Szeretnék egy kávéházat!
„Lombos gesztenyefák alatt...” - Nyilván ugyan azt akarjuk mindketten. Nyilván ugyan azt látjuk mindketten. Nyilván. De az előjelek különbözőek.
Kár is volna tagadni, van úgy, hogy a tejeskávé is erősre sikeredik, pedig mi csak egy „gyenge” capuccinot szerettünk volna séta után, azt is csak azért kértük, mert a pincér kislány olyan szépen mosolyog (az általunk kért aeropress helyett), hogy azt nem lehet bírni. Mondunk is valami könnyed szellemeset, hogy ha már szakadnak a kötelek, legalább a magunkra erőltetett mosolyunkat sikerüljön kiduccolni egy szóviccel. – Kérem, számolja meg a koffeint a csészéjében! ... Na ugye!
– Azok után, hogy az emberiség átélte történelmének legmegrázóbb háborúját annak minden – egyrészt unalomig ismételt, másrészt evidenciaként elfeledett – megrázó tanulságával, vajon miért tetszhet valakinek egy tank, vagy egy ágyú? Mitől lesz mégis lenyűgöző a harcban elesettek emlékére jó magasra feltákolt csillag egy betonoszlopon? Hogyan válnak az emlékezés – egyéni és kollektív – tárgyai megcsúfolt rajzfilmklisékké? Tudom is, meg nem is. A kölcsönösség a fontos.
Az unvgári Mokasol kávézó ablakából rálátni a Lovacskára, erre a gyermekkori emlékeim atomvillanásszerű csodájára. A vas-pegazus-csúszda mai szemmel nézve talán még szürreálisabbnak hat, mint harminc éve. Hogy van-e manapság jóérzésű szülő, aki a közelébe engedi a gyermekét, nem tudom (hisz ma már nem esznek a gyerekek földet, nem fociznak disznóhólyaggal a proszpekt közepén stb., szóval nincs nekik gyermekkoruk, csak Ikoruk,vagy mi), de számomra ikonikus mivoltát az évek alatt rákerült firkák és karcok csak fokozzák (igen, mind megütöttük magunkat rajta). A térhasználati szokásaink furcsaságát mutatja, hogy hiába nem laktunk messze, a lovacska mégsem volt szokott látogatási pont, az innen szintén nem távoli második világháborús emlékparkban pedig konkrétan nem emlékszem, hogy valaha jártam volna (Ungvár – nem New York). Pedig érdekes hely. A kis domb tetején két szovjet tank (páncélos, lánctalpas, ágyús, szóval nekem tank) csöve most is büszkén(?) meredezik a város felé. A felfelé vezető kacskaringós út, melynek egyik oldalán végig a kálvária temető fekszik, mintha kivezetne időből és civilizációból. Nagyon gyorsan elhalkul a vározközpont zaja, a gesztenyéket és hársfákat hirtelen magas fenyők váltják, az egymás hátára zsúfolt kávézó/patika/bank triptichonoknak nyomuk sincs. A tábla jelzi az egyik ház falán: itt íródott Az elsodort falu. Ezen nem csodálkozom. A macskaköves út végén eljutunk a hősök falához, a világháborúban elesettek emlékére emelt obeliszkhez, az (kialudt) öröklánghoz. Szép nagy hungarocell betűk hirdetik (nyilván az eredeti orosz nyelvű még jóféle donyecki fém volt): mindig emlékezni fogunk! Azt hiszem, már ezért megérte. Mármint eljönni ide, emlékezni az emlékezésről.
A Mokasol kávézóról itt olvashat, aki bírja a cirilt.
A Mokasol sokezer eurós Brasilia Opusa mellé nem jutott, csak egy működő daráló (volt a pulton több is, de többféle kávébabra utaló jeleket nem láttam). Hiába a falra pingált sokféle kávékészítési módszer, itt csak tájékozottabbak leszünk, tapasztaltabbak nem. Hiába gyönyörű a pincérlány (na jó, nem hiába), ha a kávé világosabb, mint a szaktudása (jajj, dehogy akarom bántani, de még a csészém is hideg volt! Még 5 év, és visszaküldöm az ilyet...). De olyan jó helyen van az ízlésesen berendezett kávézó, hogy bűn lenne nem jól csinálniuk – én drukkolok nekik. A hangulat, ami a környéket belengi, szinte követel egy kiadós kávéházi beszélgetést, baráti eszmecserét terekről és időkről. Jó volna végre egy olyan hely, ahol a rohanós presszó mellett valóban lehet ücsörögni (gyorsücsörgés nem ücsörgés), ahol elengedhetjük a mindennapi rohanás súlyos köteleit, hogy pár percig egészen más, sokkal méyebbre nyúló, finom, vékony szálakat vegyünk fel helyettük, miközben valóban élvezhetjük a bresciai pörkölők kifinomult munkáját.
Azt hiszem szeretnék egy kávéházat.
Most pedig jöjjenek a telefonos képek (továbbra is csupán szemléltetés, nem dicsekvés: Telefonos!)
Utolsó kommentek