Grimac Terry Opale

Rég írtam már kávégép tesztet. Mióta a Famea-La San Marco páros körülbelül az összes kávés igényemet kielégíti (egyszersmind váratlan új elvárásokat teremt), kevesebb figyelmem marad az általam nagyon kedvelt POD-os gépekre. Pedig nem véletlen, hogy annyira megkedveltem ezt a fajta kávékészítési rendszert. Nem csak az egyszerűsége miatt, hanem a megismételhető konzisztens lefolyások miatt is merem ajánlani azoknak, akik szeretnék az ízletes olaszos presszókávét otthonukban különösebb macera nélkül elkészíteni. Több, mint tíz féle POD-os gép, valaint a kapszulás rendszerek alapos megismerése után már ajánlani is merek, persze csak óvatosan.

Nyilván nem mindenki szedi szét azonnal a hazavitt konyhai gépeit, megkockáztatom, hogy a normális többségnek meg sem fordul a fejében ilyesmi. Azt sem kell mindenkinek tudnia, hogyan működnek a gépek, mitől lesz jó, vagy rossz egy készülék, pláne nem mindenki mérnök, hogy értsen is hozzá (pláne nem mindenki irodalmár, hogy kávégépekkel foglalkozzon…). Ezért is bízunk márkákban, hozzáértők elmondásában, fórumokban, Szentekben és fohászokban, végső esetben pedig a bolti eladók tanácsaiban. Ezért is lehet túlárazni egy bejáratott márkát, vagy lehetetlen eladni egy új modellt megfelelő hátszél nélkül. Amikor az első podos készüléket megvettem olaszpresszo.hu-tól kerek 45 ezer forintért, még szinte semmit sem tudtam erről a világról. Ami leginkább kíváncsivá tett, az egy véletlen bolti látogatás volt: POD-ok után keresgélve egy debreceni kávés szaküzlet polcán megláttam az én Tecnosystemem unokáját (Blitz), újonnan, kerek 249 ezer forintos árcédulával. Döbbenetemet kicsit sem tudtam leplezni, többször is visszatértem a boltba érdeklődni, nem tévedés-e: ők jó árat írtak ki, illetve tényleg azt a gépet látom, amit látok, valamint mégis miben reménykednek? (Egy héttel később megvásároltam az ukrán olx-en ugyanazon modell használt példányát 17 ezer forintos áron, csak, hogy szétszedhessem.)

Ezek után sokkal kritikusabb szemmel kezdtem vizsgálni az általam beszerzett készülékeket. A zseniális megoldások éppúgy izgattak, mint az érthetetlen fillér.aszó kivitelezés, és mindkettőre bőven találtam példát. így került a kezembe csodás kidolgozású sárgaréz főzőfej, mégcsodásabb krümozott bronz főzőkar, vagy éppen újrahasznosított petpalackokból fröccsöntött sorjás, besárgult, gusztustalan víztartály – ez utóbbit soha az életbe nem fogom tudni megérteni. Megoldások terén is fantasztikus a szórás a zsenialitás és a péntek délutáni „ezmárpedigjóleszígyis, dehanem akkorisleszarom” megoldásokig. Hogy Lavazzáéknál valaki meggyőzte egy értekezleten a többieket, hogy a rugó túl bonyolult megoldás, vagy drága, ő tud jobbat, még valahogy el tudom képzelni. De hogy ezután az általa kávégépbe álmodott, víznyomással működtetett kapszulabefogató sajtójára is rábólintottak, nna ott már lehetnek gondok az ivással. Jja, hogy emiatt kell egy második pumpa, harminc centi csövezés helyett két méter, plusz két csap és maga a böhöm szerkezet? De hát a rugó… kuss! Ez így lesz jó! Működik? Működik. Kérdés van? Nos, nekem lenne, ha tudnék olaszul és nem félteném a családomat az őrültektől.

