazzák a nyomásfokozós kart. A Saeco-Gaggia vonalon ez még néha működik is. Összességében ezek a főzők nem hoznak olyan minőségi változást egy kotyogóshoz képest, ami indokolná a vásárlást. Több a bosszúság velük, mint az öröm. Jó szívvel egyszerűen nem tudom ajánlani senkinek.

Élvezhetőségi érték: alacsony. Minőség: igen változó. Ár: nem fáj. Macera: kevés. Sznobsági értéke: -1

Presszó főző II. – drágább kategória - Amivel legjobban tudom szemléltetni, mire is gondolok, az a kategóriateremtő, az otthoni presszógépek koronázatlan királya, a Gaggia Classic vagy Baby. Ez a gép valahol 100 000 forint alatti árával már erősen tapossa a fájdalomküszöböt, de a kapott minőséget tekintve érdemes elgondolkodni rajta azoknak, akik komolyan gondolják az otthoni presszózást. Nem mellékesen a használt gépek is jól tartják az árukat.

  A Classic-kal mindent megkapunk, amit egy profi gép nyújthat: robosztus felépítés, viszonylag nagy, tehát hőstabil kazán (jobb fajta de még itt is alumínium), minőségi alkatrészeket, súlyos krómozott bronz felsőrész és kar, állítható szelep és visszatérő ág, ipari szabvány szűrőméret (minden kapható hozzá). Ez az a gép, amit már jó szívvel ajánlanék annak, aki nem csak inni szeretne egy jó kávét, de a főzés maceráját is élvezi. Ezek a gépek igényelnek bizonyos megszokást, tapasztalatot. Jó eséllyel eleinte csak híg mosogatólevet főzünk le vele, mire összebarátkozunk, megszokjuk, hogy ide egy idő után már kevés a bolti „tégla” kávé. Bár állítható termosztát itt még nincs, hogy kis ügyességgel szörfölhetünk a hőfokkal, ami a különféle kávéfajták íz világának kibontásához elengedhetetlen.  

Akkor van értelme belevágni egy ilyen főző vásárlásába, ha elfogadjuk, előbb utóbb szükségünk lesz egy presszóképes darálóra, aminek az ára – a kis kézi darálókat nem számolva – valahol 30 000 forintnál kezdődik. Viszont ha kitapasztaltuk, kávéházi minőségben kávézhatunk otthon. Vigyázat! Sok esetben a kávébuzéria elhatalmasodásával járhat!

 Élvezhetőségi érték: magas. Minőség: megszokást igényel. Ár: már érezzük. Macera: van. Sznobsági értéke: 3

Tessék megnézni ezt a videót, erős kedvcsináló:

Presszófőzők több, mint egy havi fizetésért – nos igen, ez az a szint, amikor a géphez tervezünk lakrészt, konyhát, ebédlőt, nappalit… amikor a gép a lélek, és az ember üres testként kering a kávéuniverzum koffeinvonzásában. Itt már műértő kávézásról kell beszélnünk, amikor nem csupán a kávé fogyasztásának puszta tényét élvezzük, hanem a hosszas kutatómunka után kiválasztott kávékülönlegesség ledarálásától az elkészítésén át a róla való beszélgetésig tényleg mindent. A gép itt nem csupán eszköz, hanem mindannak a transzcendens szeretetnek a tárgyi megtestesülése, amellyel a számunkra fontos rituálét elvégezzük. De nem öncélú dolog a minden részletében paraméterezhető gép vásárlása. Ahány kávéfajta, annyi féle nyomás, hőfok, előáztatás igény… De ez már egy másik világ.

Élvezhetőségi érték: magas. Minőség: nagyfokú tapasztalatot igényel. Ár: drága. Macera: sok. Sznobsági értéke: 100+

Tessék egy kis Europiccola használati útmutató. Nem egyszerű és akkor még finoman fogalmaztam:

Automata kávéfőzők – erre a kategóriára – a különféle adagokban árult kávékkal egyetemben – most nem térek ki külön, inkább ajánlom magamat és korábbi írásaimat POD-os témában. Az automata kávéfőzőknek számos előnyük és hátrányuk mellett megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy kiveszik a kezünkből a főzés feletti irányítást, elkenik a kávéfőzés élményét. Persze, ez affinitástól függően lehet pozitívum is.

Pozitívumok: egyszerű, egygombos kezelhetőség, folyamatos főzés, reprodukálható minőség.

Negatívumok: macerás igazán tisztán tartani, általában kicsi, nem hőstabil, nem paraméterezhető átfolyós kazán, relatíve magas ár, nehézkes beállíthatóság, ha rossz, akkor mindig rossz.  

Újhullámos főzők és retro főzők – egy jó ideje már ezt sem hagyhatjuk ki a számításainkból. Ahogyan eltűntek az olcsó filteres átfolyós főzők az olcsó presszófőzők megjelenésével a 90-es évektől, most folyamatosan kerülnek előtérbe a különféle szifonos, csepegtetős, filteres kávékészítő készségek. Ezek már nem szükségmegoldások, hanem egy új trend, életstílus kellékek, életérzés generátorok. Én egyelőre második főzőként tekintek ezekre, Gergő például még ellenkezik, de neki is el kell ismernie, hogy sok lehetőséget tartogatnak a megfelelő kézben. Új lehetőségek azok számára, akik a presszó mellett belekóstolnának a kávés ízek egy másik világába.

Hihetetlen, de igaz, érdemes utánam csinálni! Nem fogod elhinni, mi történt velem, miután már több mint egy hete nem fogyasztottam koffein tartalmú italt….:

Most már nagggggyon kívánok egy presszót!!!

Hát igen, lehet nem ép erre számítottatok, de ez van.

Ez egy Trú sztori, ráadásul megtörtént események alapján.

Tíz éve vagyok rendszeres kávéfogyasztó, ez napi több presszót jelent, az erőset szeretem (nemm, a capuccinoban sincs kevesebb koffein, csak, mert szép habos, meg világos! Adagnyi kávéban a keverék minősége, robusta-arabica aránya az alapvetően meghatározó). Egy kisebb ételmérgezés járulékos következményeként bármiféle étel mellet kávét sem ittam már egy hete. Hogy milyen változásokat tapasztaltam? Lehet, velem van a baj, de kb. semmit. Se pozitívet, se negatívat.

Mindenkire másképp hat a koffein. Gergő barátom például remegést kap egy csésze kávétól is, rászokni talán sosem fog. Én elvileg már régen rászoktam, mégsem érzem fizikai hiányát, elvonási tünet sem jelentkezik, viszont a kávéfőzéses macera már hiányzik.

Az amerikai Cosmo újságírója pedig, egészen hihetelten..., szóval: "Képzeld, egy kávérajongó újságírócsajszi kipróbálta, hogy milyen, ha teljesen lemond a koffeinről, de ami történt, arra egyáltalán nem számított!" (nos igen, a lány újságíró létére elég szűkös fantáziával rendelkezhet.) Hogy mik voltak ezek a hihhetetlen nem várt, előre megjósolhatatlan történések? Akit érdekel, az kattintson a cikkért, én ide nem másolom. Azaz a Nagy tanulságot mégis: „a héten 80 dollárt, azaz 22 ezer forintot megspórolt! „Végre elbúcsúztam a függőségemtől, és bár újra napi 2 csészényit iszom, egyáltalán nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá, de egyszerűen imádom az ízét” – írta Danielle, aki azt is hozzátette, hogy a kávémentes napokon nyugodtabb volt, és jobban aludt, mint valaha.” No comment.

Ugyanakkor szerintem felesleges és veszélyes is lehet azonnal messzemenő következtetéseket levonni egyéni tapasztalatok alapján. Pláne felesleges hobbibloggerek kattintásgyűjtési vágyból elkövetett eszmei szemetéből megpróbálni értelmet kitúrni. Hogy mire is gondolok?
Nos "imádom" az olyan likevadász címekkel operáló írásokat, amik úgy kezdődnek: "Nem fogod elhinni, mi történt, miután... yxcvb tetszőleges bullshit!" Hát nem. Tényleg nem fogom elhinni, mert rá nem kattintok ezekre a kétes értékű/tartalmú/létjogosultságú hírekre. Ez egészen addig nem is érdekes, amíg az emberek nem kezdenek egyetemi jegyzetekkel egyenértékű jelentőséget tulajdonítani az ilyen forrásokból származó okosságoknak. De miért is? Nos ebben igazán zseniálisak ezek a víruscímekkel operáló álhírposztok. Megtekintéshez természetesen minimum likeolni kell, vagy egyenesen megosztani a kontentet saját facebook falunkon. A folyamban a júzerek pedig azt látják, hogy hmm, Isti Pisti is ezt olvasta, meg is osztotta, pedig ő okos srác, a betűtésztából is a cirill a kedvence, tuti érdekes, ránézek én is.. Ezt kellene irtani, nem a parlagfüvet. Erre kellene gyógyszer, mert a marhaság jobban pusztítja az agysejteket, mint napi három rövid (fekete, vagy színtelen).

Szóval csak óvatosan a hírekkel, mert egy jól becsomagolt hülyeség elfogyasztása ártalmasabb lehet az egészségre, mint napi három kávé.

Ok, ez a cikk is lájkgyűjtő, szóval hajrá!

Ajánlom magamat: ha tetszett a szöveg, olvasd el ezeket is:

KV 001, avagy James Bond is itt feketézett

Kávéskehely, kávésmuffin, coffeefe...

És így tovább

Kávéskehely, kávésmuffin, coffeefe...

Jó korban élnek a kávéivók.

Amióta az emberiség valamilyen módon elfogyasztja a kávébabból készült főzetet, soha még ennyire színes nem volt az elkészített italok, ételek és tárgyak palettája. Az egy dolog, hogy a presszókávé hány féle képen kerülhet a csészénkbe, de csokoládétól a teamécsesen át a szobadekorációig tengernyi módon és formában köszön vissza a fekete bab. Konkrétan milliónyi kávés Dolog létezik, felsorolni is nehéz lenne.

Ebben a rettenetes kavalkádban nehéz igazán újat mutatni, sokkal inkább egy-egy ütősebb kombináció, váratlan társítás tudja a fejeket felkapásra késztetni. Ilyen számomra a kávénak a szó szoros értelmében ehető formába öntése, a waffleshot, coffee in a cone, azaz  fagyikehelykávé, vagy ostyacsokikávé, kávéstölcsér, vagy valami ilyesmi.

Ebben két dolog is tetszik, egyrészt gusztusos a cucc, szerintem kifejezetten szép, a másik, hogy harmonikus egészként variálható a forró keserű kávé, a fagyos édes csokoládé és a végére remélhetőleg mindkettővel átitatódott ostya. Hogy lesz-e ilyesmi a leszkávézómban? nem is kérdés. Lesz, bizony!

A fenti dolgokban egyetlen rossz dolog van, hogy nem én találtam ki ezeket. Node azért remélhetőleg elférnek majd a piskótacsészébe töltött ristretto (ristrin, vagy mufretto?) és a karamellás-mogyorós coffefee (koffifi?) mellett. Hmm?

Nem vicc. Lesz.

Jómagam nem vehettem részt az első Ungvar Coffee Festival-on , csak távolról szurkolhattam, hogy színvonalas rendezvény kerekedjen a Boksay-múzeum kertjében, ezért igyekeztem minél több információt összegyűjteni az eseményről. Előre szólok, nem dicséret következik.

 A cikkek, videók, képek (sok képért katt ide) és beszámolók alapján sajnos elfog az érzés, hogy a szervezők nagyon sok mindent szerettek volna beletenni a kávédarálójukba és beleragadt a késük. A fotók alapján minden volt ez, csak nem igazán kávéfesztivál (pedig nagyon drukkoltam, engem már az elnevezéssel megvettek). Kbkv fesztivál gyereknappal, divatbemutatóval, koncertekkel és mellékesen néhány kávés standdal. Elnézést, hogy ezer kilométerről kritizálok, de az előzetes félelmeim úgy tűnik, beigazolódtak. Messze még a kávékánaán, avagy sok kávé megivása és számtalan kávézó nyitása még nem egyenlő azzal a kárpátaljával kapcsolatban sokat emlegetett, kifinomult kávékultúrával. Hogy egyből egy szerintem orbitális bakit említsek: a fesztivál belépti díjas volt. 50 hrivnyát kellet fizetnie annak, aki szerette volna megtekinteni az 5-6 kávés és pár másik standot. Értem én, mi az az ötven hrn manapság, plusz az árban benne voltak az esti koncertek is, de még csak egy ingyen kóstoló sem. Pesten ezerötért infarktusig kóstolhattam a Kávébár Bazáron… ok, nem akarom a két rendezvényt összehasonlítani, de én nagyon nem értem a logikát. (tudom, általában negatív vagyok, de azért ez nem általános: tessék csak elolvasni, mit összeömlengtem a Kávébár Bazár-os írásomban)

Mert nézzük a dolgot így: érdekel a kávézás, szívesen kóstolnék bele valami újba, hopp, itt ez a fesztivál, itt biztosan lesz rá mód, nosza , menjünk. Uram, egy ötvenes lesz a beugró, hmm, hát ok, mondjuk a hirdetésben is írhattátok volna, no mindegy, nézzünk be, ha már itt vagyunk. Ó, egy Medelines stand, vajon mi újat mutatnak? Semmit? Öööö, na jó, tovább, ott a törökkávés Okka, náluk vajon mi újat lehet kóstolni? Hoppá, hát semmi újat, azt is drágán és így tovább. Egy ismerősöm találóan jegyezte meg: ketten mentünk a párommal, mikor odaértünk, láttuk, hogy kifizethetünk 100 hrivnyát, hogy utána bent vehessünk ugyan olyan kávét, mint ötven méteres körzetben bárhol máshol. (csendben jegyzem meg, a rendezvénnyel átellenben lévő Mokasol kávéházba ingyen is be lehetett menni, persze ők nem is vittek ki standot.)

Szóval nem tudom, innen nézve én nem ilyen lovat akarnék. Biztos szép volt az egész, kellemes a zene, a múzeum kertje és környéke önmagában is csodás hely, de ide máskor is elnézhetünk ingyen, kávét pedig tényleg bárhol vehetünk ugyanezektől a forgalmazóktól a városban, konkrétan akárhol.   

