KoffeinRandi 2, avagy Gaggia Classic, Bébi!

Ez is megtörtént. Buda kellős közepén olyan olasz tuning show-t rendeztünk, hogy elmondva alig hiszem el. Gaggia Classic orgia, kávéfőző kánaán, kávépornó, vagy ami tetszik. A lényeg: összeeresztettük a  tuning létra különféle fokain álló Gaggiaákat, hogy kiderüljön… valami. Kiderült? Valami biztosan. Az ég is, meg mi is nagyokat derültünk kezdetleges kis tesztünkön, amit a kávékorzón látható tesztelési útmutató alapján rittyentettem. De miről is van szó?

A célunk az volt, hogy a lehető legkevesebb változó mellett az azonos készülékek különféle tuning megoldásainak kávékészítésre gyakorolt hatását értékeljük. Ezt a mondatot olvassátok el többször is. A lényeg, hogy ez egy tesztnek induló, de bevallottan öncélú móka volt, aminek lettek eredményei is. Lett például egy nagyszerű táblázatunk, amiből mindenki levonhatja a saját következtetéseit, mert hogy én nem megyek be ebbe az utcába, az biztos. Mit utcába, sötét sikátorba, ahol koffeinbe mártott élesre fent őrlőkésekkel ver agyon a félremagyarázás. Félreértés ne essen, szerintem megtettem mindent, ami tőlem és a Macskakőtől tellett az ügy érdekében. De a „szerintem” egy objektív teszthez édes kevés. Ami történt, az a következő:

5 gép – alap GC, rézvízterítős és ipari felsőzűrős GC, csak PID-es GC, PID-es és rézcsöves full GC, csak PID és rézcső, gyári vízterítővel - köszi, srácok! A gépek mind használt készülékek, 2015 előttiek. Sajnos új gépet nem sikerült beszerezni, pedig az érdekes lett volna.

1 barista – köszi, Dani!

1 fajta kávé (Pall Yotz Black LXR - köszi, PY!), egyező őrlemény beállítás, k10 őrlő - köszi Parci!

1 kosár – dupla, 18g őrlemény, 2x16 g-os lefolyás (nem a lefolyási időre mentünk)

1 maroktamper - !

9 bar - ra belőtt nyomás (aztán mégsem teljesen, lásd táblázat) - köszi, Fragola!

4 tagú zsűri, 2 egymás utáni, majd 1 kontrol vakkóstolás minden géppel

Harmadszor is találkozóra hív a Macskakő minden kávészeretőt!
Ezalkalommal a kávékészítés fontossági hierarchiájában olykor méltatlanul alulrangsorolt őrlőkről (daráló!) lesz szó. Kúpos, lapos, késes, kerámia, acél, csapágyas, gyors, lassú, ...... minden kiderül! Ahogy az eddigiekben is, várjuk a gép felajánlásoka! A cél, hogy a kis kézi tekerőlantoktól egészen az ipari gépekig gyüjtsük egy helyre a gépezeteket, majd jól össze is kóstoljuk a produktumukat. Gyertek!

A gépeket előzőleg nyomásmérővel és hőkamerával állítottuk be (már ahol volt mit). A lényeg az volt, hogy a minimális változó mellett a tuning hatékonyságára derítsünk fényt. Az alapkoncepciónk az volt, hogy a full tuning GC lesz a nyerő, érezhető fölénnyel - a PID mellett a rézcsövezés, réz vízterítő és ipari felsőszűrő is kedvenc tuning elem. Csak a PID meglétének is kifejezett előnynek kell lennie a teszt során a gyári termosztáttal szemben. Ezeket mind feltételeztük, hisz régóta a fórumok egyik vesszőparipája a PID fontossága, a hőstabilitás. A négytagú zsűrinek nem volt épp egyszerű a dolga. Azon túl, hogy kockáztattak egy kiadós koffeinmérgezést, még objektíven pontozniuk is kellett. Három körben. Én élvezettel lestem a történéseket, amikor volt egy kis időm – én daráltam, mértem, csészét melegítettem, mostam, Dani a Gaggiák között pörgött, mint egy felszabályozott Mazzer, hogy minden gördülékenyen menjen. Közhely, de nagy igazság, hogy a kívülről lazának tűnő szervezések mögött hatalmas meló és tapasztalat van. Mi is egyre jobban belejövünk, de például csak a gépek elhelyezése, beállítása elvitt két órát, és a tesztelés akkor még el sem kezdődött...

