Avagy: mitől habos a kávé, hölgyem?

Milyen bor késztet írásra egy irodalmárt, nos, ez egy másik, hosszabb írás tárgya lehetne. Előljáróban talán annyit, hogy: igen, szeretem a kávét, leginkább a rövidet, inni is, főzni is, és a történeteket is, írni is, a kávézókat is – azokat nagyon – a kávéfőzőket, a különféle kávés kütyüket, és úgy általában a k és a v betűket.

Valamiért úgy kellett történnie, hogy ígéretet tettem, leginkább magamnak, ha meggyógyul a laptopom, megírom első kávés szövegemet, s azt valamilyen online felületen nyilvánosságra is hozom. Hogy miért pont egy rusti kávézó lett az első, amiről szólni fogok, arra a válasz egy biciklitúra, aminek apropóján alkalmam volt néhány ausztriai kávéházat meglátogatni. (Amúgy szívesen dicsekszem azzal, hogy Ungvártól Budapestig – Nyitraikerülővel –  nincs olyan vonatmegálló, melynek kávézóit ne ismerném, ne próbáltam volna, s ez még csak annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa).

Magáról a kávéfőzésről és a kávéházakról megannyi írás van szanaszét a neten, s mivel én se barista, se kávézói alkalmazott nem vagyok, gyakorta hagyatkozom majd utalásokra, teszek majd felületes, direkt-, vagy véletlenül dilettáns megjegyzéseket, ezzel is szigorú szubjektivitásra ítéltetve szövegeimet. Ha lessz több írás is, magyarázok majd még eleget, node lássuk is, hogy fog kinézni ez a gyakorlatban:

RUST

Hogy mégse legyen egyszerű, kezdem egyből két fertődi kávéval. Az elsőt a Gránátos étteremben ittam délelőtt, amolyan reggeli kávé gyanánt. Maga az étterem az Eszterházy kastéllyal szembeni Gránátos házban található, így joggal várhattuk, hogy minőségi kiszolgállást és ételt-italt kapunk majd alaposan túlszámlázva (egyszer élünk!). A megkapó környezet mellé fantasztikusan drága, ámde minősíthetetlen reggelit kaptunk, így erre több szót nem is pazarolnék. A kávé is hasonlóan elrontott volt, mint az ízetlen bolognai, vagy a szivacsos uborka. Hitetlenkedve konstatálom, hogy még napokkal később is felemlegetjük ezt a „pazar” éttermet. Mivel a kávé a világon semmilyen pozitívumot nem tudott felmutatni, a kávéfőző megtekintésével már nem is fáradtam – ilyen löttyöt kipréselni egy karos főzőből amúgy is szégyen és gyalázat. 

A második kávémat már magában a kastélyban ittam. „Ki ne inna egy finom habos kávét és enne egy szelet Eszterházy-tortát ilyen előkelő, barokk környezetben?” – hírdeti magát a helyiség, és nem is túlzás a reklám, kivéve egy dolgot: mitől jó a habos kávé? És egyáltalán mi is az pontosan? (ennél a pontnál már előre vetítődik a rusti élmény...). Valami barokk nyalánkság, amivel a főurak kényeztették a hölgyeket a rózsakertben? És mitől habos? A kávé maga, vagy tejhab, esetleg tejszín? Ok, ok, igyekszem nem rávetíteni minden előítéletemet az első szembejövő mondatra, csupán arra fel a „múfelháborodásom”, hogy lássa az olvasó, milyen komolyan veszem a dolgot. Node a hab, erre mindjárt visszatérek. A barokk környezet nem túlzás. A torta is isteni. Ár tekintetében hozza az átlagot: nem érzem lehúzásnak a torta-presszó kombóért kifizetett ezerszáz forintot. (itt említeném meg, hogy bizonyos Geronimo Stilton Egy habos kávé és nagy hűhó! címmel könyvet volt képes írni...). Haboskávét nem, ellenben egy egészen kellemes presszót sikerült itt innom. Hála a vidám szőke pincérlánynak – akit innen is üdvözlök – kérdésére még ki is fejthettem tetszésemet. Az ilyesmit mindig is szerettem. (A másik pincérlány csak félig illett a barokk idillbe, mivel balfelől koponyáig volt felnyírva a haja(feje?)) A kávé lágy pörkölésű, friss arabica nyomait mutatta, kifejezetten friss, citrusos felhangal. Ha azt mondják, ott helyben pörkölik, kis noszogatásra talán el is hinném. Sajnos a kávéfőzőt nem láthattam, lévén egy másik, konyhaként funkcionáló helyiségben van. Nem is értem, egy ilyen helyen miért nem tolnak az arcomba egy túlcicomázott régi(régies) Astoriát, Faemát, vagy La San Marcot, La Marzoccot. Crema szinte nem volt, de ezt betudtam az arabicának. Következtetés: ha jót akar, vigyen magával szendvicset és a kastélyban kávézzon.