Volr egy kérdés, amely sokszor elhangzott a fesztivállal kapcsolatban: - Ha Kárpátalján ennyire alapvető a kávéfogyasztás, akkor Ukrajna kávétérképén miért nincs feltüntetve Ungvár, még csak egy kávéfoltként sem? Én magam nem igen találkoztam még semmiféle kávétérképpel, de elhiszem a dolgot. Ukrajnában kávés fővárosként Lvivet (Lemberget) illik említeni, ami egy szempontból feltétlenül megállja a helyét: „Lembergben nincs igazán jó kávé, de nagyszerű kávézók vannak”. Ha az első Ungvar Coffee Festivál szervezői komolyan gondolják a dolgot, nagyon remélem, hogy átértékelik a szervezést és jövőre valóban arról fog szólni a program, amiről kellene: a kávékultúra zegeiről s zugairól a pörköléstől a kóstolás, a presszótól az új hullám legelvetemültebb csapolt jegeskávéjáig sok mindenről.

Esetleg zene.  

 Alább egy kis intermezzó következik a Medelin (igen, így, egy 'l'-lel) franchize tulajdonosával készített riport kapcsán.

Szervezés, kommunikáció, reklám: én is szerveztem már programot, így tudom, milyen nehéz megszervezni a csapatmunkát, egyszerre irányítani, logisztikát intézni, odafigyelni a marketingre, hirdetésre, és olykor egy lépés távolságból rápillantani saját munkánkra, hogy lássuk az egész képet is.

A program beharangozásaként az ungvári Tysa Fm rádióban látták vendégül Felix Birmant, az ungvári illetőségű Medelin kávés birodalom alapító tulajdonosát. Bár a riporter mindent megtett, hogy élvezhetetlen, szinte idegesítő legyen az interjú – médiakommunikációs orvosi ló –, az üzletembernek mégis sikerült pár érdekes dolgot elmondania. A kedvenc riporteri kérdésem a húsz éve kávéval foglalkozó, országos terjesztésű pörkölőt és számos kávézót üzemeltető emberhez: „Úgy tudom, kint lesznek a fesztiválon. Mit fognak ott csinálni?” – „Nos azt, amivel általában foglalkozunk”... A hülye kérdésre hülye válasz minden mélységét és bugyrát megjárja a tizenkét perces beszélgetés, de komolyan. Ettől függetlenül ajánlom ukránul (és oroszul) tudó kávészeretőknek a riportot (a riporter ukránul kérdez, Birman oroszul válaszol). Birman sokat mesél a 90-es évek óta újraformálódó kávézási szokásokról, az ukrajnai kávéfogyasztásról. Bár sok a tipikus sztereotip megállapítás – az olaszok szétégetik a kávét, a keserűség a kávéban csak rossz lehet, a robusta olcsó és rossz, az arabica az isten stb. – sok jó megállapítás is elhangzik. Például beszél Birman arról, amit még én is tapasztaltam gyerekként: a kárpátaljaiak nagyon sok kávét ittak és isznak, többet, mint akár az olaszok. Hol láttak még olyat, hogy a papa reggel felkel, lefőzi a kávét, megissza, elviszi a gyereket az iskolába majd betér egy kávézóba, hogy igyon még egyet? Míg 90-ben Kijevben a kávéról annyit tudtak, hogy valami fekete por, amit vízben kell elkeverni, addig az emberek Ungváron sorban álltak a Zolotéj kljucsikban, hogy presszókávét vegyenek (vagy a Bilocskában, Veszelkában). És valóban, erre magam is emlékszem még. Mennyire szerettem nagymamámmal eljárni A presszóba, hogy amíg ő beszélget a tulajdonossal, én kávéba mártott kockacukrot ehessek egy vizespohárból. Persze nem egy csésze kávéért ment nagyanyám, hanem egy literes „bánkányiért” (butilka). Hát igen, nem mindig volt termosz (meg ugye semmi más se nagyon). Birman a rosszabbnál rosszabb kérdések közt lavírozva elmondja még, hogy a POD-os kávé nem ördögtől való, sőt, akár ugyan olyan jó is lehet, mint a karos lefőzés (a Medelin árul is saját POD-os kávét), valamint beszél a forgalmazásról és a kávézó működtetés nehézségeiről (próbáljuk meg kitalálni, arra a riporteri kérdésre, hogy megéri-e kávézót üzemeltetni, vajon mit válaszolt a húsz éve kávézózó üzletember?). Izgalmas kérdés, és Birman többször is elmondja, hogy véleménye szerint a kárpátaljaiak kávézási szokásai merőben mások, mint a környező országok vagy akár Ukrajna más régióiban élőké.

Hát igen, a mi kis Kárpátaljánk valóban egy kulturális sziget a környező Nyugati Keleti szláv-multikultitengerben.

nem lettem első.

Most kaptam a hírt, hogy amíg külföldön próbálom összegyűjteni az első ungvári újhullámos kávézóra valót, egy huszárvágással beelőztek (ez most egy kis siránkozás, igen). Vagyis majdnem. A BrewShop oldalán ezentúl bárki bevásárolhat az újhullámos trend… bocs, ÉLETÉRZÉS kávés kellékeiből. Nno, legalább nem kávézó, nyugalom.

A web shop kifejezetten kellemesre sikeredett, abszolúte trend… életérzéses. Olyan, amilyennek egy újhullámos feelenget hirdető oldalnak lennie kell: nagyon kevés információ (pfujj, geek), nagyon sok hangulat. A képeken és kis videóban Ungvár belvárosában egy háztetőn lazuló fiatalok nagyon jól szórakoznak: nézik egymást, semmi dolgunk, süt a nap, retro cuccok, mobiltelefon, készül a fotó, csepeg a kávé a Kemex-be… ééés ennyi. Naggyon trendi… instant életérzés! Süt a cinizmus? Pedig tényleg jó az oldal, csak most még irigykedem kissé.

De mi is ez az életérzés?

Egy mai, y generációs fiatalnak már a presszó is régi, lejárt lemez, nem trend… életérzéses.  Viszont még pár lépéssel visszább tekintve a retro már nagyon is menő. A retro cuccok, zenék, filmek mind olyan életérzést/stílust mesélnek, melyek saját történeteinken keresztül újraszülethetnek, sajátjainkká vállnak: nagymama szemüvege nem azért lesz értékes, mert régi, vagy mert anno drága volt, hanem mert egyéniségünk részeként új, egyedi történetek alakítójává, stílusjeggyé válik. A leninfej a nappaliban lámpaként nem kommunista emlék, hanem egy sajátságos, semmi máshoz nem hasonlítható kellék. Igen, igen, ez így nagyon hipszteresen hangzik, mert lényegében az is. Nem hasonlat, metafora. A megfoghatatlanságban, változékonyságban rejlő erő a vonzó, mely a fiatalságot magát is oly vonzóvá teszi az emberiség számára. A presszó csak régi, a Kemex már retro, és ez most tre.. franc, életérzéses. Értem?

Take it slow!

Ó, te barbár, aki Etiópia isteni ajándékát, az Yrgacheffe-et 93 fokos forró vízzel kínozod, ráadásul 9 báron! Hát nincs benned életérzés? Hova sietsz? Hova szaladsz? Ájjunk meg, chateljünk kicsit és két instagramm poszt között daráljunk, csepegtessünk, szűrjünk! Érezzük az életünket! (cinizmus alert!) Slow, coffee, inspired… Kell ez nekünk? Ó, de még mennyire. Az oldalra kitett kis videóból több lazaság árad, mint az egész Charlie Sheen életműből. Az ember hangulatba kerül, és pont ez a lényeg. Szóval kalapot le (hisz ezek a mai fiatalok már hordanak).

Pár keresetlen szó az oldal kínálatáról

Nos, van itt minden, aminek lennie kell: hario szűrő, hario daráló, hario minden, Kemex csepegtető, aeropress. Persze az árakat csak fél szemmel érdemes nézni, már akinek fontos ez, mert iszonyú drága minden. Vannak elit kávék is, túl sok információt mondjuk nem kapunk róluk a nevükön és az árukon kívül.

Kiknek lehet jó?

Akik már belekóstoltak az újhullámos világba és most beszereznék maguknak a kellékeket. A nem túl árérzékeny vásárlóknak, akiket nem zavar, hogy bármit megkap fél áron az aliexpressen (ha lesz olyan hely, ahol személyesen is megtapogatható az áru, akkor persze egészen más a tészta). Az tr… életérzés keresőknek.

Kinek nem ajánlom?

Az öregeknek. Nem. Ti ezt már nem érthetitek. Az árérzékenyeknek, ők az 1900 hrn-s (21 000 forint) Kemex kübli láttán óhatatlanul felkiáltanak: mi a …. kerül ezen 1900 hrivnyába?

És végezetül hozzátok szólok, preszzó bolondok: tegyétek félre az ellenérzéseiteket és tessék elkezdeni próbálgatni az újhullámos kávékat! Megéri!

Hogyan is lehet kellően felvezetni egy olyan beszámolót, amiben a kávé mellett szerepel majd barátaim első közös félmaratonja, Svejk, gazdag oroszok, termálvíz, James Bond és az én első Grandhotel közeli élményem egyaránt? Mondjuk így: barátaimmal Karlovy Varyban jártunk.

Sokat hallottam már az Észak Monte Carlo-jának is nevezett városról, sőt, helyesírás oktatónk kedvenc szivatós tollbamondása is kitörölhetetlenül eszembe véste: Karlovy Vary-i  akármi (4.1.Tulajdonnév + tulajdonnév (New York-szabály). A kezdőbetűk nagyok maradnak, a képző kötőjellel kapcsolódik). Barátaim félmaratonon indultak a filmfesztiválnak is otthont adó városban, így több okunk is volt a kirándulásra.

Ha már KV (értitek, Karlovy Vary), akkor muszáj ellátogatni a 007-es Casino Royal film címadó kaszinójának dublőr épületéhez (értsd: itt játszódtak a kaszinós jelenetek), és főleg annak kávézójához. A Grandhotel Pupp impozáns épülete a város egyik nevezetessége valóban lenyűgöző, és Puppék kávéja, hmm... De ne siessünk ennyire.

60 km és másfél óra kocsikázás után érkeztünk a Varyba Stribro-ból borzalmasan szűk, rossz utakon. A Csehek, úgy látszik, olyannyira tisztelik a magántulajdont, hogy még véletlenül sem csapták volna keresztül az országútjaikat a termőföldek határain, hanem kitartóan kígyózik az aszfaltcsík. Egy amúgy is hegyes-dombos vidéken ez azt jelenti, hogy rallyzni fogsz, ha akarsz, ha nem.  A táj szépsége útközben lenyűgöző, a végtelen repceföldek látványa kifogástalanul hozza a windows háttérképek hangulatát. Éjszaka a szuperhold még egy lapáttal rátett a hatásra, de ekkor már sokkal inkább drakulai az élmény. Az esti út egyszerre hátborzongató és lenyűgöző.

Az ötvenezer lakosú Karlovy Varyban a félmaraton miatt rengeteg ember volt, de még így is viszonylag könnyedén találtunk parkolóhelyet a központ közelében, ingyen. A sportesemény hangulata egészen elképesztő, meg tudom érteni, miért lelkesednek annyian a közös futásért (lassan érik valamiféle személyes részvétel). A félmaraton miatt az egész központot kordonokkal és szalagokkal pakolták tele, így az elmélyült városnézés máskorra marad, de annyi így is egyértelmű, hogy ez a városka gyönyörű. A termálvizek kútjai felé emelt lenyűgöző és változatos díszítésű oszlopcsarnokok, a domboldali többszintes építkezés az erdős, folyós, emelkedős, sziklás, parkos, kastélyos részek izgalmas váltakozásával kifogástalan hangulatú, finom lelkületű üdülővárosi környezetet teremtenek. Nem is csodálom, hogy ennyire felkapott, különösen a gazdag oroszok körében.

Azaz némiképp csodálom, de már látom is a megoldást.  Az impozáns városképbe nekem kissé belerondít, hogy a központ üzletei lényegében egy merő ízléstelenség. Újgazdag kívánságlista, egy nagy Váci utca a legelképesztőbb giccsfelhozatallal. Értem én, ez kell a fizető kicsit sem úri gazdag oroszoknak: bundasapka, ékszer, párducmintás Cseh porcelán és Swarovski kristállyal gazdagon teleszórt korona markolatú cipőgomboló-furkósbot. Millió számra szuvenyír, drágán mért étel és ital az aranyozott-tükrös falú hotelek főúri kényelmében.

Apropó étel-ital: mivel Karlovy Vary bevételeinek jelentős százalékát adhatják az orosz vendégek, így nem csoda, hogy lényegében mindenhol minden ki van írva oroszul is. No de ki látott már pelmenyit egy előkelő étterem kínálatában? Persze lehet, hogy ehhez meg én vagyok túl sznob… varennyiki és aranyvilla: megfoghatatlan dilemma. De legalább a Svejkről elnevezett sörbárban van kurázsi: a mindenféle Svejkes berendezési kellékek, dekoráció mellett a vécé bejárata felett, ahogyan kell, ott lóg Ferenc József portréja. Respect.

Grandhotel először

Bimbózó sznobságomba mártott kíváncsiságom miatt feltétlenül szerettem volna inni egy kávét az egyik legfrekventáltabb helyen, a Grandhotel Pupp kávézójában. (És úgy általában, mindig is vágytam közelebbi ismeretségbe lépni egy Grandhotellel.) Ez az a hely, ahol akár James Bond is feketézhetett szabad idejében a világ megmentése és egy szerelmi kaland között. Az épületben Beethoven is koncertezett egykoron, és hát ez egy Grandhotel, ami az én fejemben elérhetetlensége okán is mindörökké a romantikus könnyű élet egyik vágyott, ábrándos színtere marad. (ajánlom megtekintésre ezt a kissé ízléstelenre sikeresdett videót, csak a feeleng miatt, valamint itt a Caffe Pupp oldala).

Nem tudom, említettem-e már, de nem vagyok egy Krőzus (nagyon nem). Kávéra persze szívesen költök lehetőségeimhez mérten, de nem állíthatom, hogy minden feszengés nélkül léptem be a Grandhotel kávézójába. Már az zavarba hozott, hogy a pincér karórája láthatóan drágább, mint az én összes órám, a családtagokét is beleértve, száz évre előre. Zavarodottságomat jelzi, hogy automatikusan angolul szólaltam meg. Ez leginkább azért figyelemreméltó, mivel nem tudok angolul, oroszul viszont némileg igen. Még szerencse, hogy a teraszon épp felszabadult egy asztal, így nem kellett odabent helyet foglalva feleslegesen koptatnom a viktoriánus szalon aranyszegélyes textíliáit arra méltatlan farmernadrágos ülepemmel, valamint az én aurám is megmenekült a fölényes tekintetek értetlenkedő pillantásaitól. Vagyis gondolom én, de az igazat megvallva a kutyát sem érdekelte, hogy épp ki vagyok, és mit akarok: pénz beszél, nem fizető vendég meg ugat.