Tapasztalatok:

Hogy ennyi melót beletéve mégsem merem igazi tesztnek nevezni a történteket, annak több oka is van. Az már nagyon az elején világossá vált, hogy egy igazi teszthez sokkkkkal több eszköz, mérés, idő kell. Nagyon sok aspektus van, amit figyelembe kell venni. Hiába ugyanaz a széria, mégsem egyeztek tökéletesen a beállított, nem volt két teljesen egyforma gép. Az egyik OPV-jét minden próbálkozás ellenére sem tudtuk 9 barra állítani. A hőkamerás mérésekből az is kiderült, hogy a PID-en beállított érték és a kifolyó víz hőmérséklete között akár 10! fok eltérés is lehet. Számos tapasztalatot szereztünk, amik mind elmondanak valamit arról, mi is kell egy jó csésze kávéhoz, konzisztens eredményhez, mégsem mernék kinyilatkoztatni egy igaz gondolatot. A teszt során ugyanis nem voltak akkora eltérések az eredmények között, ami alapján azt mondhatnánk, hogy igen, megtaláltuk a szent grált. Kétségtelen, hogy a PID-es gépek felülmúlták a gyári alap gépeket, de például összesítésben nem a full tuning győzött, ami azért váratlan, a full gyári gép pedig ahelyett, hogy utolsó lett volna, harmadikként futott be a réz vízterítők és ipari felsőszűrők előtt. Az is biztos, hogy egy féle kávéval végigtesztelgetve még csak egy lépést tettünk a gépek értékelhetőségének rögös útján. PY LXR-jét véleményem szerint egyik GC sem tudta megközelítőleg sem olyan mértékben hozni, mint a HX-es Rancilio egy jobb pillanatában. A konzisztencia is erősen inogott, voltak kiugróan rossz eredmények is. Simán benne van a pakliban, hogy másik kávéval más eredményeket kaptunk volna.

Annyit mindenképpen elmondhatok, hogy a Gaggia által kitalált és még ma is forgalmazott technika kitűnő választás ma is. Hogy miért nem teszi évtizedek óta elérhetővé a gyártó ebben a kategóriában a PID-et, az továbbra is homályos számomra, hiszen még a mi kis tesztecskénkből is kiderül, hogy az nem árt, sőt! Ha magamnak keresnék most gépet, bajban lennék. A Gaggiák mindenesetre részemről megkapják az ajánlott plecsnit, ha tuningos, ha nem.   

Régen írtam blogbejegyzést, sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem Csehországból.

Hol is kezdjem, mit is írjak? Inkább csak említem a csalódott lehangoltságot, ami az első napokban – tudtam persze előre – eluralkodik a hazatérőn. Az emlékekben kellemes helyek hirtelen minden élükkel, mocskukkal, bűzükkel tolakodnak a hazaérkező elé, megmarják, bepiszkítják, rákiabálnak, átverik és úgy általában megbosszulják a távolmaradást. Hát igen, itthon kell lenni, itthon kell maradni ahhoz, hogy újra szépnek lássam azt, ami a pár hónapos csehországi elfeledett kisvárosban eltöltött idő alatt kissé megkopott (mivel akartok hazacsábítani, hmm? mivel?). Ó, ez a fránya valóság! Viszont a kávé, nna az legalább jó. Meg persze a konyak. De mondom, minderre számítottam.