És ez csak egy példa. Ami miatt feljött ez az egész, az egy régen várt POD-os gép, a Grimac által gyártott Terry Opale. Anno olvastam olaszpresszó profi Grimac-os tesztjét, és azóta szerettem volna egy hasonló gépet kipróbálni. Sajnos a Grimac emblémás készülékek használt ára is meglehetősen magas, így sokáig kellett várnom, míg felbukkant a neten egy nekem való példány. A cég profi presszógépeiről ismert, így alapvetően nagy elvárásaim voltak a POD-os készülékkel szemben is. Azt már most elárulhatom, hogy megérte várni. A kis Opale a megérkezéstől számított fél órán belül már darabjaira szedve hevert a pultomon. Azt már első ránézésre is megállapíthattam, hogy aminek fémnek kell lennie, az fém is, odabent nem spóroltak semmivel. Ez a modell nem rendelkezik gőz funkcióval, viszont  - buta költséghatékonysági megfontolás lehet – a burkolat és a készülékház megegyezik a Vapore jelölésűvel. Kis túlzással mondhatnám, hogy szaladgálni lehet odabent, annyi a hely, a külső műanyag borítás gyenge minőségű, letörő kapcsok tartják a helyén és a festésére még én sem lennék büszke, ha itthon csinálom tecsós spray-jel: ezt elegánsabban is megoldhatták volna. Az összkép mondjuk nekem tetszik, ebben a piros-fekete színösszeállításban egész vidám, mégsem hivalkodó a megjelenése. Node vissza a belsőhöz: már a Spinel gépeknél ódákat zengtem a méretes sárgaréz termoblokk képességeiről, és bizony a Grimacnál sincs ez másképp. Sok a hasonlóság a két gép esetében. Mivel a főzőfej és a vízforraló blokk egymásba van csavarozva, így a víz és a fej hőfoka megegyezik, nagyszerű a hőstabilitás. A víz terítéséért itt is permetező szelep felel, nincs hagyományos felsőszűrő. Véleményem szerint POD-ok esetében ez a megoldás nagyszerűen működik. Összességében azt mondhatom, amit eddig jónak találtam a POD-os rendszerekben, az ebben a gépben mind benne van. A befogatás „szokásos” módon történik, a „ráharapás” erőssége itt is állítható egy gyűrű tekerésével. És van egy dolog, ami végül teljesen levett a lábamról, bár már rég lemondtam róla: vagy elfogyott a raktárról a szinte mindenki által használt műanyag marmonkanna, vagy a Grimacnál nem ezen akartak két centet spórolni, a lényeg, hogy a víztartály értelmezhető minőségű, fedeles műanyag tartály! Ok, ok, kétszer akkora is elférne a rendelkezésre álló helyre, de a minőségével legalább már nincs baj. Hát mi a fejlődés, ha nem ez?

A képeken szereplő készülék megvásárolható a jófogáson.

Alábbi videó nagyszerű példa arra, hogyan ne akarjunk eladni egy kávégépet. Egy dolog, ha nem értünk hozzá, másik, ha ezt azzal magyarázzuk, hogy az úgy van rendjén.

2016...

A macskás videók kora lejárt...

nézzünk együtt KÁVÉS videókat! …

Ok, a macskás videók mindig királyok lesznek, de akkor is:

KÁVÉS videók!

Nézzünk mondjuk – ééés itt most meg kell lepődni: kávés szépségeket! Tádááám. Mert a kávé szép. Nem, nem a dekorációra gondolok, hanem magára a kávéextraktumra, a csapolás hipnotikus tigriscsíkos aranyfolyamára… vagy pl. a tejes-jeges-forró kávéital pohárba folyatott csomolungmai csipkézett tájképére, ami a képzavarok koffeinel túltelített Csimborasszója… Szóval ez egy rövid poszt, mert miért is? Nos igen, rövidkv.. Igazából arról van szó, hogy végre szereztem egy naked (bottomless) portafiltert, azaz puccér (aljatlan? feneketlen?) szűrőtartó kart, ami azon túl, hogy igen kívánatos tárgy, és nagyon szép lefolyásokat lehet vele összehozni, praktikus haszonnal is bír.

Tudni illik a puccér kar (maradok ennél a megnevezésnél) használata közben minden bűnre fény derül, amit a barista elkövetett (előző életében): rossz tömörítés (félre-, túl-, alul-), rögös őrlemény, nem megfelelő szemcseméret, azaz rossz daráló beállítás, kopott kések stb. Persze lehet ezeket amúgy is látni a végeredményből, de nem ennyire szembeötlően, hisz itt nincs semmi, ami eltakarná a szűrőt. Nem utolsósorban ez a kar erősen bünteti is a hanyagságot azáltal, hogy hiba esetén összespriccel maga körül mindent, mint egy területharácsoló macska.