Az én kíváncsiságom leginkább egy dologra fókuszált: a GH Pupp-ban méltó-e a kv KV-hoz?  Együtt jár-e a puccparádé a minőségi, jó kávéval? Érdemes-e felkeresni egy ennyire frekventált helyet a jó presszó reményében, vagy maradjunk inkább távol a felhajtástól (már persze, ha nem pont arra vágyunk, a kávét meg pont leszarjuk)? Gergő persze jót nevetett rajtam és az urizáló 80 koronás (kb. 80 hrivnya, 850 forint) kávémon, amiért természetesen otthagytam egy százast (a 007-es talán várna az apróra?),

de az én lelkemnek oly jól esett. A csodás kávégépet az intézmény honlapja szerint tanult barista kezeli, Illy Feri bácsi kávéi pedig a kommersz vonal egyik legjobbjai (a GH-ben nyilván nem kézműves kávékkal operálnak). Nincs okom kételkedni a honlapon írtakban, az általam rendelt ristreto egészen kifogástalan volt. A crema minősége és texturája is szépségesre sikerült, a lefőzés hőfoka is rendben volt. A kávé egy közepesen markáns arabica lehetett, kellemes savakkal, édeskés, kakaós utóízzel. Tejjel is jó volt, de igazából üresen volt igazán élvezetes.  A csészét itt végre nem felejtették el előmelegíteni, és hát igen,

úgy kávézgattam abban a percben ott, a Grandhotel Caffee Pupp teraszán, mellettem pezsgőzgető orosz fürdővendégekkel, mögöttem nemzetközi sportolókkal, ahogyan akár a 007-es is tette: őfelsége titkos kávéügynöke, aki engedéllyel cukroz.

Éljen KV!

Alább néhány saját és Gergő által készített fotótörténeti remeken keresztül mutatom be a KV-i kirándulást, valamint itt gratulálnék Andikának és Sanyikának a félmaraton teljesítéséért: gratula!

Első alkalommal szerveznek szülővárosomban kifejezetten a kávénak szentelt fesztivált. Sajnos csehországi bokros teendőim miatt pont lemaradok az eseményről, amit több okból is nagyon bánok. Egyrészt minden olyan kezdeményezésnek elkötelezett támogatója vagyok, melyek az értékteremtésről, kulturális kikapcsolódásról, a városi élet hangulatosabbá, érdekesebbé tételéről szólnak. Ha van a dologban egy kis kávé, vagy egy csipetnyi sznobéria, (meg hát Ungvar…!) pláne vevő vagyok a dologra. Az unalomig ismételt egyen-jármárkák (majálisok, vásárok), bár lehetnek hangulatosak (a hrivnya leértékelődésével a külföldi fizetések felől nézve ’szinte-ingyen-pálinka-és-saslik-fesztivál’, igazából rettentően unalmasak. Másfelől  erősen szkeptikus vagyok az ungvári – szerintem egyelőre – csupán látszat kávékultúrára építő fesztivállal kapcsolatban, ezért pláne sajnálom, hogy nem vizslathatom végig a programot elejétől a végéig. Szóval igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (hát nem édes: Ungvar!)

Légy a tudósítóm! Mivel magam nem lehetek ott, nem készíthetek képeket, videót, nem kóstolhatok (jajj, én szegény), ezért arra kérlek, ha arra jársz, tedd meg mindezt helyettem is! A képeket, videót posztold a facebook oldalamra! Ígérem, meghálálom!

Látszat kávékultúra? Többször is írtam már arról, hogy Ungváron jellemző az egy főre jutó kávézók magas száma (vicc nélkül, felesleges otthonra venni kávéfőzőt, kizárt, hogy 50 méteren belül ne legyen két jó és négy rossz kávézó akárhol a városban), ugyanakkor a „jó olasz presszó”, de még a „jó kávé” után is nyomozni kell. Van megfelelő berendezés , lassan egészen kiváló alapanyagok is megjelentek (lásd: Mokasol), de alig akad barista, vagy akár csak hozzáértő személy a pult mögött. Az újhullámos trend a trendekre jellemző késéssel sem igazán tud begyűrűzni (még szerencse, én akarok lenni az első!), a kávézókban továbbra is úgy kell kikönyörögni, hogy ne fél liter vízzel főzzék le a presszókávét (- Tetszik ismerni az olasz standardokat? - „Nekem ne magyarázzon, én 12 éve dolgozom kávézóban, még senki sem oktatott ki! …Minket a főnök így tanított!” –Boahh!).

Szóval ezért, hogy látszat, és nem a formálódó kifejezést használom. A formálódáson sajnos túl vagyunk, a piac meglehetősen telített, de igazából jó (ízes, szagos) presszóra mégis vadászni kell. Amire szükség volna, az az újraformálódás, az alibi kávézók kipusztulása és egy trendérzékeny (van ilyen szó?) barista közösség kialakulására. Mindez magával hozhatja az igényes kávéfogyasztói réteg megerősödését, akik nem csupán egy nem bántó ízű, lehetőleg nem túl drága kávé ízű folyadék ücsörgős elfogyasztását igénylik, hanem az első rossz tapasztalatra hátat fordítanak a kutyaaütőknek.  Addig is lehet fesztivált szervezni, olyan kijelentéseket tenni, hogy „legyen Ungvár Ukrajna kávé fővárosa!”, de pusztán a szándék kevés.  Jó fesztivált kell szervezni, ami nem kis feladat. (Nem akarom indokolatlanul idecitálni a pesti bazárt, de még ott is akadtak hiányosságok.)

Szóval újra csak igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (… Ungvar!)

Ímhol a program magyarul (bocs a suta fordításért):

Ungvar Coffee Festival - Ungvári Kávéfesztivál

Először rendeznek Ungvár szívében nagyszabású kávéfesztivált. Az eseményre május 28-29-én kerül sor a Boksai Múzeum környékén (előtte, mellette).

A programok között szerepel:

• kávé expo
• kávézók közötti vetélkedő
• kávétérkép Ungvár kávézóival
• szórakoztató programok gyerekeknek
• különféle bemutatók és prezentációk
• kézműves programok
• Jazz
• ételudvar
• kerékpárparkoló és sok más érdekesség

Kapunyitás: 11 órakor (Közép-európai idő szerint)

Belépő: 50 UAH

 U.i.: ki mit gondol az esemény logójáról? Jómagam nem tartom túl szerencsésnek, pl Gergőnek sem esett le elsőre, de Andre már életérzésről beszél. Nagyon nem egyszerű dolog jó logót készíteni, mindenesetre én még gondolkodtam volna rajta picit. 

Éreztétek már úgy egy verőfényes tavaszi napon a nárciszok illatától elbódulva, csobogó szökőkutak tövében, hogy muszáj szerelmesnek lenni? Valakibe, valamibe, akárhogyan, de muszáj. A varázslatos város hangulata beszippant egy másodperc alatt, mohón igyekszem minél többet befogadni egyszerre a látványból, érzésből, illatokból, benyomásokból. Az idő is nekünk kedvez: hetek óta tartó áprilisi fagyos reggelek után szinte augusztusi verőfényes napsütés, kellemes langymeleg cirógat minket nyáladzó idillben. De kellett már nagyon ez a fajta élményterápia egy hónapnyi – inkább csak unalmas, mint fárasztó – munka után (jaja, egy hónap eltelt Csehországban, mégis most éreztem először az utánozhatatlan „külföldön kirándulok” érzést.). És hogy elégedettségem teljes legyen, egy igazán kellemes kis kávézó is utamba akadt a sör ikonikus városában.

De kezdem az elején: leparkoltunk ingyen(!) a városközpont peremén, Pilzen „alsó” vasútállomás gyönyörű épülete felett, és szájtátva szálltunk ki az autóból, hogy rácsodálkozzunk a 2015-ben Európa kulturális fővárosának egyszerre elénk táruló romantikából barokkon át szecesszióba hajló (ha nagyot tévednék, ne kövezzetek meg) építészeti remekeire. Pár perc sétát követően máris a történelmi városközpontban jártunk, egy igazán nyálasan romantikus parkon keresztül jutottunk a főtérre. A Szent Bertalan templom gótikus tornyaival, mellette a városháza lenyűgöző, sgrafittóval (én is csak most néztem utána) díszített homlokzatával uralják a hatalmas teret. Elsődleges tervem az volt, hogy jó turistákhoz méltóan letelepedtünk a főtér egyik legdrágábbnak tűnő kávézó teraszára, hogy kiélvezzük a jó időt és a csodálatos hangulatú teret. Persze mintavétel is történt, presszológiai felmérés. Nem is kellett csalódnom, azaz az elkészített eszpresszó megfelelt a hosszú kávé minden kritériumának. Úgy látszik, itt már csak így mennek a dolgok, a 25ml kevés a cseheknek. Sebaj, a sütemény némileg, (megjegyezném, már több, mint egy hónapja nem ittam olasz presszókávét), a látvány és a hangulat pedig teljesen kárpótoltak az ittakért. Sétáink során számos ígéretes kávézót láttunk, sörözőről nem is beszélve. Bár a helyiségek nem tűntek kirívóan ötletesnek, érdekesnek, a legtöbb hely sugárzott valamilyen egyedi hangulatot, ami egyszerre barátságossá és minőségivé is varázsolta.

Nem érződött az a fajta görcsösség, mint mondjuk otthon, hogy ha van bármid, az „üssön”, nincs a Nagyváradon, vagy Kolozsváron tapasztalt művészhangulat, csupán egy rendkívül nyugodt kifinomultság érződik. Helyek, melyek tisztában vannak azzal, hogy voltak, és lesznek. És ez jó.

Pappa Coffee

Befordulva a Pilsner Urquell múzeum söröző mellett, a régi csíráztató bejáratának tőszomszédságában és egy sörgaléria mellett akadtam rá erre az igazán kellemes kis kávézóra (és mini bűfére). Belépve elfogott az érzés, ami Han Solot is, mikor újra a Millenium Falcon fedélzetére léphetett: hazaértem. A picike, hosszúkás helyiség világos, egyszerű berendezéssel, az egyik falon a különféle kávékészítési metódusok ábráival – nem mellesleg itt nem csupán dekoráció, hanem mind kérhető is.

A másik falon pár egészen szemrevaló festmény (gondolom helyi művész alkotásai), a pult mögött pedig minden jó, ami egy újhullámos igényeket is kielégítő kávézóba kellhet. A falra lapjával felcsavarozott nyers ládákból kialakított tárolókban jobbnál-jobb kávéfajták sorakoztak arra várva, hogy aeropressbe, hario-ba, szifonba vagy presszógépbe kerülhessenek. Jó volt ezt látni, némi irigységgel vegyes izgalommal tekintettem körbe: itt én most iszom egy jó kávét!

A menüre tekintve két újabb érdekesség: Etióp Yirgacheffe, és nocsak, honnan, ezek itt bizony Beyond Within kávék! Bár alapvetően presszóra vágytam, tisztességes, rövid kávéra, erre az „jirgára” azonnal ráböktem, és még annyit mondtam: aeropress. És tudjátok mit? Nem bántam meg. Az újhullámos ellenérzései lassan kezdenek átalakulni az új dolgok iránti érdeklődéssé. No persze ez még mindig távol áll a „szeretem”-től, de már magam is azt mondom, van ennek létjogosultsága (mondjuk Gergő szerint leves íze van). Ha már hosszú kávé, akkor ezerszer így, mint a borzalmas amerikánó. Ez úgy más, hogy közben megmarad kávénak. Úgy van Makó-Jeruzsálem távolságra a presszótól, hogy mégsem érzem a határátlépést. Ha kedvelni túlzottan még nem is, érvelni már tudnék az új hullám mellett.

Köszönet érte Pappának, és az ő kávézójának!    

Jó kávé. Hmm... Ízlelgessük kicsit a fogalmat. Jó kávé.

Már több, mint egy hete, hogy ragasztékos fogaskerékként őrlődöm a Cseh gazdaság robotizált motorjában. Lassan kitapasztalom a váltott műszak gyönyörűségeit, a gyári munka műanyag gőzös romantikáját. A változás visszahozta egy régi rossz szokásomat is, a gépezést.

Még Budapesten alakult úgy az életem, hogy különös vonzódás alakult ki köztem és az város összes kávéautomatája között. Nem tudtam úgy eljutni ából bébe, hogy ne nyomjak egy gombot, ki sem esett a kezemből a műanyag pohár. Persze minősíthetetlen löttyök voltak ezek, sejtettem akkor is, tudom most is. És mégis. Talán az életmód okozza, vagy a levegőváltozás, mindenesetre újra beszippantott a Rheavendors univerzum (tudjátok, ez az a fajta bőség zavara, amikor a tizenhét fále kávés ital között valójában csupán a hozzáadott víz/tejpor mennyiség tesz különbséget, de hogy esetleg lenne egy robistás/arabikás választási lehetőség, na azt már nem).  Tudatos visszafüggősödés ez most, talán nosztalgia is a nyilvánvaló kényszer mellett. Mindenesetre távol szeretett kávéfőzőimtől adja magát, hogy újragondoljak pár dolgot. Kezdem is a legbanálisabbal: mi is az a jó kávé?