A Nagy Terv ugye a saját kávézda (nem, nem fogom így nevezni) beindítása, ahol végre prémium presszót kaphatnak a jó kávéra éhes(?) ungváriak. Lestem Csehből is nagyon, hogy mi újság otthon kávés fronton, miről késtem le, miben tudok újítani. Szurikátáim folyamatosan küldték a képeket, infókat: most itt nyílt kávézó, most ott árulnak szemes kávét… Itthon aztán gyorsan magam is végigjártam a lehetséges „versenytársakat”, erről röviden:

1. a passzázsban az Über Coffee teljesen jó kávét ad, bár olcsó Alvaro blendel etetik Elektrát, a tulaj pl. tanult barista és ez látszik is. Viszont: nem konzisztens az eredmény, a tejes italok pedig valamiért nem az igaziak. Kicsi hely, nem leülős, elmegykávé (to go), a fiatal kiszolgáló miatt néha tiszta óvoda az egész, lehetetlen vásárolni.
2. EatMe és az alternatív kávék – hát igen, ez a pillanat is elérkezett, leírhatom, hogy Ungváron is lehet inni Hario-s csepegtetős pouroweres kávét. És nem én készítem. No ezzel még meg tudnék barátkozni – még mindig csak barátkozom ezzel az újhullámmal – de az elsőség elvesztése fáj. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a barista jó. Igen, jó, érti a dolgát és ráadásul jó fej (már amennyire egy teltházas délelőtti pár perces szóváltásból megítélhetem). Szóval most hogyan utáljam?
3. FainaKává – perecsenyi pörkölő cég, iszonyatos választékkal, kritikán aluli terjesztői hálózattal. Az árak elfogadhatóak, sok helyen elérhetőek a városban, viszont azon túl, hogy mi a kávé neve, nem sok infót tudhatunk meg tőlük, pl., hogy mikori pörkölés, milyen osztályzatú szemeket vásárolnak, SO-e stb. Szelepes aromatasakról se álmodozzunk, vagy visszük a markunkban, vagy szatyorban kapjuk a kávét. De vannak, dolgoznak, egyenlőre jónak tűnik a dolog, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel a fertelmes terjesztéssel.

Mit ne mondjak, nem tétlenkedtem itthon. Nagy léptekben behoztam a kávégép vásárlási lemaradásomat. Ez két dolgot eredményezett: egyik részről újra térdig járok a jobbnál jobb podos gépekben (vigyétek már el, jófogás a barátotok!), más részről pedig végre nem lukas a cipész cipője, azaz a kávébuzinak is lett jó presszógépe… gépei. Izé. Most nem mennék bele olyan dolgok hosszú fejtegetésébe, melyeket előttem mások már alaposan kifejtettek, inkább linkelek pár hasznos és átfogó írást, amiket én is átrágtam vásárlás előtt. A HP-s fórum guruit innen is tiszteltetem!

Lényeg a lényeg, pont másképp csináltam, mint ahogyan kellett volna. Szóval.

Hosszú vacillálás után „lecsaptam” egy egészen ígéretesnek tűnő Faema e98 Compakt egykaros automata főzőre. Ungvári vétel, szervizből jutottam hozzá egy felújított Gaggia Classic áráért, ráadásul ez a modell belül lényegében egy az egyben azonos a La Cimbali DT1/junior-al (m21?), ami egy remek kis gép hírében áll. Volt nagy öröm otthon, amikor beállítottam a kicsikével s helyet kerestem neki. Persze egyből nekiestem, és vagy két hétig nézegettem, mert darálót azt nem sikerült venni. És igen, a hír igaz, megfelelő daráló nélkül ez a gép is olyat produkál, amit az öreg néni is szégyenkezve nyomogatna ki a termoszából a részegpiacon sötétedés után a részeg Szerjózsának rúbel ötvenért. Pár próbálkozás után végül felhagytam a pocsékolással és hozzáfogtam feltúrni a netet értelmes darálóért. Egyszerű új Greaf vagy Iberital szóba sem jöhetett, ezt már régen elvetettem. Szerelni úgy is szeretek, egyértelmű volt, hogy használt ipari cucc eteti majd a Faema karját, hiszen árban kb ugyan az. S itt kezdődtek a problémák. Míg a főzőt viszonylag kevés hezitálással sikerült megvennem, a daráló már más tészta volt. Alapvetően drágálltam a dolgot, valahogy nehezen emészti meg az ember, hogy a kávéfőzéshez nem elég egy drága gép, kell még egy drága gép. Sőt! Bármennyire is perifériának tűnhet a daráló, épp olyan fontos egy csésze ízletes feketéhez, mint maga a főző. Ez van, nincs mese. Említettem már, hogy amúgy mindezt már tudtam mások alapos leírásából? Akkor jó. Hosszú vadászat után végül egy La San Marco SM90-es őrlő landolt az asztalomon, ami igen jó választásnak tűnik egyenlőre.