Fertődről pár óra alatt eljuthatunk a megkapóan hangulatos Rustba – ha úgy tetszik, akár biciklivel is. Nekünk úgy tetszett. Útunkat most nem részletezném, azoknak, akik érdeklődnek a biciklis túrák iránt, röviden azt tudom mondani – jó volt. Rustba érve két dolog tűnt fel (na jó, több, de ide kettő tartozik): mivel ez egy borvidék, így aztán egymást érték a borkészítő cehek, borozók, és úgy általában a bort kínáló helyek. Valamint igen sok a kávézó. Kis hangulatos házakban, középkori épületekben berendezett extravagáns helyektől az autentikus polgári lakásig válogathatunk az elsőre zavarbaejtő kínálatból. Egy kört mentünk biciklivel, majd kettőt gyalog, mire megállapodtunk a már elsőre kinézett kávézónál. Valószínűleg azért is egy átalakított kis emeletes magánházba térünk be, mivel  a fejemben ausztria és a kávéház szavak azonos cimke alatt vannak. (nb.: így furakszanak be a gondolatok a hétköznapjainkba.) Kissé bágyadtak voltunk már a tekeréstől, és éhesek is, így jómagam türelmetlenül vártam egy jó presszóra (szentségtörés, de csak megkóstolni szeretem a kávét, utána gyakran fellögybölöm kávétejszínnel és még cukorral is rontom).

Így ér el a történet a rusti kleine feketéhez, aki emiatt olvasná az írást, az itt kezdje.

A helyiséget láthatóan egyedül vivő hölgy tíz lépcsőfok leküzdésével jutatta elénk a rendelt kávét és capuccinokat. Kisebb meglepetésemre (avagy tudatlan tapasztalatlanság) a kávéhoz a 3dl vízen kívül kis pohárban sűrített tejet hoztak a tetején karamellizált cukorral. Ha mond valakinek valamit a ’(Z)guscsonka’ kifejezés, nos, ez nem az volt... vagyis igen. Valahogy úgy, mint a viccben: „István bácsi, tudja,mi az a zsiráf? Nem. Hát látott már lovat? Igen. Na ez pont olyan, csak más.” Nagyobb meglepetésemre:  ez a kávé habos volt!

Nosza, egy kis fogalommagyarázat: kell az a hab a kávéra, ebben szinte minden kávészerető egyetért – és itt most nem a tejhabra gondolok, az egy egészen másik tészta. Neve is van: crema. Sűrű, krémszerű koronája a kávénak, ami kissé megtartja a ráhintett cukrot, hogy azután lassan, megfontoltan nyelje el, mint terminátort az olvadt fém... és még hasonló alapvető fontosságú tulajdonságai vannak a kávézásnak nevezett szertartásban.

Ehhez képest ebben a kellemesen dohos, nagymamaszagú házban (mások szerint: büdös) a kávé tetején fél centis laza, nagybuborékos hab díszelgett – gyerekkori emlékeimből, amikor még csak kávéba mártott kockacukor volt a világ, elődereng túlfűtött fejű kávégépek és a kávécsapolással és piacgazdasággal éppen csak ismerkedő pultos kisasszony szerelemgyermekeként gőzölögve bugyogó kávélé, akkoriban még azt hittem, ilyennek kell lennie. De én éppen nem ilyen lovat akartam. Azaz nagyszerű dolog a nosztalgia, kivéve, ha az ember nem szereti habosan a kávét. A hab-cremának megfelelően a kávé is kissé el lett égetve, viszont a mellékelt fehérítővel egész jól agyon lehetett csapni az ízét. Hogy akkor tulajdonképpen mit is ittam Rustban? Fehér kávét, avagy krémesrémest, vagy tejeshabost? Presszót biztosan nem. Talán legközelebb.