Gondolom mindenki számára egyértelmű, milyen is a jó kávé. Mondjuk nekem nem. És itt most nem az ősi „szeretem-nem-szeretem” polémiára gondolok, hanem arra a szociokulturális képességre, amivel ízléstől függetlenül is képesek vagyunk bizonyos dolgokat értékelni. A kávé, mint olyan, azt hiszem, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Lehet, hogy Gergő kizárólag a Tecsó gazdaságos őröltet vásárolja ilyen olyan megfontolásból, mondhatjuk, hogy szereti is a szarvasival lefőtt kávét, mégsem állítaná, hogy ezzel el is ért a Jó kávéhoz, mint olyanhoz. Persze ugyanannyira ízlés kérdése ez, mint amennyire a kávékultura köré épült sznobériáé. Mert vannak az elfogadott, bevált (az új hullámosok valószínűleg vitatnák) olasz presszó standardok (7gr, 25ml, 93C fok, 25 mp, presszó finomságú őrlemény, izomból tamperelés/ felületegyengetés stb.), a kávézás kulturája messze túlmutat az olaszos rövid kávé a Jó kávé alapvetésen. Ha úgy tetszik, a sznobéria, ha amúgy, a gazdasági érdekek is lehetnek ugyanolyan erős meghatározók, mint az ízlés. Nekem ne mondja senki, hogy a Kopi Louwak tényleg a legfinomabb kávé a világon. A legdrágább lehet, a legritkább, talán, a legnagyobb marketing bullshit, esetleg, de mégis csak macskakaka (tudom, bélben érlelt, emésztési nedvek által aromásabbá és persze utánozhatatlan ízvilágúvá vált kávészemek, de azért kíváncsi lennék, hogyan vállna be ez a modell – ürülékből túrt bármi -,  mint üzleti stratégia...). Hogy miről jutott ez az egész eszembe? Nos egyik ismerősöm Amerikában van. Ott pedig ugye köztudottan nincs kávé, csak valami híg lötty (nem én mondom, közvélekedés).

Ezzel kapcsolatban elém került egy régebbi Frei cikk, amiben – nem túl mélyen – ennek a kávéfogyasztási szokásnak jár utána. Nem is a cikk, hanem annek egy része ejtett gondolkodtatóba, ide is citálom. „20 év telt el, de az amerikai kávégépek még mindig egyszerű vízforralók, amelyekbe tömörítés nélkül, lazán kell belemerni a durvára őrölt kávét. Aztán ha felforr a 2-3 decinyi víz, akkor az gyorsan, 20 másodperc alatt átfolyik a filterbe kanalazott kávén. Ennyi. A színe, mint egy erősebb teáé.” Hohó, hát ez teljesen úgy hangzik, mintha a az amerikaiak ezer éve (kis túlzással) újhullámos kávét innának. Na most akkor ezek tudnak valamit, fatális véletlen, vagy divatfordulat, hogy jelenleg egy magára valamit is adó kávészerető hario v60-al készít magának teaféle feketét? Lássuk be, ez is csak egy filteres kávé, meg amaz is. Persze, a harioba körkörös mozdulatokkal töltjük a forró vizet a rusztikus csőrös forralóból, maga a „készülék” is sokkal puritánabb és minden a szemünk, orrunk előtt zajlik, de akkor is.

 Nem ítélkezem az újhullámos kávézás felett, sőtt, magam is vettem a fáradtságot, hogy végigkóstoljam a lehetőségeket. Persze itt is érvényes a tétel, hogy jó kávé csak megfelelő minőségi kávébabból készülhet, legyen akárki is a barista akármilyen géppel, érdemes próbálgatni, hogy mi mivel ad igazán jó eredményt. Egyik másik ital kifejezetten érdekes volt számomra elsőre is, így nem zárom ki, hogy hosszú távon is ízlene a dolog (a cascara például egyből a kedvencem lett, pedig az nem is kávé). Szélesebb közönség számára pedig a választási lehetőségen túl is tartogathat izgalmakat ez a fajta kávéfogyasztás. Szóval igen, lehet újhullámozni, és az amerikaiak sem feltétlenül kávésügérek.

Hogy ezzel nőtt-e a szememben a csepegtetős kávé renoméja? Majd a kávézómban megmondom

végezetül ajánlom a 444.hu kis videóját, amiben a Mantrás srácok mutatják be az újhullámos kávézást.

Alig egy napja, hogy a hazai irodalomtudós munkaerőpiac és a jósors akaratából csehországi gyári munkás lehetek. Mivel lakásunk mind helyileg, mind minőségileg egészen kellemes, itt a remek alkalom első Cseh posztom blogra vetésére.

Kezdjük ott, hogy a kávéval való kapcsolatom odáig fajult, hogy elhatároztam, a fogyasztás másik oldaláról is szeretnék tapasztalatokat szerezni, izé, az értékesítésre akarok utalni ilyen körmönfontan. Egyenlőre messze még a bármi, s akármi is lehet, de tervnek szép, álomnak is kerek, miért is ne? Ehhez (is) pénz kell, amit otthon biztosan nem szerzek meg, pláne nem szakmámban. Siránkozhatnék, hogy jajj, doktori iskola után ötkoronás automatás kávét kell szürcsölnöm egy dohányzóban, vagy, hogy nem egyszerűen betanított munkás vagyok, hanem csak a robotok alá besegítő, de..., hát igen, azért siránkozom is néha. Persze más ez, mintha tragédia történt volna, csupán az összeszorított fogak között kicsusszan néhány xazdmeg. Viszont panaszra valóban csak saját perspektívámból nézve van okom, amúgy teljesen rendben van a dolog. Ezer kilométer egy valódi és három virtuális országhatár után kellemes kisvárosba értünk a barátaimmal. Jó a lakásunk, a munka egyenlőre nem tűnik vészesnek, a körülményeink voltak már és lehetnének is ennél rosszabbak.

Stribro városka, ahol ránézésre megállt pár évtizede az élet, elbűvölő hely. Lakosairól nem igen tudok egyenlőre sokat mondani, lévén alig pár napja vagyunk itt, másrészről alig látni élő embert az utcán (nem, halottakat sem). A dimbes-dombos Stribro tele van meglepetésekkel: csodás szűk utcák, lépcsősorok, házak között megbúvó patakok és erdőszeletek, az egykori ezüstbánya (innen a név) megmaradt emlékei, kisvasút és bányamúzeum is található itt. Ugyancsak könnyű belebotlani a világháborúk emlékeibe, bunkerek és tankcsapdák hevernek az utak mentén, láthatóan gondos kezek által megőrizve az utókornak csodálatos huszadik századunk bűnös mementóit. A városháza falán középen Poszeidón hever valamilyen általunk ismeretlen megfontolásból, háromágú szigonyát hanyagul fogva (nem citálnék most wikipédiás cikkeket ide) nézegeti a husziták hadakozását a túloldalán. Maga a főtér tipikus elrendezésű, kellemesen tágas, közepén egy szentek szobraival bőven teleszórt emlékművel. A tervem az volt, hogy szabad szombatomat kihasználva pár koronáért befizetek életem első Cseh kávéházi élményére. Utólag magam sem értem, hogy a sörivók országában miben reménykedtem, de tény, a városban szinte nincs kávézó. Olyan helyiséget, amelyen külön is jelzik felirattal, hogy KÁVÁ, a központban konkrétan kettőt találtam. Ebből az egyik nemes egyszerűséggel zárva volt, a másik pedig egy gyrosos. Végül egy (a) patinás étterem teraszán foghattam kezembe a kávés csészét, akarom mondani kávés bögrét.

Tudom, tudom, ahány hely, annyi szokás. Úgy fest, hogy az otthoni kávés bőség ellentétes világába csöppentem. Persze, ami Ungváron van, az már túlzás. Nem valószínű, hogy szükség van öt méterenként presszóra, a minőség sem egyenes velejárója a mennyiségnek, node hogy keresnem keljen egy kávézót, ilyen rég fordult elő velem (tudom, tudom, privát problémám, de ez egy ilyen blog).

És akkor a kávéról: mivel csehül nem tudok, az a szó hagyta el öntudatlanul ajkaimat, hogy kérek két „kává”-t. A pincérnő megértően bólintott, mi pedig helyet foglaltunk a központi étterem teraszán. A verőfényes napsütésben meglepetésemre két bögrét tett elénk a kislány kis kancsó tejjel és barna cukorral. Nem tudom, de én megszokásból presszóra számítok, ha csupán annyit hallok, hogy kávé. Mondjuk Ungváron a presszó alatt mindenféle mennyiségeket értenek. „Jobb” helyeken erre kitalálták a „kává po Zákárpátszkí” megjelölést, ami annyit tesz, hogy a presszót hosszúra főzik le. A 30 ml már ristrettonak számít és nincs az az isten, hogy ezt megértsék: hosszú vitatkozás után a legütősebb tromf mindig ez: a főnök minket így tanított. Csak találkoznék azzal a főnökkel... Node a Mells-ben a Casadion lefőzött kává úgy másfél decire sikeredett. Nem mondom, americanonak megjárta, kár, hogy az olyat nem szeretem. Még Gergő is húzta a száját, pedig neki a kávé az az a keserű fekete ital.  És a pont a végére: mindezért alig kértek 40 koronát fejenként (kb 400 HUF).

Like. 

Marad a jó öreg nem kotyogó kotyogós (tudom: Moka).

Jaja, elég hatásvadász cím. De tényleg, hogyan döntsön az egyszeri használtgép vásárló? (döntsön jól, oszt kész.)

Régi ismerős márkajelzés került az asztalomra a napokban. Újabb Euromatik gépet sikerült halásznom a neten, viszonylag olcsón. Ebben az írásban a teljes felújítás helyett leginkább arról a viszonylagosságról beszélek, ami egy valaki által jónak vélt, és egy valóban jó gép között van. Használtvásárlásra fel!

Nem nagy titok, hogy neten bőven lehet találni használt cuccokat az új árának töredékéért, olykor tökéletes állapotban lévőket is. Előfordul például, hogy a gyomorfekélyes nyugdíjas vidéki orvos-gurmé már ránézni sem bír az ajándékba kapott egynapos főzőjére, az eladás nem is pénzkérdés, így olyan árat szab meg, hogy a hülyének is megéri. Ezek persze remek fogások, de csepp a tengerben, és semmi sem garantálja a sikert. Persze, ha valaki ilyesmivel foglalkozik, gyakran vásárol használt gépeket, akkor fog akadni ilyen is, olyan is. Ha egyszer vásároltunk valamit, és mákunk volt, hajlamosak vagyunk az égbe meneszteni saját képességeinket, kitűnő érzékünket, megérzéseinket, szupererőnket stb. Ha viszont belenyúltunk a szöges kakiba, akkor megy a mentegetőzés: ilyen országban élünk, úgy szar az egész yófogás, ahogy van, manapság nem lehet bízni az emberekben, pedig nagyapám még vakon vásárolt a sarki közértben bemondásra méretre öltönyt, megilyenek.  

De mondjuk, hogy objektíven állunk a dologhoz amennyire lehet, tájékozódunk, ahogy lehet, nem álmot akarunk venni, hanem valóságot, még ha ehhez vissza is kell vennünk az elvárásainkból. A hirdetésben minden szép és jó, az eladó a telefonban készséges és őszintének tűnik, az eladás körül semmi szokatlan vagy gyanús körülmény nem merül fel. A kialkudott ár is rendben van (a piaci értékkel összeegyeztethető), a szállítás is zökkenőmentes. És az eredmény: fejcsóválás/vakarás/ütögetés, vérmérséklettől függően. De nézzük sorba konkrét példánkon keresztül: Euromatik slr.

1. A fényképek alapján a gép teljesen ok, ja, hogy egyik oldalról, ahol amúgy semmi más nincs, csak a víztartály, nem fotózták? Ugyan, mi baj lehetne... Nos, csak annyi, hogy itt bizony eszi a rozsda a lemezeket, szépen, körbe csámcsog a tartály körül. Ja, a tartály: a sosemtakaríástól olyan vízkő lerakódás tarkítja a valaha átlátszó anyagot, hogy még pár év és védetté nyilvánítanák, mint stalagmitot. 

2. A gép tökéletesen működik, most is használatban van, otthoni felhasználás, anyukámé, de ő most kórházba került, el kell adni sokmindent. Takaríották, amikor kellett, rendes család, akik odafigyelnek az ilyesmire. Jjjja. Oda. Csak hova? Itt vagy erős túlzások hangzottak el ígéretek formályában, vagy pusztán arról van szó, hogy ami neki karbantartás, az nekem ráolvasás, ami neki takaríás, az nekem vizes ronggyal távolról meglegyintés. Megint el kell mondanom, hogy egyszerűen nem értem, hogyan fajulhat idáig egy háztartási gép bemocskolása. Hiszen ebből itták a kávét! Magukba öntötték, ami ebből kijött! Persze már ebben is kételkedem. Őrzők az őrhelyeken! Figyeljetek a káféfőzők csőreire! Ügyeljetek a tisztító csapolásra! De komolyan. Annyi koksz mocsok jött ki a kifolyó csőréből, amennyi bele sem férhetett. Oldószeres áztatás meg sem kottyant neki, kizárólag a fémkevés pucolásra volt hajlandó megmozdulni az a valami, ami lerakódott az évek során. És ez csak a csőr... Nem, nem értem. Hogy eszük ágában sincs az embereknek két csavart kicsavarni, és olykor belül is takaríani, az még valahol érthető (szerelni kell). Hogy a tömítéseket örökéletűnek hiszik, háááát, nna, legyen (végülis ezért is lehet olcsón kifogni használt "nem működő" gépeket, amiket utána húsz forintért "javíhatunk"). De hogy a testükkel közvetlenülk érintkező felületeket sem tisztítják... Nem, nem és nem értem!

3. A gép garantáltan sérülésmentes. Jajj, mamám, hát miért is dobálóznának otthon a kávéfőzővel, vagy ugyan, ha dobálóztak és úgy kispaklizták, hogy én a képeken azt nem látom, akkor megérdemlem. A gép valóban sérülésmentes, forgatom, nézegetem, sehol semmi karc, horpadás. DE, ahogy itthon leveszem a szűrőt a kifolyó műanyag fészkéről mit látok? A műanyag fészek pereme, amire felül a szűrő, meg van rágva. Vagy nem tudom, mit tettek vele, de körben több helyen is kissé lepttogott, mintha megreszelték volna. De miért? Hogyan? Ok, lényegében semmit nem befolyásol, ha nagyon akarom, népi ügyeskedéssel és ragasztékkal kijavítgatható, de attól még mindig ott a kérdés: MIÉRT? 

A fenti példa talán szemlélteti, miért is érheti meg olyantól vásárolni használt gépet, aki ezzel foglalkozik. Mindenki eldöntheti, mennyit ér neki a nyugalom, biztonság, hogy megkíméli magát a nem várt, bosszantó nüanszoktól, nincs zsákba mici. Persze a többség még mindig az olyan hirdetéseket keresi, ahol csupa szépet és jót olvas a termékről, még ha az ár gyanús is. Nehezen viseljük, ha egy húszéves gépről az eladó őszintén elmeséli, hogy bizony használták már párszor, és lehet, hogy a tömítések sem a legjobbak, talán még bizony repedt is a burkolat. Nem, nem, ez nem kell, amíg ott a "kifogástalan állapotban" hirdetett gép, ráadásul olcsóbban. Persze, ki lehet fogni, nekem is sikerült már jópárszor. Meg persze kaki is volt már a palacsintában. Ez már csak ilyen.