Te atya ég, mennyit szívtam a daráló vásárlással. Eleve szerettem volna ott venni, ahol a főzőt. Persze hiába vártam hetekig, pont nem hoztak semmit, egy darab darálót sem. Sebaj, ott a jó kis olx, az mindig bejön. Fene tudja, hogy pont most mentek fel az árak, vagy mi az ördög, esetleg csak nekem tűnik úgy, hogy amikor én szeretnék venni valamit, az egekben az árak, de eladni már a feléért sem bírom? No mindegy, sok ígéretes ajánlatot találtam, kijegyzeteltem őket, rendszereztem, utána olvastam mindnek egytől egyig, esténként angol, magyar, orosz, német és cseh fórumokat bújtam, majd nekiálltam telefonálgatni. És ekkor kezdődött az igazi idegbaj. A hirdetések többsége már eleve nem aktuális, egy idő után egyre ingerültebben mondogattam a csodálkozó eladóknak, hogy ha esetleg levennék a francba, talán én sem zaklatnám őket feleslegesen. Másik gyönyörűség akkor ért, amikor az alapvetően kiszemelt Faema darálót szerettem volna megvásárolni, de az odesszai eladó mikor közöltem vele, hogy ungvári vagyok, azt tanácsolta, hogy vegyek inkább itthon, itt olcsóbb és még számot is tud adni. Erre én erősködtem, hogy nem is alkudnék, a Faemámhoz szeretnék egy másik Faemát – mer’ olyan hülye vagyok -, és ugyan már, adja el nekem, ha már hirdeti, még meg is sértődött. Egy hirdetésre a felkerülést követő 15. percben csaptam le, de már elkelt. Megint másik eladó nem értette, hogy hány darálót is akarok venni? Egyet? De hát neki van száz. Egyesével nem adogat el, macera. MMMMi a túró, hát mindenki térdig jár a darálókban, csak én nem bírok venni? Van valahol egy titkos föld alatti folyó, amiben Nyugat-Európa használt kávéfőzői és darálói beözönlenek Ukrajnába, csak épp én nem tudok róla? Csak ez lehet, más magyarázat nincs. Valahogyan gombokért hozzák be ezeket a gépeket, s kezd a piac túltelítődni. Ungváron olyan szervizekben jártam, ahol egyszerre legalább negyven ötven gép lehetett, beleértve csodás rugós-karos főzőket is. Végül is szerencsém volt, a húszadik hirdetés még élt, az eladónak boltja van, ért hozzá, húsz euróért új késeket is beszereltek. Nice.

Most ott tartok, hogy naponta 10-20 kávét főzök, 1-2 liter tejet elpacsálok gyakorlás címén. Mert lehet, hogy tényleg kávét fogok főzni. Másoknak. Ó, ezt nem elkiabálni, mindenesetre izgulok, tervezek, reménykedek. Ha jó lesz, akkor marha jó lesz. Tudjátok, mit? Jó lesz. Node odáig még sok víznek kell átfolynia a vízlágyító patronon, s nekem bele kell jönnöm a tejhabosításba, mert az egyelőre megkérdőjelezhető sikerrel történik.

Az egybojleres hőcserélős (hx) gép sajátossága, hogy csak akkor kapok finom száraz gőzt, ami kell a mikrobuborékos tejkrémhez - azzal lehet rajzolni szépeket a cremára -, hogy ha feltekerem a bojlerben a nyomást (min. 1,3-ra). Viszont ekkor túl forró a kávéra érkező víz, folyton hűtőcsapolni kell, ami nem minden blendnél hoz jó eredményt. Maga a hőcserélés azt jelenti, hogy a bojlerben lévő forró víz sosem kerül közvetlenül a kávénkba. A kazán túlhevített vize egy hőcserélő szifonon keresztül melegíti fel a csapoláskor a kávéra érkező folyadékot.

Macera, ami sok türelmet kíván. Cserébe olyan kávékat főztem már otthon, hogy kalapot le. Meg persze egy csomó ihatatlan löttyöt is.

Hát igen, így megy ez.

