Mennyi idő egy ízlésfordulat?

Az van, hogy megint lóoldalt váltottam. Nem bírok megülni kávés pejkóm hátán, csak fordul az a nyereg, akármennyire is próbálom kötni az ebét a karomhoz. Hiszem ma is, hogy egy formálódó, önmagát kereső szakmának feszegetnie kell a határait, másképp nem jut egyre a kettőről, és ennek magamon is érzem a hatásait.

 

Igen ez ott egy illy logó, és nem szégyellem! Van, amit nem tud a 100% arabica, sem a kézművesség... Ez nem a legjobb kávé, de egy jó kávés élmény, egy régi íz, egy emlék, egy konzisztens visszatérő. Néha több nem kell, mint az elég.

Amennyire elutasító voltam a filterrel kapcsolatban, úgy vett meg kilóra, amint jobban megismertem a v60-ak világát. Persze nem a papírfilter hozta meg a kedvemet, de akkoriban még szinte semmit nem tudtam a pörkölési mikéntekről, a miértekről meg végképp semmit. Arabica vagy robusta, ennyiben szinte ki is merült a kávéról való tudásom. Ma már bevallom, sokáig úgy hittem, a különféle országokból való származásnak vajmi kevés hatása van az ital ízére, amolyan egyengyümölcsnek gondoltam a kávét. Mert miért is gondoltam volna másképp? A bolti téglákból „főzve” alig éreztem különbséget egy afrikai vagy brazíliai kávé között, világos pörkölésről meg nem is hallottam.

 

Ez csibú, ez omnia, ez tutira jakobsz... neeeem!

Szinte szégyenkezve osontam kiállítótól kiállítóig az első kávébárbazáromon, és hitetlenkedve hallgattam Mantra Krisztiánt, akinek az első filteres élményemet köszönhetem. Ma már tudom, az volt a váltópont, onnantól igyekeztem a vélt csúcsára jutni a kávés világban elérhető tapasztalásoknak, megtalálni a legjobbat… pfujj, micsoda elbizakodottságba oltott naivitás! Eldobtam mindent, amit addig tudtam, és… valljuk be, szerettem. Mert igen, nagyon szerettem azt a sza.t, amit a Ghigo kávéból készítettünk a Millenium Saeco automatával az ungvári piacon. És bizony 10 évvel ezelőtt nagy szó volt, hogy minőségibb kávét használtunk, ráadásul nem másfél deci volt egy presszó. Az a krémes, telt íz, a krémes csorgás hangja máig él bennem, 99%-ig illúzióként. Mert megtalálni újra pont annyira lehetséges, mint az ígyjártamanyátokkalban az elveszett hamburgerezőt. Ott, akkor valami olyant éreztem, amit azelőtt nem, és amibe beleszerettem. Ezt megismételni pont úgy képtelenség, mint újra élni a múltat. Fölösleges is. Nem is lenne jó. Nem is lenne az. Viszont kikerülhetetlenül szembesít a vágyaink, élményeink, értkékrendünk és ízlésünk között húzódó erős kötőszállakra. Tudni, hogy valami ízlik, vagy szabatosan elmondani, miért jó valami, két teljesen más kávéház.

 

Fantasztikus, hogy konkrétan most alapozódik meg a barista, mint szakma. Tessenek csak megnézni egy tetszőleges barista bajnokságot, álleesés garantált. Nem, ott nem főznek kávét, hanem varázsolnak. 

Manapság az újhullámos kávézók létjogosultsága már nem szorul különösebb magyarázatra. Inni egy 90+os kávét, minőséget találni, no nem minden bokorban, de például Pesten már nem nehéz. S most, hogy a szabályozott vízzel készített geishák egyre közelebb hozzák a kánaánt, nna akkor kell rádöbbennem, hogy igen, vágyom egy kellemesen sötétre pörkölt brazil presszóra. Akár egy kis cukorral. Valami baj van velem, az biztos.

Persze nem mondom, hogy ezt tartom a kávézás csúcsának, de ma már nem csúcsokban gondolkodom. Egyszerűen most ez ízlik, ez okozza azt a kellemes érzést, ami a kávézás szertartását annyira kívánatossá tette számomra. Ez egy új hamburgeres, mégis ismerős, otthonos. Jól megfér a mislencsillagos ég alatt, mert nem szakmai, hanem ízlés dolga.