Az elmúlt hétvégén életemben először sikeresen nem késtem le egy programot, amin már rég szerettem volna részt venni. Ez nem más, mint a kávészeretők éves pesti piknikje, a KávéBár Bazár.

Hogy honnan a név, se nem tudom, se nem értem, de különösebben nem zavar a bazári megjelölés. Főleg úgy, hogy a Corinthia hotel igen pazarlóan előkelő, elsőre feleslegesen nagynak tűnő haljaiban (több is van ott) gyűlt össze a kávézás: főzés, forgalmazás,  pörkölés, újhullámozás színe java. És nem csak.

Érdekes volt a rendezvény, mert a szervezők jó érzékkel válogatták egymás mellé a sznobéria különféle fokát képviselő márkákat és termékeket. Érdekes volt, mert szerintem nem csak a kilencdanos home barista, de a mezei érdeklődő is találhatott kedvére való nézelődést, kóstolót, fognivalót, vagy ilaltélményt a szerencsére nem tömegnyomor forgatagban. Valóban sokrétű és izgalmas rendezvény, bár csak a szombati napon vettem részt, számomra élmény volt. Nagyon jót tett a dolognak, hogy - elvileg - limitált számú jegyet értékesítettek. Tény, hogy nem kellett közelharcot vívni a kiállítók asztalainál, és a baristák arcára sem ült ki a tipikus a háromszázadik kávé után megölöm azt, aki újra meg meri kérdezni, hogy állítok hőfokot kifejezés. A kiállítókkal lehetett beszélgetni, általában mindenki közlékeny és barátságos volt. A magam részéről úgy gondolom, maximálisan éltem a lehetőségekkel: ittam fergetegesen jó konyakokat, ettem osztrigát, rájöttem, hogy a csokoládé nem az, amire én azt hittem, hogy arra hasonlít, hanem az, amire hasonlít az, amit aként árulnak (végiggondoltam, van értelme). A csokoládéba mártott kakaóbab (szóval önmagába csokibacsoki) engem konkrétan lenyűgözött, de a vaníliás mákszirupos kávékoktél is megvett magának. És a lényeg: a kávék. Összeszámoltam, és összesen tíz kávét ittam aznap. Ezek között volt aeropress, csepegtetett, handpresso és cascara is. Az élmény abszolut wao. Nem szívesen bocsátkoznék merészebb fejtegetésekbe, mi volt a legjobb, a Guatemala, vagy a D'Oro, megszerettem-e az új hullámos kávékat, vagy utálom? Annyira wao volt az egész, hogy rá kellett jönnöm, sosem ittam ilyen kávékat ezelőtt. Nem véletlen, hogy szívdobogásig kóstolgattam, az élménycunami még most sem ülepedett le teljesen bennem. Tudom, tudom, túllihegem kissé, de számomra sok dolog nem volt egyértelmű. (a sommelier előadását külön élveztem) Most már ki merem jelenteni, hogy itthon, Ungváron nem árulnak "jó" kávét (hogymiért, vagy hogy az mi is pontosan, arról is íródik egy kis szöveg). Mivel itthon nem árulnak, az én igényeim is úgy alakultak, ahogy. Példának okáért a bazáron egyszer sem nyúltam cukor után, ami esetemben nem egyértelmű.

Teljes mértékben ajánlom a rendezvényt, igazából bárkinek, aki érdeklődik a gasztronómia iránt és elég erős a szíve hozzá. De tényleg.

Tecnosystem Blitz 207

Újabb szinte hibátlan készüléket sikerült kihalászni az ukrajnai használt piacról. Nagy öröm ez még mindig. A csomagolást tizedjére is ugyan azzal az izgalommal bontom le, mint hatévesen a karácsonyfa alatt az ajándékokról. Az alábbi sorok kb. kizárólag dícséretet tartalmaznak, pedig az ilyesmi igazán nem szokásom.

Volt már ilyesmi POD-os gépem, az egy Magic Coffee volt, amit anno Debrecenben használtam. Az a gép volt az első kapocs a POD-os világhoz. Azóta sokféle gép megfordult nálam, de a Tecnosystemre mindig vágytam. Magát a belső felépítését jól ismerem, nem éppen egy ördöklakat, de nem is kel annak lennie. Ami a jó kávét biztosítja, adva van: egészen nagy és súlyos  belső fűtésű réz kazán, minden része, amivel a POD érintkezhet jó hőtartású fémből készült. Az emelőszerkezet egyszerű, szintén robosztus felépítésű, összességében az egész gép elpusztíthatatlan hatást kelt. Külsőre nem éppen egy iparművészeti csoda, ízlés dolga, de egyértelműen nem otthoni környezetbe szánták. A porfestett fém burkolat, a lemezből hajlított befogató kar, a rozsdamentes csészemelegítő fedél, a kapcsolók mind tisztességes munka, de minden finomság nélkül. Kis kávézóban, irodában funkcionálhat legjobban. Nem tudom, mi lehet ennek a pontos oka, de gőz funkció nics. Ezt én azzal tudom magyarázni, hogy a Blitz szériát konkrétan olyan helyekre szánják, ahol a gyors egymás utáni kávéfőzés illetve forróvíz adagolás a fontos. A víztartálya 5 literes, ha üres a tank, egy biztonsági relé lekapcsolja a gépet (konkrétan egy kis mérlegen ül a tartály). A legszebb része a készüléknek mindenképpen a csillogó krómozott főzőfej és a POD-ot tartó csőrös kar, mögötte a tükröződő acél felülettel.

Összehasonlítva a Spinel termoblokkos gépeivel két nagyobb különbséget említenék (a termoblokk-kazán ellentéten kívül). Az első a POD befogatásának erősségét szabályozó megoldás. Míg a Spinelnél ez csavarhúzó nélkül szabadon elvégezhető bármikor a főzőfej elcsavarásával, addig a Tecnosystemnél egy csavar oldása után adódik erre lehetőség. Ez nyilván annak köszönhető, hogy ezeket a gépeket egy konkrét POD forgalmazásához szokták beüzemelni és így nem állítgatják naponta. Nem nagy ügy, a Spinel megoldása praktikusabb otthon, a Blitzé biztosabb a napi sok lefőzés esetén. Másik különbség a POD befogatása illetve a kifolyó rész nyitása. Ebben a kérdésben is előjön a mire-szánták-a-gépet logika. A Spinelnél a befogatás alap esetben zárva van, ez jót tesz az egész rendszer hőstabilitásának és minden alkatrészt melegen tart. A Blitz alap esetben nyitva van, ami lehet, hogy praktikusabb, amikor folyamatosan működik egy gép, és ebben az esetben az átmelegedéssel sincs gond. Mondjuk otthoni körülmények között zárva is tarthatjuk a fejet, végülis ezen nem fog elvérezni a Blitz.

Összességében azt mondhatom, hogy egy igazán robosztus, otthoni felhasználásra is nagyszerű gép a 207-es modell. Ha le tudunk mondani a gőzölésről, vagy megoldjuk másképp, akkor jobb dolog nem is történhetne egy POD-dal, mint hogy a Blitz „szájába” kerül.

Némi negatívumot azért csak összekaparok a végére. Én egy állítható termosztátot kifejezetten hiányolok, hogy legalább a robusta és arabica között lehessen váltani hőfokot. Állítható OPV tudtommal nincs a gépben, ennek hiányát annyira nem látom, mágnesszelep viszont kettő is akad - egy  elveszi főzés után a nyomást, egy pedig a forró víz adagolásakor nyit. Már a sokadik Tecnosystem gép ez nálam, és itt is tapasztalom, hogy a fej hajlamos a csöpögésre. Nem drámaian, hanem azon a sunyi módon, hogy az ember nem tudja eldönteni: hozzá kellene ehez nyúlni, vagy nem? Régebbi példából okulva én azt mondom, amíg valakit nem zavar, addig nem érdemes foglalkozni vele. 

Ami az árát illeti, nos az igen érdekes dolog. Egy debreceni barista szaküzletben láttam álleszakító 245 ezres árcímkével. Nyilván ez annyira sok, hogy bottal sem piszkálnám. Az ukrajnai POD-os kávé forgalmazók kihelyezett gépei viszont a használt oldalakon már abszolut jó áron beszerezhetőek. Persze egy ridegtartásban használt és elhasznált gép már csak fémhulladéknak jó, de ha nagy baja nincs (anyagfáradás), akkor a tömítések cseréjén kívül más problémára nem nagyon kell számítani egy tízéves példánynál sem.  

Élet a fórumokon, dilemmák használt és új gépek körül, tapasztalás és hit.

Kávét iszol? Otthon magad főzöd? Érdekel, hogyan működik és mitől lesz jó a presszó? El tudod dönteni, mennyi ér egy jó gép? Érdekel, mitől jó egy kávéfőző? Hiszel a dzsedikben? Fehér vagy fekete? Engem is.

Nos, már egy hónapja (huhú, egy egész hónapja...), hogy ilyen-olyan okok miatt napi szinten foglalkozom otthoni kávéfőzőkkel. Könyékig túrtam különféle gépekben és megmerítkeztem magyar, orosz, angol és ukrán nyelvű fórumokban. Úgy érzem, van mit mesélnem azoknak, akiket érdekel ez a téma.

De most nem erről fogok beszélni, hanem a háztartási kisgépek körüli mizériáról. Kezdjük ott, hogy mindig is vonzódtam a technikához. Gyönyörködtet a mechanikus alkatrészek funkcionális kidolgozása, a mérnöki munka – fém és áram – szoborszerű megtestesülése. Már az mosolyt csal az arcomra, ha kézbe foghatok egy finoman kidolgozott réz kazánt, vagy súlyos főzőfejet. Persze nagyon is emberi az, ahogyan viszonyulunk másodlagos környezetünkhöz, az alkotó és teremtő attitűdök kiegészülnek a jobbítás, fejlesztés és végső soron a gyógyítás, megóvás ösztönszerű mozzanataival.  A szerelés nem áll olyan távol a szerkesztéstől, mint ahogyan a gányolás is megfelel a félcmunkának. A kávéfőzés aranykorának bronz-alu-réz lapjai illér kávéból hidegen csöpögtetett tintával lettek kilenc báron teleírva.

Ám a hobbista kávébuzi élete nem csak kávé és móka. A vallásos hevületről, amely egyik-másik bojlerfajtát, darálási metódust, vagy főzési technikát illeti, már korábban írtam. Mindenki a lehető legjobbat szeretné a pénzéért, ez tiszta sor. Mindenki munkáját értékelni kell, ez világos. A szaktudás, a felújításba fektetett munkaórák forintosíthatóak, ez is rendben van. Minden dolog annyit ér, amennyiért el lehet adni – kereslet és kínálat általában szépen beárazza egymást, és itt az egyszerűség kedvéért ne az Észak-koreában megvalósult tökéletes gazdasági modellből, hanem a mi, kínnal vérrel megtanult, ezer kutya rágta nyugati kapitalizmus-próbálkozásunkból induljunk ki.

Mert ugye nem mindegy, hogy kik és mit és mennyirét, hogy néz ez ki, és újvagyhasznált, és egyáltalán, mi a fene kerül 20 ezerbe egy PID-en?!

De hogy a viharba jön ez ide?

Pálda: Sanyi szereti a jó kávét, és a szőr is feláll a hátán a munkahelyi automatás gép libafos löttyétől, a kotyogóját meg unja. Sanyi értelmes összeget keres havonta, de bőven nem dobálózik a pénzzel, mert nincs mivel. Sanyi szeretne egy jó kávégépet, hogy a reggelei neki is úgy induljanak, mint az Omniás pasinak a reklámban. Sanyi nem egy megátalkodott cibetmacska-troll, de azért szereti használni a google-t és utánaolvas a dolgoknak, nagy vonalakban képben van a kávéfőzők terén. Sanyi nem irtózik a használt termékektől, de illúziói sincsennek: csak olyan gép jöhet szóba, ami nem eleve ipari hulladékként kezdi nyomorúságos életét a hipermarket akciós kínálatában, hanem lehetőleg már ránézésre is bizalomgerjesztő: Sanyi nem lesz a marketingsámánok áldozata. Na most Sanyink látja, hogy az egyik legnépszerűbb márka legnépszerűbb terméke a Gaggia Classic (hát már csak még becézése is van: gumikacsa, gyalogbéka stb.!), ezért elhatározza, hogy szerez egyet. Sanyi meglepődve tapasztalja, hogy alig van eladó használt, és nem hogy olcsóbb, mint a boltban az új, de akár ugyan annyit is kérnek érte.

Emlékezzünk: Sanyi nem azzal fekszik és kel, hogy értekezéseket olvas a különféle kávécserjék extraktálásához szükséges hőfokokról, de még csak ezt a szót sem használná társaságban túl magabiztosan. DE azt azért tudja, hogy a főző egy dolog, kell a jó daráló, tamper, kísérletezés, az alapokkal mondjuk, hogy tisztában van. Viszont nem vágja kapásból, hogy az ő reggeli egy csésze presszójához miért ajánlott legalább 3 decis bojler.  Sanyi furán néz a fórumokon, pocok ő a lisztben, hal a szatyorban. Sanyi nem érti az elhangzó varázsszavak felét sem, de már bízik, hinni akar, lassan hisz is, neadjisten kérdez is.

Mert ezt másképp nem lehet. Ha valamit tanultam az eltelt egy hónap sűrű kávéfergetegében, az az, hogy sokkal „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Mert ugyan mivel magyarázható, hogy egy fórumos által tuningolt tízéves használt modell jobb, akár sokkal jobb, mint a jelenlegi boltban kapható új? De hogy még a nem tuningolt, csak felújított gép is jó eséjjel – anyagminőségben,  hőstabilitásban – köröket ver a a gyári „fejlesztésre”? Horror. (Akikre gondolok, azok bőven szakemberek.)