Állítgatom a darálót, folyatom a vizet, gyakorlom a tömörítést, szitálgatok, méricskélek… Aki nekem azt mondja, hogy a kávéfőzés egyszerű, az még nem ivott jó kávét és fordítva. Persze nem részecsketudomány, de nem is pofon.

U.i.: egy ungvári kávézóba baristát keresnek. Bementem érdeklődni, s ha már ott voltam, megnéztem a gépeket. Az ott dolgozó lány aranyos nagyon, bíztatott, hogy nem bonyolult a dolog, biztosan menni fog. – Milyen kávétok van, miféle keverék? – Passz. Letekertem az egyik kart, megnéztem a fejet – mocskos. Letekertem a mási kart – zacc benne, pogácsa úszik, minden ultramocskos. Gőzkar lötyög, de jön a gőz rendesen. Kerestem a habosító kancsót, nno az sehol nem volt. Kérdezem, tud valami mintát önteni? Nevet, dehogy, jó sok buborékot csinál, és annyi. Na igen, napi 10 óra 150 hrn-ért... Előkerül a kancsó, a hűtőben volt a tej mellett – egy plusz pont. Tamper Mota, domború lappal, persze a sziták laposak. Ejj, no, ugyan miért is nem itt adják a legjobb kávét a város(h)ban?

Nno majd én…

Update: tudom, tudom, lehet tökéletes tejhabot csinálni french press-szel is, vagy elektromos tejhabosítóval, de itt nem csupán ennyi a lényeg. Meg kell tanulnom, meg akarok tanulni az adott géppel megfeleő habot kreálni - ez egy tapasztalási, tanulási folyamat jókora adag makacssággal párosítva.

Alább néhány kevéssé rendezett gondolatot közlök az otthoni karos kávéfőzők és vásárlóik belső világáról. Szubjektív és keresetlen szavaimmal sem megbántani, sem tanácsot adni nem szeretnék.

Amikor kissé jobban beleástam magamat az otthoni kávéfőzés rejtelmeibe, még nem sejtettem, milyen mélysége van a témának. Kezdetben vala a drága kávé = jó kávé csecsemői elképzelés. Sokan teljesnek nevezett életet képesek leélni anélkül, hogy akár halvány gőzük volna arról, hány fajta kávécserje létezik, vagy urambocsás hogyan néz ki maga a növény. Ezeket az embereket valószínűleg sosem zaklatta fel a kávéfőző bojlerének anyaghasználata, nem kaptak idegrohamot, ha a szemük láttára citromsavaztak alubojleres Gaggiákat. Az ilyen emberek azt hiszik, a kávé olyan, mint az uborka, vagy a karalábé, egyik mindegy, mint a másik. Ezeknek az embereknek sosem tűnik fel, hogy minden második kávéfőzőben ugyan az a technika (némi túlzással persze) variálódik, nagy eséllyel egyazon gyártó alkatrészeit árulják kisebb módosításokkal különféle csomagolással mindenféle brand alatt. Az ilyen ember, aki már túllépett a kotyogón, ránéz a készülékre a boltban, az ára mellett esetleg megszemléli a gyári adatokat – nyomás, teljesítmény (hahh), méretek – majd vásárol: mint az állatok. A sznob barista szaküzletben, a proli a hipermarketben. Mit tudnak ezek a szegények arról, mit jelent őrlemény minőség, helyes tamperelés, optimális nyomás, kávéfajtának/keveréknek megfelelő csapolási hőmérséklet. De tegyük fel, elvetemültebb kávé kedvelővel van dolgunk, aki már utána is nézett ezeknek. Nem sajnálta a pénzt egy valamire való új főzőre és főleg nem sajnálta a pénzt egy valamire való darálóra. Emberünk még egy tampert is beszerzett a patikamérleg mellé, ezzel teljesen felkészülve egy jó kávé lefőzésére... de ekkor valaki felteszi a kérdést: nem félsz, hogy az acél bojler hőingadozásai miatt keserű lesz az arabica? Belső fűtőszálas, vagy külső? Krómozott bronz a szűrőtartód? Te biztosan meg akarod inni a sok lepattogzott krómot? Vagy ami már megahorror, és távozztőlemsátán: termoblokkos gépet vettél??? A balga. Gyaúr. Hitetlen. Mit tud az ilyen a Réz Kazánok híveiről és örök harcukról az alubojleres használt PID-es Gaggia Classic-osokkal (megint túlzok)? Egyik másik fórumra tévedve az egyszeri kávézónak az az érzése támadhat, hogy végleg sötétségbe borulna a világ, ha a crema vastagsága nem adja ki... és ebben bizony van is valami.

