A következő sorok nem kifejezetten a kávézásról szólnak majd, de igyekszem párhuzamokat húzni. Egyszerű sétáról lesz szó, városi csatangolásról és arról, hogyan viszonyul két barát a harmincéve megszokott tájhoz, az Instagramhoz, illetve mire fókuszál telefonja kameráján keresztül: két variáció ugyanazon témára.

prologue

Egyikünk sem profi fotós, még csak a „nyakunkba-akasztjuk-a-gépet-és-úgy-lófrálunk,-mert-annyi-pénzünk-már-esetleg-van,-hogy-vegyünk-egy-használt-régebbi-DSLR-t,-de-az-utómunkálatok-kb-kimerülnek-az-Instagram-előre-telepített-effektusaira-klikkelésben”– fázisnál tartunk. Vagy ott sem, de lelkesek vagyunk. És amúgy pedig olyasmi ez, mint kávébuzinak a POD-os főzés: szentségtörés, de a végeredmény mégis egész jó.

Ezekkel a modern telefonokkal már bőven használható képeket lehet lőni, ha „használható” alatt önmagáért való élvezhetőséget értünk. Nem feltétlenül a Louvre falára szánt festményelőképek, hanem a hangulat, a pillanatnyi érzékelés és önreflexió visszanézhető ... fotói. Egyszerű dolog ez, ráadásul roppant szórakoztató sétálós-fényképezős vasárnapi  program.

Minden ott kezdődött, hogy pár éve még az újságnál dolgoztam, és szenvtelenül olcsón vettem egy használt DSLR szettet. A netről tanulgattam fényképezni, de bevallom, legalább annyira lart-pour-lart volt a dolog, mint amennyire valóban szükségem volt célszerszámra a munkámhoz. Élveztem az objektívek puszta cserélgetését is, azt meg pláne, hogy a fotós hátizsák egycsapásra fényképész-riporterré avanzsált a többség szemében. Ha már megvolt a gép, igyekeztem, hogy úgy mondjam felképezni az utcán heverő témákat. Hogy jobb (értsd: művészileg, szakmailag értékesebb) képeket sikerült-e készítenem, mint a barátomnak a szétcsúsztatható horpadt Nokiájával? Nos, mára bevallhatom, nem mindig. Ahol a téma, vagy egyéb körülmények nem követeltek meg fényerősebb objektívet, erősebb vakut stb., ott kifejezett tudás híján előfordult, hogy Nokiás barátom lőtt érdekesebb képeket. Valljuk be, sose nyomtattunk plakátra, se nem kifejezetten maceráltunk órákig nyers (raw) formátummal, és mára egy alap androidos képszerkesztő is olyan effektusokat, beállítási módokat tud, ami bőven kielégítheti (jogtiszta) Photoshoppon finomodott igényeinket (kapszulás kávé, pfujj). Az idei téli fényképezős sétánkra így egy Note3 és egy (hello)MotoX kísért el bennünket némi konyak társaságában.

Nyilván nem mondok most hatalmas újdonságokat azzal, hogy rohanó életünkben érdemes időről-időre szembesülnünk lakókörnyezetünkkel. Újra felfedezni a környéket, amiről azt hisszük, pontosan ismerjük. Nem nagy truváj munkába/iskolába/bárhova menet néha feltekinteni az épületek homlokzatára, vagy besétálni egy dufarba, esetleg pocsolyából fényképezni. Ezek a gondolatok manapság minden facebookszociológus számára egyértelmű közhelyek. És mint tudjuk, a közhelyek igen sok igazságot tartalmaznak, de mert közhelyek, kb szarunk rájuk. Kilenc éven át minden áldott nap ugyan azon az útvonalon mentem iskolába, nem túlzás azt állítani, ismertem már minden követ, tócsát, falfirkát. Kilencedikben aztán gondoltam egyet, és – dobpergés, fanfárok, oroszlánbőgés: hazafelé a híd MÁSIK oldalán mentem át. Bezony. Megtettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Jól emlékszem, hogy megálltam a híd közepén és áttekintettem a túloldalra (ahol minden logika szerint közlekedtem), elképzeltem, ahogy ott megyek éppen. Ok, belátom, kissé fura gyerek voltam, de ez az élmény kb leírja, miben is áll a nézőpontváltás csimborasszója. És igen, néha érdemes inni egy automatás kávét, vagy kipróbálni mindegyik városi presszót, mert csak így, igazán elmerülve egy-egy dologban tágulhat ki a világunk.

Alábbiakban két világnézet párhuzamos, egymásutáni váltakozásban tálalt fragmentumait kínálom vizuális fogyasztásra – arabicával kitűnő! (Ha valakinek olyanja lenne, Insagrammonkövetéshez: Deshtop, karpatikaligula)