Szép kávét szép gépből szép karból! Csak azután legyen szíved meginni a 21g kávéból csapolt presszót…

A demonstráló videókkal saját híján egyenlőre mások bitjeit torlom (értitek, bit torlom… szar idő van, szar viccek van).

Egy szép lefolyás ilyen:

ímhol egy szép példa a félretömörítésre:

Bónusz videó, csak mert nagyon szép:

Küldjetek kávés videókat!

Régen írtam blogbejegyzést, sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem Csehországból.

Hol is kezdjem, mit is írjak? Inkább csak említem a csalódott lehangoltságot, ami az első napokban – tudtam persze előre – eluralkodik a hazatérőn. Az emlékekben kellemes helyek hirtelen minden élükkel, mocskukkal, bűzükkel tolakodnak a hazaérkező elé, megmarják, bepiszkítják, rákiabálnak, átverik és úgy általában megbosszulják a távolmaradást. Hát igen, itthon kell lenni, itthon kell maradni ahhoz, hogy újra szépnek lássam azt, ami a pár hónapos csehországi elfeledett kisvárosban eltöltött idő alatt kissé megkopott (mivel akartok hazacsábítani, hmm? mivel?). Ó, ez a fránya valóság! Viszont a kávé, nna az legalább jó. Meg persze a konyak. De mondom, minderre számítottam.

A Nagy Terv ugye a saját kávézda (nem, nem fogom így nevezni) beindítása, ahol végre prémium presszót kaphatnak a jó kávéra éhes(?) ungváriak. Lestem Csehből is nagyon, hogy mi újság otthon kávés fronton, miről késtem le, miben tudok újítani. Szurikátáim folyamatosan küldték a képeket, infókat: most itt nyílt kávézó, most ott árulnak szemes kávét… Itthon aztán gyorsan magam is végigjártam a lehetséges „versenytársakat”, erről röviden:

1. a passzázsban az Über Coffee teljesen jó kávét ad, bár olcsó Alvaro blendel etetik Elektrát, a tulaj pl. tanult barista és ez látszik is. Viszont: nem konzisztens az eredmény, a tejes italok pedig valamiért nem az igaziak. Kicsi hely, nem leülős, elmegykávé (to go), a fiatal kiszolgáló miatt néha tiszta óvoda az egész, lehetetlen vásárolni.
2. EatMe és az alternatív kávék – hát igen, ez a pillanat is elérkezett, leírhatom, hogy Ungváron is lehet inni Hario-s csepegtetős pouroweres kávét. És nem én készítem. No ezzel még meg tudnék barátkozni – még mindig csak barátkozom ezzel az újhullámmal – de az elsőség elvesztése fáj. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a barista jó. Igen, jó, érti a dolgát és ráadásul jó fej (már amennyire egy teltházas délelőtti pár perces szóváltásból megítélhetem). Szóval most hogyan utáljam?
3. FainaKává – perecsenyi pörkölő cég, iszonyatos választékkal, kritikán aluli terjesztői hálózattal. Az árak elfogadhatóak, sok helyen elérhetőek a városban, viszont azon túl, hogy mi a kávé neve, nem sok infót tudhatunk meg tőlük, pl., hogy mikori pörkölés, milyen osztályzatú szemeket vásárolnak, SO-e stb. Szelepes aromatasakról se álmodozzunk, vagy visszük a markunkban, vagy szatyorban kapjuk a kávét. De vannak, dolgoznak, egyenlőre jónak tűnik a dolog, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel a fertelmes terjesztéssel.

Mit ne mondjak, nem tétlenkedtem itthon. Nagy léptekben behoztam a kávégép vásárlási lemaradásomat. Ez két dolgot eredményezett: egyik részről újra térdig járok a jobbnál jobb podos gépekben (vigyétek már el, jófogás a barátotok!), más részről pedig végre nem lukas a cipész cipője, azaz a kávébuzinak is lett jó presszógépe… gépei. Izé. Most nem mennék bele olyan dolgok hosszú fejtegetésébe, melyeket előttem mások már alaposan kifejtettek, inkább linkelek pár hasznos és átfogó írást, amiket én is átrágtam vásárlás előtt. A HP-s fórum guruit innen is tiszteltetem!