Mert itt kezdődik a lényeg, itt válik el az ocsu a búzától, a kávéiszogató a kávét homofób módon lájkolótól. Nyilván nem véletlen, hogy magyarországon nagy rajongó tábora lett a használt klasszikus Gaggia gépeknek. Ezen belül is a háromjáratú szeleppel, OPV-vel (túlnyomás szelep) ellátott modelleknek. Ezekben a készülékekben „még volt anyag”. (más készülékekben is „van anyag”, de a Gaggiások fanatikus tábora pont jó a példához). Érdekes, hogy maga a cég is kínál és kínált egyszerre több féle modellt ugyan azzal a kazánnal, csak ahogy haladunk a paletán az olcsóbbak felé, eltűnnek az állítható szelepek (OPV, szolenoid), kicsivel gyengébbé válik a pumpa (17,5 vs. 15 bar). A gépezet borításán kívül a kifolyó csőrét is műanyagra cserélik –gondolom egy ilyen marhasággal is milliókat lehet spórolni. Hogy mindezektől rosszabb lesz-e a lefőzött kávé? Természetesen... hiszen aki olcsóbb főzőt vesz, az nyilván a kávén is spórolni fog. De mi van akkor, ha egy termék olyan jól sikerült, hogy a használt piac évtizedek után is bőségesen dobálja fel a kifogástalan állapotú, ám az újnak felébe, harmadába kerülő csúcsmodelleket? Mit tegyen a kávézás iránt elhivatott laikus? Vegyen egy jó nevű új főzőt egy havi átlagkereset kétszereséért, vagy annak a harmadáért egy szépen felújított, PID-el ellátott használtba fektessen? Hisz ezek az újak már a tervezett elavulás profitlelkű isteneinek könnyűfém poklában fogantak – évszázados technika csillivilli ruhába bújtatva. (Megnézték-e valaha a boltban a sok jóáras főző szűrőfelfogatását? A kívülről szépen fénylő fémruha alól kikandikál a bakelit bajonett, maga a horror. Ilyet még a legolcsóbb régebbi Gaggiákon sem nagyon látni.) Persze, egyfelől pénzkérdés a dolog. Aki nem teheti meg, nyilván nem is igen fog kardot rántani az elérhetetlen, sokszázezres gépek mellett, még ha vágyik is rá. (elgondolkodtak már azon, miért iszunk pezsgőt szilveszterkor, amúgy pedig nem különösebben? A pukkanás miatt? Vagy mert pálinkával csak a parasztok koccintanak? Tudna a tescos pezsgő jobban ízleni, ha Dom Perignon-lenne a cimkéjén?)

Mivel ez nem egy tudományos értekezés, és amúgy sem fogok semmi különösebb konklúziót levonni, most és itt vallom be: nemrég megPIDdeltem a Gaggiámat. A biztonságra persze ügyeltem, és igen óvatosan, alaposan megfontolva tettem mindezt. Azt kell mondanom, nem bántam meg. Pedig ebben még csak egy vacak OPV sincs, mégis jobb kávét főztem vele elsőre, mint nélküle. Persze szívtam rendesen, mert ugye irodalmtudományi tanulmányaim közben nem ragadt rám túl sok elektronikai tudás, de a végén csak összekötöttem azt a hat drótot helyesen. Az is sokat segít, hogy manapság a neten percek alatt beszerezhető bármi. De tényleg: bármi. Hőérzékelő K-elem, termopaszta, vagy műkutyagumi, tökmindegy. (Ebből a szempontból nem sajnálom, hogy nem csak karikával, fakockával és sárral játszottam gyerekkoromban, hanem beleszülettem ebbe a csodálatos informatikai világrobbanásba, még ha vágyik is a szívem az 1900-as évekbe.) És ami nincs a neten, az van itt a pjánéj bazáron, tíz lépésre mellettem. Az is csodálatos, hogy egy olaszországi gép, ami hozzám Dnyepropetrovszkból került Ungvárra, kapott egy PID-et Guangdongból, hogy így tovább vándoroljon Magyarországi új tulajához. Jó dolog ez, ha az ember szereti a kávét, szeret bütykölni, és még örömet is szerez ezzel, remélhetőleg nem csak magának.