Persze, aki erről az egészről semmit nem tud, boldog ember: besétál a boltba, megveszi a gépet, hazamegy, örül... egy ideig. Aztán jönnek a gondok. Vagyis jöhetnek. Nem hétszentség. De Sanyinak biztosan fájna, ha látná, hogy Pista a tuningolt csúnyácska Baby-vel jobb kávét tol az orra alá, mint amit ő otthon az új Classic-kal varázsol. Sanyi megutálná Pistit egy életre. Sanyi ezért elhatározza, szív még magába némi tudást a netről, elutazik a Dagobah rendszerbe némi továbbképzésre, majd vesz egy gépet, ami PID-elt, akár rézcsőtuningos. Legyél Te is olyan, mint Sanyi.

Vagy ne.

Sajnos a háztartási kisgépek piaca eléggé visszásan fejlődik: egyre csinosabb, hívogatóbb, sokszínűbb, szagúbbak a termékek kívülről, egyre böszmébb a marketing-buzogány, amivel a vállalatok igyekeznek minél nagyobb célközönséget eltalálni, és ezzel együtt egyre kevesebb pénzt költenek a tartalomra. Nem törvényszerű, de bőven van rá példa. Az olcsósítás, a piaci verseny, a tervezett elavulás, a fogysztói társadalom pörgetése ritkán eredményez olyan ipari szemmel nézve is jóféle terméket, mint pl. a Gaggiák voltak egészen a 2015-ös évig. És ez nem gyermekriogató mese, hanem tény.

És hogy mi lesz jövőre? Drágább lesz a régi, mint az új, esetleg használt kávéfőző maffia alakul? Nem tudom, de egy dolog biztos: a kávébuzi önérzetes fórumozó.

Szép és jó tuningokról ITT és ITT lehet olvasni.

Szeretnék egy kávéházat!

 „Lombos gesztenyefák alatt...” - Nyilván ugyan azt akarjuk mindketten. Nyilván ugyan azt látjuk mindketten. Nyilván. De az előjelek különbözőek.

Kár is volna tagadni, van úgy, hogy a tejeskávé is erősre sikeredik, pedig mi csak egy „gyenge” capuccinot szerettünk volna séta után, azt is csak azért kértük, mert a pincér kislány olyan szépen mosolyog (az általunk kért aeropress helyett), hogy azt nem lehet bírni. Mondunk is valami könnyed szellemeset, hogy ha már szakadnak a kötelek, legalább a magunkra erőltetett mosolyunkat sikerüljön kiduccolni egy szóviccel.  – Kérem, számolja meg a koffeint a csészéjében! ... Na ugye!

– Azok után, hogy az emberiség átélte történelmének legmegrázóbb háborúját annak minden – egyrészt unalomig ismételt, másrészt evidenciaként elfeledett – megrázó tanulságával, vajon miért tetszhet valakinek egy tank, vagy egy ágyú? Mitől lesz mégis lenyűgöző a harcban elesettek emlékére jó magasra feltákolt csillag egy betonoszlopon? Hogyan válnak az emlékezés – egyéni és kollektív – tárgyai megcsúfolt rajzfilmklisékké? Tudom is, meg nem is. A kölcsönösség a fontos.

Az unvgári Mokasol kávézó ablakából rálátni a Lovacskára, erre a gyermekkori emlékeim atomvillanásszerű csodájára. A vas-pegazus-csúszda mai szemmel nézve talán még szürreálisabbnak hat, mint harminc éve. Hogy van-e manapság jóérzésű szülő, aki a közelébe engedi a gyermekét, nem tudom (hisz ma már nem esznek a gyerekek földet, nem fociznak disznóhólyaggal a proszpekt közepén stb., szóval nincs nekik gyermekkoruk, csak Ikoruk,vagy mi), de számomra ikonikus mivoltát az évek alatt rákerült firkák és karcok csak fokozzák (igen, mind megütöttük magunkat rajta). A térhasználati szokásaink furcsaságát mutatja, hogy hiába nem laktunk messze, a lovacska mégsem volt szokott látogatási pont, az innen szintén nem távoli második világháborús emlékparkban pedig konkrétan nem emlékszem, hogy valaha jártam volna (Ungvár – nem New York).  Pedig érdekes hely. A kis domb tetején két szovjet tank (páncélos, lánctalpas, ágyús, szóval nekem tank) csöve most is büszkén(?) meredezik a város felé. A felfelé vezető kacskaringós út, melynek egyik oldalán végig a kálvária temető fekszik, mintha kivezetne időből és civilizációból. Nagyon gyorsan elhalkul a vározközpont zaja, a gesztenyéket és hársfákat hirtelen magas fenyők váltják, az egymás hátára zsúfolt kávézó/patika/bank triptichonoknak nyomuk sincs. A tábla jelzi az egyik ház falán: itt íródott Az elsodort falu. Ezen nem csodálkozom. A macskaköves út végén eljutunk a hősök falához, a világháborúban elesettek emlékére emelt obeliszkhez, az (kialudt) öröklánghoz. Szép nagy hungarocell betűk hirdetik (nyilván az eredeti orosz nyelvű még jóféle donyecki fém volt): mindig emlékezni fogunk! Azt hiszem, már ezért megérte. Mármint eljönni ide, emlékezni az emlékezésről.   

A Mokasol kávézóról itt olvashat, aki bírja a cirilt.

A Mokasol sokezer eurós Brasilia Opusa mellé nem jutott, csak egy működő daráló (volt a pulton több is, de többféle kávébabra utaló jeleket nem láttam). Hiába a falra pingált sokféle kávékészítési módszer, itt csak tájékozottabbak leszünk, tapasztaltabbak nem. Hiába gyönyörű a pincérlány (na jó, nem hiába), ha a kávé világosabb, mint a szaktudása (jajj, dehogy akarom bántani, de még a csészém is hideg volt! Még 5 év, és visszaküldöm az ilyet...). De olyan jó helyen van az ízlésesen berendezett kávézó, hogy bűn lenne nem jól csinálniuk – én drukkolok nekik. A hangulat, ami a környéket belengi, szinte követel egy kiadós kávéházi beszélgetést, baráti eszmecserét terekről és időkről. Jó volna végre egy olyan hely, ahol a rohanós presszó mellett valóban lehet ücsörögni (gyorsücsörgés nem ücsörgés), ahol elengedhetjük a mindennapi rohanás súlyos  köteleit, hogy pár percig egészen más, sokkal méyebbre nyúló, finom, vékony szálakat vegyünk fel helyettük, miközben valóban élvezhetjük a bresciai pörkölők kifinomult munkáját.

Azt hiszem szeretnék egy kávéházat.

Most pedig jöjjenek a telefonos képek (továbbra is csupán szemléltetés, nem dicsekvés: Telefonos!)

A következő sorok nem kifejezetten a kávézásról szólnak majd, de igyekszem párhuzamokat húzni. Egyszerű sétáról lesz szó, városi csatangolásról és arról, hogyan viszonyul két barát a harmincéve megszokott tájhoz, az Instagramhoz, illetve mire fókuszál telefonja kameráján keresztül: két variáció ugyanazon témára.

prologue

Egyikünk sem profi fotós, még csak a „nyakunkba-akasztjuk-a-gépet-és-úgy-lófrálunk,-mert-annyi-pénzünk-már-esetleg-van,-hogy-vegyünk-egy-használt-régebbi-DSLR-t,-de-az-utómunkálatok-kb-kimerülnek-az-Instagram-előre-telepített-effektusaira-klikkelésben”– fázisnál tartunk. Vagy ott sem, de lelkesek vagyunk. És amúgy pedig olyasmi ez, mint kávébuzinak a POD-os főzés: szentségtörés, de a végeredmény mégis egész jó.

Ezekkel a modern telefonokkal már bőven használható képeket lehet lőni, ha „használható” alatt önmagáért való élvezhetőséget értünk. Nem feltétlenül a Louvre falára szánt festményelőképek, hanem a hangulat, a pillanatnyi érzékelés és önreflexió visszanézhető ... fotói. Egyszerű dolog ez, ráadásul roppant szórakoztató sétálós-fényképezős vasárnapi  program.

Minden ott kezdődött, hogy pár éve még az újságnál dolgoztam, és szenvtelenül olcsón vettem egy használt DSLR szettet. A netről tanulgattam fényképezni, de bevallom, legalább annyira lart-pour-lart volt a dolog, mint amennyire valóban szükségem volt célszerszámra a munkámhoz. Élveztem az objektívek puszta cserélgetését is, azt meg pláne, hogy a fotós hátizsák egycsapásra fényképész-riporterré avanzsált a többség szemében. Ha már megvolt a gép, igyekeztem, hogy úgy mondjam felképezni az utcán heverő témákat. Hogy jobb (értsd: művészileg, szakmailag értékesebb) képeket sikerült-e készítenem, mint a barátomnak a szétcsúsztatható horpadt Nokiájával? Nos, mára bevallhatom, nem mindig. Ahol a téma, vagy egyéb körülmények nem követeltek meg fényerősebb objektívet, erősebb vakut stb., ott kifejezett tudás híján előfordult, hogy Nokiás barátom lőtt érdekesebb képeket. Valljuk be, sose nyomtattunk plakátra, se nem kifejezetten maceráltunk órákig nyers (raw) formátummal, és mára egy alap androidos képszerkesztő is olyan effektusokat, beállítási módokat tud, ami bőven kielégítheti (jogtiszta) Photoshoppon finomodott igényeinket (kapszulás kávé, pfujj). Az idei téli fényképezős sétánkra így egy Note3 és egy (hello)MotoX kísért el bennünket némi konyak társaságában.

Nyilván nem mondok most hatalmas újdonságokat azzal, hogy rohanó életünkben érdemes időről-időre szembesülnünk lakókörnyezetünkkel. Újra felfedezni a környéket, amiről azt hisszük, pontosan ismerjük. Nem nagy truváj munkába/iskolába/bárhova menet néha feltekinteni az épületek homlokzatára, vagy besétálni egy dufarba, esetleg pocsolyából fényképezni. Ezek a gondolatok manapság minden facebookszociológus számára egyértelmű közhelyek. És mint tudjuk, a közhelyek igen sok igazságot tartalmaznak, de mert közhelyek, kb szarunk rájuk. Kilenc éven át minden áldott nap ugyan azon az útvonalon mentem iskolába, nem túlzás azt állítani, ismertem már minden követ, tócsát, falfirkát. Kilencedikben aztán gondoltam egyet, és – dobpergés, fanfárok, oroszlánbőgés: hazafelé a híd MÁSIK oldalán mentem át. Bezony. Megtettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Jól emlékszem, hogy megálltam a híd közepén és áttekintettem a túloldalra (ahol minden logika szerint közlekedtem), elképzeltem, ahogy ott megyek éppen. Ok, belátom, kissé fura gyerek voltam, de ez az élmény kb leírja, miben is áll a nézőpontváltás csimborasszója. És igen, néha érdemes inni egy automatás kávét, vagy kipróbálni mindegyik városi presszót, mert csak így, igazán elmerülve egy-egy dologban tágulhat ki a világunk.

Alábbiakban két világnézet párhuzamos, egymásutáni váltakozásban tálalt fragmentumait kínálom vizuális fogyasztásra – arabicával kitűnő! (Ha valakinek olyanja lenne, Insagrammonkövetéshez: Deshtop, karpatikaligula)

ü Gondolatok az EP kapszuláról és Lavazza EP Matinée felújítása

Életemben először egy Lavazza gépből ittam kapszulás kávét Olaszországban. Majdnem tíz évvel később itt áll az asztalomon egy haspnló példány. A legnagyobb különbség, hogy akkor utáltam, most viszont rettenetesen tetszik: öröm ránézni és a kávé is piszok jó, amit főz.

Nem akarok senkit megbántani a véleményemmel, és ízlésen vitázni amúgy is marhaság, de le kell szögeznem, hogy gondolatban el kell különítsük az E.S.E. POD-os, EP kapszulás kávékat a többi POD-os és kapszulás történettől. Egyszerűen más kategória.   

Változnak a dolgok, vannak, amik gyorsabban, akadnak, ami lassabban, de változnak. Míg a szilícium völgyben hónapok alatt felfordulhat minden, addig a kávézás berkein belül lassabban őrölnek a Mazzerek kúpos kései. Emlékszem, amikor először találkoztam a kapszulás kávéval, úgy néztünk egymásra, mint marslakó a mostohára. Sem azt nem értettem, honnan jön, sem azt, hova tart ez az izé? Ha jól emlékszem, valami környezettudatos dumával próbáltak érvelni, meg egyszerűséggel, könnyű tisztíthatósággal, blabla... Olasz presszó élmény egy gombnyomásra, meg ilyenek. A környezet tudatosságon már akkor is jót nevettem: pont a műanyag kapszulák mentik majd meg a világot a pusztulástól – no comment. Egyszerűség? Hát, örlős gépek már vannak egy ideje, amik le is főzik a kávét – persze olyat, amilyet. Valamire való kávégurman egy automata kávéfőzőre rá sem néz. Könnyű tisztíthatóság? Hááát, mondjuk, legalábbis ránézésre. Mert ugye, kapszula ki a csomagolásból, beagépbe, lefőz, majd kapszula a kukába. Valóban, nem kell babrálni az őrleménnyel, sem a zaccal (mondjuk a virágföldbe nem jó a kapszula). Nem kell tisztogatni a kosarat, felsőszűrőt, nem kell tisztítócsapolni, semmi ilyesmi. Legalábbis a forgalmazók szerint nem kell és nem is igen lehet. Hogy mi a valóság, azt jobban mutatják a képek. Az általam vásárolt Lavazza kegyetlenül koszos volt. Nem kicsit, nagyon. Ebből kávét inni, hol a tizennyolcas karika, szóval pfujj. De akkor most jó ez a kapszula izé, vagy ássuk el a kert végében?

(Az alább leírt gondolatok mind a fantázia szüleményei, és tisztességes kávébuzi minimum megköpködi az ilyet. Suma nota bene: bennem erős kettősség él – jó kávét inni és jó kávét főzni szerintem nem feltétlen ugyan az a mondakör.Köp.)