Lényeg a lényeg, pont másképp csináltam, mint ahogyan kellett volna. Szóval.

Hosszú vacillálás után „lecsaptam” egy egészen ígéretesnek tűnő Faema e98 Compakt egykaros automata főzőre. Ungvári vétel, szervizből jutottam hozzá egy felújított Gaggia Classic áráért, ráadásul ez a modell belül lényegében egy az egyben azonos a La Cimbali DT1/junior-al (m21?), ami egy remek kis gép hírében áll. Volt nagy öröm otthon, amikor beállítottam a kicsikével s helyet kerestem neki. Persze egyből nekiestem, és vagy két hétig nézegettem, mert darálót azt nem sikerült venni. És igen, a hír igaz, megfelelő daráló nélkül ez a gép is olyat produkál, amit az öreg néni is szégyenkezve nyomogatna ki a termoszából a részegpiacon sötétedés után a részeg Szerjózsának rúbel ötvenért. Pár próbálkozás után végül felhagytam a pocsékolással és hozzáfogtam feltúrni a netet értelmes darálóért. Egyszerű új Greaf vagy Iberital szóba sem jöhetett, ezt már régen elvetettem. Szerelni úgy is szeretek, egyértelmű volt, hogy használt ipari cucc eteti majd a Faema karját, hiszen árban kb ugyan az. S itt kezdődtek a problémák. Míg a főzőt viszonylag kevés hezitálással sikerült megvennem, a daráló már más tészta volt. Alapvetően drágálltam a dolgot, valahogy nehezen emészti meg az ember, hogy a kávéfőzéshez nem elég egy drága gép, kell még egy drága gép. Sőt! Bármennyire is perifériának tűnhet a daráló, épp olyan fontos egy csésze ízletes feketéhez, mint maga a főző. Ez van, nincs mese. Említettem már, hogy amúgy mindezt már tudtam mások alapos leírásából? Akkor jó. Hosszú vadászat után végül egy La San Marco SM90-es őrlő landolt az asztalomon, ami igen jó választásnak tűnik egyenlőre.

Te atya ég, mennyit szívtam a daráló vásárlással. Eleve szerettem volna ott venni, ahol a főzőt. Persze hiába vártam hetekig, pont nem hoztak semmit, egy darab darálót sem. Sebaj, ott a jó kis olx, az mindig bejön. Fene tudja, hogy pont most mentek fel az árak, vagy mi az ördög, esetleg csak nekem tűnik úgy, hogy amikor én szeretnék venni valamit, az egekben az árak, de eladni már a feléért sem bírom? No mindegy, sok ígéretes ajánlatot találtam, kijegyzeteltem őket, rendszereztem, utána olvastam mindnek egytől egyig, esténként angol, magyar, orosz, német és cseh fórumokat bújtam, majd nekiálltam telefonálgatni. És ekkor kezdődött az igazi idegbaj. A hirdetések többsége már eleve nem aktuális, egy idő után egyre ingerültebben mondogattam a csodálkozó eladóknak, hogy ha esetleg levennék a francba, talán én sem zaklatnám őket feleslegesen. Másik gyönyörűség akkor ért, amikor az alapvetően kiszemelt Faema darálót szerettem volna megvásárolni, de az odesszai eladó mikor közöltem vele, hogy ungvári vagyok, azt tanácsolta, hogy vegyek inkább itthon, itt olcsóbb és még számot is tud adni. Erre én erősködtem, hogy nem is alkudnék, a Faemámhoz szeretnék egy másik Faemát – mer’ olyan hülye vagyok -, és ugyan már, adja el nekem, ha már hirdeti, még meg is sértődött. Egy hirdetésre a felkerülést követő 15. percben csaptam le, de már elkelt. Megint másik eladó nem értette, hogy hány darálót is akarok venni? Egyet? De hát neki van száz. Egyesével nem adogat el, macera. MMMMi a túró, hát mindenki térdig jár a darálókban, csak én nem bírok venni? Van valahol egy titkos föld alatti folyó, amiben Nyugat-Európa használt kávéfőzői és darálói beözönlenek Ukrajnába, csak épp én nem tudok róla? Csak ez lehet, más magyarázat nincs. Valahogyan gombokért hozzák be ezeket a gépeket, s kezd a piac túltelítődni. Ungváron olyan szervizekben jártam, ahol egyszerre legalább negyven ötven gép lehetett, beleértve csodás rugós-karos főzőket is. Végül is szerencsém volt, a húszadik hirdetés még élt, az eladónak boltja van, ért hozzá, húsz euróért új késeket is beszereltek. Nice.