Ungváros kellős központjában öt figyelemre méltó dologgal találkozhatunk kávékortyolgatás közben sétálva. Decemberben hagyományosan a tér közepén állítják fel a város karácsonyfáját; van nekünk egy esztétikailag kifogásolható „gyalogjáró” hídunk; találhatunk itt egy előrről valami, hátulról graffiti, belülről pedig bábszínházat, ami a tér nevét is adja: „Bábká” (amúgy Színház-tér);  itt van a (mondjuk) méltán híres egykori Korona szálló épülete(ének földi maradványai); valamint valamiféle régebbi időkre visszamenő megfontolásból egy állandó színpad is trónol a téren. (van itt még más is, zsinagóga és ungpart, de most csak a tér az érdekes.) Mindezeket azért fontos tudni, hogy aki nem járt erre, az is megértse, milyen előkelő helyen akciózott december 19-én a diákszövetség, amihez nekem is voltvan némi közöm (velem született szerénységemből adódóan nem kezdhettem egyből ezzel az írást. Mást ne mondjak, már gyermekkoromban is sokkal több salátát vittem a szilveszteri buliba, hogy viszonylag lelkiismeretfurdalás nélkül ehessem mág mások savanyúuborkáját).

Lényeg a lényeg, viszonylag ritkán érzem, hogy egy program, rendezvény igazán lelki töbletet adna nekem. Ehhez persze hozzátartozik, hogy szervezőként általában pont annak a lényegéből maradok ki, amit csinálok – ilyen ez a pop szakma. Ez viszont más. Összességében nem gondolom, hogy egy-egy jótékonysági akció önmagában hatalmas valami lenne, a hétköznapokban megnyilvánuló emberi jóságban inkább hiszek. Viszont az idén második alkalommal szervezett ünnepi megmozdulás az egyik legszebb dolog, amiben valaha szerepem volt.

A Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségének Kiskalácsom-Nagykalácsom nevű kezdeményezése két dologról szól: magyarként programot szervezni a megyeszékhely központjában, amolyan nesze neked identitás- és kulturmisszió, valamint felhívni a figyelmet a jótékonyság fontosságára. Ehhez két módon közelítettünk: egyfelől adunk – a diákok által készített (jjaj, szóval az elnökség pár tagja sütötte) mézeskalácsot és meleg teát bárkinek, aki odajön hozzánk, miközben mellettünk leginkább magyarul énekelnek, akik énekelnek (elnézést, Bogi jobban tudja az összes fellépőket, kihagyni meg nem szeretnék senkit). Másfelől ajándékokat gyűjtünk a rászoruló gyerekek javára (a Pulzus rádió egész Kárpátaljára kiterjedő cipősdoboz akciójához csatlakozva).  Nyilván önmagában egyik sem menti meg a világot a pusztulástól és a bolygó kapitánya sem száll le emiatt közzénk, hogy piros-fehér-zöldre varázsolja a vereckei emlékmű kéksárga mázolmányait. Viszont volt egy nap, most már másodszor, amikor igenis város szinten mutatkozik meg az ungvári magyar diákság ezt fontosnak tartó rétege. Kellett ehhez bátorság, és kellett hozzá önzetlenség, hogy megvalósulhasson ez a minicsoda.

Ha ezzel sikerült néhány ungvári járókelőnek mosolyt csalni az arcára, már megérte. Ha csak pár gyereknek örömet okozunk karácsonykor az összegyűjtött adományokkal, már megérte. Ha csak két ungvárinak a fejében helyreállt a ’magyar’ és a ’kárpátaljai’ fogalmak egészséges szimbiotikus magátólértetődősége, már megérte.

Amúgy három kávét ittam aznap és ráalkudtam egy Gaggia GC2000-re egy kis MM darálóval együtt. Holnapra itt is a csomag.

Boldog karácsonyt!