Kezdjük ott, hogy szeretnénk otthon a saját konyhánkban főzni kávét. De nem ám Sanyi néni termoszos csodájára vágyunk, hanem olyasmi presszóra, amitől a reklámban táncolnak a ruhák a szárítókötelen, meg amit a tökéletes lánynak főz a tökéletes pasija a tökéletes bőrkanapén ébredezve. Mondjuk, hogy koffeines ízorgiára vágyunk, nem zaccos lórúgásra. És mit nem akarunk? Mondjuk nincs kedvünk kávézóban lakni, vagy venni egy karos gépet és hozzá való kávédarálót. Modjuk, hogy nincs kedvünk méricskélni őrleményt, finomságot, hőfokot, tamperelni és állítgatni a gépeket minden reggel (délben, este ...), mert, bár a tökéletes nőnk megérdemelné, de akkor sem. Mondjuk, hogy tudjuk értékelni a különféle blandek közti különbségeket, de nem szeretnénk hatféle kávébabot tartani otthon attól rettegve, hogy mi lesz, ha kiszárad? Mondjuk, hogy végiggondolva a lehetőségeket úgy értékelünk, hogy megéri az árát a nem éppen olcsó kapszula. Elképzelhető mindez? Nos, úgy vélem, nagyon is. És itt jön képbe a Lavazza EP gépe, amely: jajj, de szép, és jajj, de jó, és jajj, de nagyon szívtam, amíg felújítottam. Persze, itt megint az a faramuci helyzet, hogy egy ilyen új gép árát csak valamelyik létfontosságú szervem elvesztegetése árán tudnám letenni az műtőasztalra. És mivel több gépre vágyom, mint ahány piacképes szervem van (több kávégép, mint vese), ezért marad a használt.

Mélyről bukkant fel ez a konkrét példány is. Ránézésre egészen rendben volt, ne feledjük, húsz éves a gép. Mondjuk 15-öt letagadhatna, hacsak az aranyozás kopását nem nézzük. Miután megpróbáltam bekapcsolni, jöttek a gondok: valaki már járt előttem a burkolat alatt, és nem végzett éppen jó munkát. Azt hiszem, erre mondják, hogy gányolás. Valamikor eléghetett az alaplap, vagy ilyesmi, ezt cserélhették nem éppen a legvirtuózabb mesterkezek. Miután levettem a fedelet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy valahol állhatott már jó ideje. Konkrétan penész nőtt a drótokon! Nna, itt bontani kell, az utolsó csavarig, ha valaha kávét akarok főzni ezzel a géppel. Nem szeretném leírni az egész bontási, takarítási és összeszerelési folyamatot, mert ez nem regény. Maradjunk annyiban, hogy a bontás után nem fogadtam volna pénzzel arra, hogy a büdös életben összerakom.

A gép lelke amúgy nagyon egyszerű, már-már meglepően az. A befogatást mindössze két karom végzi, amik beszorítják a kapszulát az SGL-től származó termoblokk különlegesen kiképzett réz szája alá. Ez a rész száj a pumpált víz nyomásától szorul a kapszulára csapoláskor. Végtelenül egyszerű és bolondbiztos megoldás. Van 2 darab OPV és háromjáratú szelep is, minden egészen jól elhelyezve. Az automatika irányításáért egy komplett IBM 486-os felel, de tényleg, hatalmas alaplap,cserélhető vezérlő chip. Mondjuk azt nem értem, ha már ott az elektronika, miért nem lehet egy állítható termosztátot beiktatni gyárilag? Vicces a ragasztott diódás nyomógombos irányító panel is, ezt külön élmény lehet cserélni. A kábelköteg egy kisebb robogóból is származhatna ránézésre. Meglepett a beépített vízszűrő tartály is, amelyben ránézésre műgyanta gyöngyök voltak. Mondjuk ennek a cseréléséhez az egész burkolatot bontani kell (vagy lehet, ezeket nem is kell cserélni? No már mindegy, szenes-gyantás vízszűrő került a helyére).

Jó, jó, de milyen kávét főz? Mint mondandóm elején említettem, első találkozásom a műfajjal elég lehangolóra sikeredett. A Pod-ok sikere után viszont úgy éreztem, lehet, nekem is meg kellett érnem a jó kávékhoz, mint ahogy a legjobb konyakot is kiköpi a gyermek, bámilyen szivarral is kínáljuk hozzá. És valóban. A kis gép, amelyik pár órával azelőtt még csak egy halom fémlap és drótkupac volt az asztalomon, most brillirozott. Ha hinnék a tárgyak lelkében, azt mondanám, hálás. Olyan kávékat csapoltam (na jó, nyomtam a gombot), hogy állva nem is akartam meginni. Gyönyörű krema, példaszerű lefolyás, testes, aromás kávé. Persze nem akarok túlzásokba esni, hiszen eddig csak néhány falyta kávéval próbálhattam ki, és volt olyan, amelyiknél a POD jobb eredményt hozott. Sajnos karos gép híján a szemeskávéból főzött verzióval nem tudtam összehasonlítani, de az biztos, hogy az átlagos kávézói produkcióval nevetve feleszi a versenyt.

És most amolyan Szirmai Gerősen: értékeljünk! Megkedveltem-e az EP kapszula világát? Abszolute. Ajánlanám-e másoknak? A költségek reális átgondolásával teljes mértékben. Megtértem-e a kapszulás kávékhoz és soha többé darálós tamperelős bohóckodás és a kis gép is marad az asztalomon örökre? Ejj, hát nem. Bármennyire is csodás a végeredmény, sajnos vágyom azokra a rítusokra is, ami a darálós-karos kávé főzéssel jár.

Lavazza eladó!

Értékelés: Nehéz dolgom van a Gold Arabica értékelésénél. Könnyű lenne elintézni valamilyen sablon szöveggel: arabicához mérten elfogadható minőségű (hamar összeesik), egészen szépen texturált crema, csokis mellékíz, mely végigkúszik egészen a nyelvhátig, hogy ott fanyarkás gyümölcsösségben végződjön, lágy koffeinosság, egytónúsú, mégsem egyszerű ízvilág, stb. Viszont úgy vélem, ez nem fedné teljesen azt a fajta ízélményt, amit ez a kávé ad. Ha az orocrema egy igazán elit robusta élményként definiálható, akkor a Gold Arabica igazán „arabica-élmény”. Bármennyire izgalmas, bennem mégis hagyott némi kétséget afelől, mennyire innám szívesen nap, mint nap, pláne nem gyors reggeli kávénak való. Azért sem, mert Pod-os kiszerelésben is igen érzékeny a lefőzésre. Jelen tesztben az EP kapszula sokkal jobban teljesített, pedig a Pod csomagolása, tömörsége és illata is rendben volt. Ha nem megfelelő a víz hőfoka, vagy nem elég friss az őrlemény, egyszerűen nem jönnek elő az ízek, „üres” marad a kávénk.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé sem koffeinmentes, akármennyire is tűnik elsőre lágy italnak. Sokkal kulturáltabban indítja be a szervezetünket, mint a robustás társai, de azért megteszi a magáét. Érzetre valahol fele annyira pörget, mint egy robustás keverék.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára. 

Covim Orocrema E.S.E. Pod és EP kapszula - 15% arabica, 85% robusta

Értékelés: Az Orocrema egy régi vágású, erőteljes olasz eszpresszó. Nem játékossággal, hanem céltudatossággal jellemezném, kevésbé akar elvarázsolni bennünket ízorgiával, cserébe felébreszt egy csapásra. Eléggé egytónusú ital, én ezt nevezném (vitathatóan) „olaszosnak”.

Rendkívül testes, csapolás után kifejezetten szép cremával, ami azonban hamar elvékonyodik, összeesik. Nincs benne semmiféle bántó, vagy véleményes felhang, ezzel együtt nem is vonja magára a figyelmünket.

Különvélemény: miután leírtam saját érzékelésemet, természetesen azonnal elolvastam, mit írnak mások a kávéról. Nos, a leginkább emlegetett csokoládésság – elképzelhető, hogy nekem ez kissé mást jelent – számomra nem egyértelmű. Én pont, hogy egyes csokoládékban vélem felfedezni az Orocremára igen jelemző Kávésságot (így, nagy betűvel). A kávés csokoládék például pont ezt a fajta erőteljes, „drága” robusta ízvilágot hozzák, amit a Covim keveréke.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé nem finomkodik, beindítja a testet és szellemet egyaránt. Az erős kávék kedvelőinek ajánlom jó szívvel, estére semmiképp.

Jelen esetben a két kiszerelés - Pod és kapszula - nem hozott érdemi különbséget.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

A kóstolással kapcsolatos gondolataimról itt írok.

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára."

Covim Granbar 50/50

Még mielőtt bárki azt hinné, a kávé kóstolás nem más, mint úri passzió, kellemes szórakozás, kisujjfeltartós élvezkedés, máris leszögezném, hogy... igen. Legalábbis addig, amíg nem a klaviatúra előtt ülve tesszük, hogy érzékszerveink által agyunknak közvetített ingereinket azonnal szavakba önthessük.

Mint tudjuk, egyfelől torzulás nélkül nem lehet érzékelésről írni, másfelől némi kényszer mindig lesz a dologban. Ez persze így normális, nyelvi kompetencia, természetesnek vett íráskészség meg anyanyelvi világba-beleszületettség ide vagy oda, érzéseink, érzékeléseink leírásában mindig van némi bizonytalanság.

A kóstolás és annak megírásának egyik inspirálója maga a Covim kávék forgalmazója, aki volt olyan kedves és megajándékozott egy doboznyi Pod-dal és EP kapszulával.

Mivel nem vagyok profi, de valamiféle konzisztens leírásra törekszem, így igyekeztem művellődni az interneten a „coffee cupping”-ot illetően. Találtam pár igen jól használható leírást, amelyeket átböngészve két megállapításra jutottam. Egyfelől arra, hogy ha minden protokolt szeretnék már most szigorúan betartani, nehézkessé válna a kóstolás, kevésbé élvezném a dolgot. Ezzel együtt a szövegem is száraz zaccá változna. Másfelől úgy gondolom, ez egy folyamat, amely során akár el is juthatok arra a szintre, hogy mindig szubjektív véleményem elég jó közelítést adjon másoknak ahhoz, amit ők is tapasztalhanak ugyanazon kávé otthoni fogyasztásakor.

Tehát ha első körben nem is feltétlenül szabályszerű leírások születnek, az betudható a műfaj (elvégre is ez egy blog) korlátainak, behatárolt szókincsemnek, valamint az autodidaktaságomnak (ha van ilyen szó). Ugyanakkor törekedni fogok, hogy e téren is kiműveljem magamat valamennyire (lehetőleg szeretnék P. Boborján után én lenni a legkávétkóstolóbb ember a világon).

A kóstoláshoz tisztított palackozot vizet (morshinska) és két otthoni felhasználásra szánt presszógépet használok. Pod-hoz Spinel Tour-t, EP kapszulához pedig Lavazza Espresso point-ot. Mindkét készüléket én újítottam fel, így tisztában vagyok a képességeikkel, nagyszerűen megfelelnek az elvárásaimnak.

A legelső kóstolós kísérlet inkább egy baráti találkozó volt, mintsem „szakmai” eszmecsere. Annyi mindenesetre kiderült, nagyon más, amikor „csak úgy” iszunk egy kávét beszélgetés közben, és esetleg rácsodálkozunk, hogy hmm, nem is rossz,  és más, amikor azért iszunk, mert kóstolunk és beszélnünk „kell” róla, hogy hmm, ilyen, meg ilyen. Arról nem is beszélek, mit jelent egymás után meginni x kávét, ahol x nagyobb, mint 5 (amúgy nem, nem ittuk végig a kávékat...).

Covim Granbar 50/50

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára." 

A pontozást és a táblázat alapját a kávékorzó-ról lestem el (remélem, nem bánják), ebben a formában egyszerű, jól áttekinthető az értékelés.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

Értékelés: A Covim Granbar fele-fele arányú robusta-arabica keverék, melyben ízre az arabica, küllemre a robusta jegyei dominálnak. Ebben a formában igen szerencsés elegyét kapjuk a szép és ízletes italnak. A crema gyögyörűen texturált, többtónusú, sötét- és aranybarna, a robustára jellemzően elég vastag, a cukrot szépen megtartja, tartós és szépen festi meg a csésze szélét. Illatos kávé, erőteljes jegyekkel, melyben elsőre az arabica, majd a robusta dominál. Kissé karcos, folyamatosan megmaradó karamell, enyhe csokoládé és friss gyümölcsösség vegyül igazán izgalmas harmóniába pici savanykás-beaujolais felütéssel a végén, kakaós/mokkás utócsengéssel. Koffeintartalma meggyőző, de nem bántó, reggeli kávénak ajánlanám. Nem túlságosan, de harmonikusan összetett, egyszerű ízvilágú ital, amely espressonak és tejes italok alapjának is megfelelő lehet.

E.S.E. Pod – a podos kiszerelés kifejezetten jól tömörített, a lefolyási idő minden különösebb állítgatás nélkül is tökéletes volt.

EP kapszula – a kapszula csomagolásából elszökött a csomagoló gáz, így volt némi félelmem a végeredményt illetően. Alapvetően a kapszulás verziót vártam jobbnak, de talán a csomagolás hibájából, vagy más okból, de ebben az esetben egy hajszállal a Pod teljesített jobban. Bár a lefolyási idővel itt sem volt gond, a crema nem lett olyan izgalmasan szép és hamarabb is veszített tartásából. Az összevetésben kiérződött, hogy a kávé testessége is kissé üresebb lett, nem bántóan, de észrevehetően kevesebbet nyújtott, mint a Pod-os lefőzés.

Érdekességképp ajánlom a kávékorzó és az olaszpresszó Covim tesztjeit.

Bár Franciska új otthonra lelt, idehaza mégis kissé elszaporodtak a kávéfőzők. Messze még a jobb sorsra érdemes Tecnosystem újászületése, helyette mostanában két másik géppel foglalatoskodtam. Az egyik gép egy már régótta vágyott tárgy, a Lavazza Espresso Point 70. A húsz éves kávéfőző eléggé viharvert állapotban került hozzám, és bevallom, ennyire összetett gépet még nem újítottam fel. Igazából a mindvégig azon aggódtam, hogy össze fogom-e tudni rakni a darabokra szedett gépet? Viszont mindezt egy későbbi posztban írom meg, előbb egy másik, igen meggyőző tudású főzőt mutatnék be, nevezetesen egy Spinel Tour-t.

Az E.S.E. Pod-okkal működő kávéfőző szintén az ukrajnai olx kínálatából került hozzám. Az eladó – szerencsémre – nem is sejtette, miféle kincstől válik meg. Mondjuk megtalálni sem volt egyszerű a hirdetést, lévén annyi szerepelt benne: kávéfőző jó állapotban eladó. Mikor először találtam rá céltalan nézelődés közben, még nem is tudtam, miféle gépről van szó. A viszonylag rossz fotókon egy jellegtelen fekete masinát láttam, csak egy véletlen fórumos beszélgetés során ismertem fel, hogy egy Spinel-t vesztegetnek potom pénzért. Ráalkudtam hát, és pár nap múlva már az asztalomon is volt.

Robosztus gép, mindenféle sallangtól mentes. Mondjuk egy felirat, vagy logó talán elfért volna. Viszont a főzőfejet emelő kar kifejezetten tetszik, gondolom tudatalatt emlékeztet a  karos kávéfőzőkre (ahol a nyomást egy kar mozgatásával állítjuk elő), azon sem lepődnék meg, ha ez lett volna a tervezők célja. A készülék állapotát nehezen tudtam volna megítélni, mivel eléggé koszos volt.

Föl nem foghatom, hogy a kávéfőző miért képez kivételt egyes háztartásokban a tisztítás alól? Egyáltalán hogyan lehet meginni azt, ami egy mocskos gépből kijön (és ez még hagyján, majd nézzék meg a Lavazza-t...)? Persze erről is van egy elméletem: sokan egyszerűen addig használják a főzőt mindenfajta karbantartás, takarítás nélkül, míg teljesen el nem vízkövesedik, vagy nemes egyszerűséggel bele nem rohad a zacc, ki nem virít rajta a rozsda, és/vagy penész, szóval, amíg átfolyik rajta a víz. Ezek az emberek nap, mint nap látják, hogyan málik szét a konyhában a csaptelep a kemény víztől, mégsem gondolnak bele, hogy ugyan ez a víz esze a kávéfőzőt is. Néha megtörölgetik kívülről, de egy öblítő csapolás, vagy szűrőtisztítás már nem megy. Pedig egszerű odafigyeléssel nem csak a gép élettartama növelhető, hanem a lefőzött kávé minősége, élvezhetősége sem romlik.

Mivel mindenképp ki kellett takarítani a főzőt, így természetesen szétszedtem. A burkolatok könnyen lejönnek, jó olasz szokás szerint pár csavar tartja csak a fedelet, előlapot. Odabent ért az első kellemes meglepetés. Minden alkatrész minőségi, ahol lehetett, mindenhol rezet, vagy fémet használtak, nem maradt ki sem az OPV, szem a háromjáratú mágnesszelep. Maga a termoblokk egy darab nagy réz kocka – mondjuk ezen biztosan sokat gondolkodhattak a tervezők, de így legalább nem lehet elrontani. A mérnököt gyermeki énje vezethette a tervezésben, mert a kocka blokkra egy szintén igen súlyos krómozott hengert álmodott. Amíg a tervezőrészleg egyik fele kiskorában az építőkockázással volt elfoglalva, addig egy másik részlegen dolgozók nagy valószínűséggel autókkal játszhattak, legalábbis erre enged következtetni a Spinel szabadalmaztatott vízterítő rendszere. Ugyanis itt nem szűrőn keresztül érkezik a víz a kávéra, hanem egy porlasztón át. Két pici lyukon át spriccel a víz a fémhengerbe csavart zsiguli injektorból. Érdekes megoldás, ráadásul a hőstabilitásnak is jót tesz, hogy a forró víz először a felhevült réztömb belsejére érkezik és ezután a kávéra. A Spinel szerint az injektoros megoldással, valamint, hogy a thermoblokban nem áll a víz, mint egy bojlerben - a felfűtési ciklusban minden kipárolog a réztömb belsejéből -, a vízkövesedés szinte kizárva. Ami a lefolyó kávét illeti, a végeredmény mindenképpen meggyőző.

Külön figyelmet érdemel a Pod befogatásáért felelős emelőszerkezet. A kinti kar odabent súlyos fém alkatrészeket emelget. Plusz pont jár azért az egszerű megoldásért, hogy a főzőfej két része alapból zárt állapotban van és a kart felfelé mozgatva tehetjük be a kávépárnát. Ezzel az egyszerű eljárással az egész fejet folyamatosan melegen tartja a készülék.

Csapolás

A termoblokk elég hamar felmelegszik. Ahhoz sem kell sok idő, hogy a főzőfej is forró legyen, de nem árt azért pár fűtési ciklust kivárni, mielőtt nekiállunk csapolni, ezzel garantálhatjuk a jobb hőstabilitást. Ha előkészítettünk mindent, a kart felfelé mozgatva helyezhetjük be a Pod-ot, majd leengedve a kart egy kis nyomással rögzítjük azt. Maga a főzőfej nagy hengere eltekerhető, ezzel tudjuk szabályozni, mennyire préselődjön a kávépárna, így változtathatunk a lefolyás sebességén. A Spinel igen meggyőzően teljesít az olcsóbb, meglehetősen hanyagul tamperelt Podokkal is. A kicsordogáló lé teljes egészében crema, és ez így is marad a csapolás végéig. Maga az ital rendkívül szép, „cirmos”, illatos és finom is persze. Engem azonnal levett a lábamról a produkció, pedig csak ezután kezdtem állítgatni a főzőfejen. A Poli Caffe arabicájával egész egyszerűen csodát tett.

Persze nem lennék én, ha szó nélkül tudnám hagyni a gép tökéletlenségeit, mert ha nem is nagyok, de azért vannak. Tényleg nem értem, és a tervezők infantilis péntek délutáni megnövekedett figyelemzavarán kívül mással nehezen tudom magyarázni, mi indokolta, hogy a tápkábelt ne hátul, hanem a gép oldalán, középen lent vezessék ki. így garantáltan zavarni fog a drót. De az is eléggé érthetetlen, miét kell egy kicsit sem olcsó termék esetében olyasmiken spórolni, mint műanyag csepptálca, vagy az a minősíthetetlen műanyagipari hulladék, amit víztartály néven besúvasztanak? Itt jegyzem meg, hogy az egész Tecnosystem családra is jellemző ez filléres megoldás, kerüljön akármennyibe is a gép. Apróság, de miért nem lehet egy kis piros szintjelzővel megkönnyíteni a vízszint ellenőrizhetőségét? Hiába vannak kis ablakok vágva a készülék oldalára, ha ezen keresztül csak akkor tudom érzékelni a víz szintjét, ha meglögybölöm az egész kávéfőzőt a vízzel együtt. Az is fura számomra, hogy a kifolyó alsó, fém kifolyó csőrben végződő része műanyag, azt pedig valami igen könnyű fémszerű valami tartja. Mindezek leginkább azért zavaróak, mert minden másban igen alaposan jártak el a tervezők, például resetelhető automoata termosztát is van. Persze, nyilván nem mindenkit zavarnak ezek a dolgok, sőt. Megkockáztatom, a legtöbb vásárlónak fel sem tűnnek. Annyi bizonyos, hogy ez a fajta konstrukció számomra eddig a legmeggyőzőbb a Pod-os gépek közzül. Bár a Tecnosystem Magic Coffee-jai  a brutális réz kazánnal, csodás csőrös kifolyóval mindig is a szívem csücske lesz, a Spinel a maga robosztus egyszerűségével és kitűnő képességeivel megvett magának.

A Covim magyarországi forgalmazója kedves felajánlásából egy doboznyi E.S.E. Pod és EP kapszula érkezett hozzám, amit ezúton is köszönök! Mivel idő közben heroikus küzdelem árán, de elkészült a Lavazza Espresso Point is, ezért adja magát egy kis összehasonlító kávékóstolgatás, alias cupping (ehhez az embert próbáló feladathoz némi baráti segítséget, valamint fél szemmel a Statistics & Standards Committee of the Specialty Coffee Association of America iránymutatásait veszem igénybe).

Francis Francis X1, Tecnosystem Magic Coffee alias Blitz és pár használtpiaci rossz tapasztalat

Akkor kezdem a rossz hírrel.

Miután megírtam, hogy idehaza - Ukrajnában - könnyű kifogni az interneten használt, ámde kifogástalan állapotú olasz kávéfőzőket, sikerült ennek az egyenletnek a másik oldalát is megtapasztalnom. Nyilván nem nagy valami, hogy rengetegből sok a rossz is, csak ugye az én hobbista elképzeléseimnek sólyomszárnyai ezzel erősen szurkosak lettek. A szörnyűség egy Brasilia Poddy képében csapott le rám "ukrán karácsony" másnapján. A képek alapján bíztató vételről hamar kiderült, hogy az ipari méretű gépezet lelkét már többször visszahozták a halálból, mielőtt hozzám került. Az, hogy a robosztus főző két OPV-je kókadtan, teflonszalaggal kapaszkodott a réz kazánba, a keszekusza vezetékelés, a hiányzó csavarok, a szilikonnal felragasztott kapcsolók még valahogy javíthatóak, de a fő vízvezeték végérvényesen megadta magát, menetes végével beletörve a kazánba. Az eladó állítja, minden rendben volt, még a dobozban is főzött vele kávét, amíg a postára vitte... háát persze.  Nno mindegy, bukom a postaköltséget, megy vissza a gép oda, ahonnan jött - az egykoron büszke Brasilia jelen állapotában fémhulladéknak tökéletes. Pedig igazán izgalmas gép lenne: mint említettem, két OPV felel a kávé és a forró víz adagolásáért, réz kazánja erősen ugyan úgy fest, mint a Tecnosystem féle bojler, háromjáratú szelep, és egy külön cső, ami érzékeli, ha kifogy a víz a tarályból - ilyesmit eddig még nem láttam. 

De ennyi elég is a rosszból, nézzük, mit kapunk, ha rálicitálunk egy gyanúsan olcsó Francis Francis X1-re. Az eladó szerint a gép újszerű, sosem használták. A képeken látszott, hogy dobozában van, a csepptálcán még rajta a fóliázás. Aki nem ismerné Luca Trazzi csodásan egyedi tervezésű design főzőjét, annak elmesélek egy rövid történetet: jelenlegi új készülék ára 550 euró körül alakul... Ez sok. Sokkal több, mint amennyit csuklás nélkül hajlandó lennék fizetni POD-os rendszerű gépért, ha történetesen lenne annyi pénzem. Ez már bővel egy jobbfajta PID-es új gép ára, vagy egy használt, csodásan felújított PID-es bármi plusz daráló ára. Ezért is gyanakodtam a töredék ár miatt, még úgy is, hogy idehaza a POD-os gépeknek nincs becsülete (nem uvázsálják). De leszámítva egy kis intermezzót, kellemesen csalódtam. A gép valóban  új állapotában került elő a dobozból, volt is öröm. Sajnos állhatott valahol huzamosab ideig, ezért a kazánját át kellett mosnom, ennyi azt hiszem belefér.

Franciska gyönyörű teremtés, kecses, mégis magabiztos kiállású, igazi Olasz remekmű: ha szépen kérjük, remek kávét főz, tűz az van benne, de nem tökéletes. Ó, amikor először van a forma, és utána a fejvakarás, hogy hogyan is kellene összerakni, álomból kávéfőzőt csinálni? És bizony, a feladat nem sikerült csillagos ötösre, pláne, hogy itt-ott látványosan spórolniuk kellett a mérnököknek. Két dolgot tudok elképzelni: signore Luca Trazzi tiszteletdíja a kész termék vételárának olyan tetemes részét teszi ki, hogy olyan haszontalan csecsebecsékre, mint kazán, csavarok, vagy szűrő, már nem futotta. Vagy egyszerűen Francis-éknál a péntek délutáni mítingen valaki valamire álmosan rábólintott, amire nem kellett volna. Hogy négy pici önbehajtó csavar (számorez) tartja a helyén az egész felső részt/csészetartót? Komolyan gondolták, hogy a kávépogácsát érő víz terítéséért felelő szűrőt egy lazán kijuggatott, ellapított tíz filléresből oldják meg? Hát nehéz lett volna a hőfokmérő skáláját nem ferdén berakni, hogy ha már mutatja a hőmérsékletet, akkor azt pontosan mutassa? Az újabb modellnél ezt a részt elegánsan úgy oldották meg, hogy 80-fok után egyszerűen egy csészét rajzoltak a skálára, utánna pedig gőzt, a júzer ne érdeklődjön, a termosztát úgy is teszi a dolgát. Ejj, hát az ipari remek Gaggiák után ez minimum furcsa. Gyanítom, ez az igazi olasz, nem a milánói Classic. Még egy észrevétel arra, hogy Franciséknál mennyire nem tudták eldönteni, hogy kávéfőzőt gyártanak, vagy szobrot: a készülék kezelő panelje valódi, vastag rozsdamentes acél, súlyos, gyönyörű darab, a billenő kapcsolók is igazán szépek. A középre biggyesztett filléres műanyag hőfokmérő ebben a formában inkább ne lenne ott... Nem tudom, kitört volna-e a cégben a parasztlázadás, ha a panel mondjuk nem fél kiló fémből készül, csak negyedből, cserébe a kazánra kicsit több anyagot szánnak? Számomra meglehetősen érthetetlen döntések ezek. Mert pl a hőfok stabilitásáért nem szimpla termosztát felel, hanem egy kis potméterhez kapcsolódó, ezáltal állítható jeladó kapcsolgatja a fűtést, egészen jó hatásfokkal. A belső fűtésű kazán, bár nem réz, de meglehetősen termetes, így semmi gondot nem okoz egy presszó, vagy akár hosszú kávé lefőzése a gépnek (úgy tetszik, a kazán ebben az esetben is csereszabatos az általam igen megkedvelt Tecnosystem réz kazánjával, épp csak a gőzcsap áll rossz szögben). Apropó réz kazán: párezer forintért vásároltam egy leharcolt Blitz 106-ot, alias Magic Coffee-t. Jelenleg tart a teljes körű felújítás, ami ebben az esetben nem tömítés cserét jelent, hanem teljes szétszedést, takaríást, vízkőoldást, súrolást, csiszolást, gittelést (kittelés?), újrafestést, és összerakást. Egyenlőre nagyon messze még a vége, de a szögegyszerű kis szerkezet kazánja annyira csodásan fest, hogy muszáj életet lehelnem bele.

A végén talán még meg is tartom.

U.i.: Franciska eladósorba került, remélhetőleg szerető és megértő társra talál (jófogás). Jelenleg a reggeli kávézásomat hivatott megszépíteni, de ezen felül tényleg újszerű gép, amire jó ránézni.