Most ott tartok, hogy naponta 10-20 kávét főzök, 1-2 liter tejet elpacsálok gyakorlás címén. Mert lehet, hogy tényleg kávét fogok főzni. Másoknak. Ó, ezt nem elkiabálni, mindenesetre izgulok, tervezek, reménykedek. Ha jó lesz, akkor marha jó lesz. Tudjátok, mit? Jó lesz. Node odáig még sok víznek kell átfolynia a vízlágyító patronon, s nekem bele kell jönnöm a tejhabosításba, mert az egyelőre megkérdőjelezhető sikerrel történik.

Az egybojleres hőcserélős (hx) gép sajátossága, hogy csak akkor kapok finom száraz gőzt, ami kell a mikrobuborékos tejkrémhez - azzal lehet rajzolni szépeket a cremára -, hogy ha feltekerem a bojlerben a nyomást (min. 1,3-ra). Viszont ekkor túl forró a kávéra érkező víz, folyton hűtőcsapolni kell, ami nem minden blendnél hoz jó eredményt. Maga a hőcserélés azt jelenti, hogy a bojlerben lévő forró víz sosem kerül közvetlenül a kávénkba. A kazán túlhevített vize egy hőcserélő szifonon keresztül melegíti fel a csapoláskor a kávéra érkező folyadékot.

Macera, ami sok türelmet kíván. Cserébe olyan kávékat főztem már otthon, hogy kalapot le. Meg persze egy csomó ihatatlan löttyöt is.

Hát igen, így megy ez.

Állítgatom a darálót, folyatom a vizet, gyakorlom a tömörítést, szitálgatok, méricskélek… Aki nekem azt mondja, hogy a kávéfőzés egyszerű, az még nem ivott jó kávét és fordítva. Persze nem részecsketudomány, de nem is pofon.

U.i.: egy ungvári kávézóba baristát keresnek. Bementem érdeklődni, s ha már ott voltam, megnéztem a gépeket. Az ott dolgozó lány aranyos nagyon, bíztatott, hogy nem bonyolult a dolog, biztosan menni fog. – Milyen kávétok van, miféle keverék? – Passz. Letekertem az egyik kart, megnéztem a fejet – mocskos. Letekertem a mási kart – zacc benne, pogácsa úszik, minden ultramocskos. Gőzkar lötyög, de jön a gőz rendesen. Kerestem a habosító kancsót, nno az sehol nem volt. Kérdezem, tud valami mintát önteni? Nevet, dehogy, jó sok buborékot csinál, és annyi. Na igen, napi 10 óra 150 hrn-ért... Előkerül a kancsó, a hűtőben volt a tej mellett – egy plusz pont. Tamper Mota, domború lappal, persze a sziták laposak. Ejj, no, ugyan miért is nem itt adják a legjobb kávét a város(h)ban?

Nno majd én…

Update: tudom, tudom, lehet tökéletes tejhabot csinálni french press-szel is, vagy elektromos tejhabosítóval, de itt nem csupán ennyi a lényeg. Meg kell tanulnom, meg akarok tanulni az adott géppel megfeleő habot kreálni - ez egy tapasztalási, tanulási folyamat jókora adag makacssággal párosítva.

Ok, kellene egy kávéfőző, de mégis milyen kávéfőzőt vegyek?

Röviden: mindenfélét. No de mit vegyen, ha nem kávéházat szeretne nyitni, "csupán" kávézni? Nézzük, miket érdemes végiggondolnia vásárlás előtt.

Mit is szeretnék?

Egyszerűnek tűnhet a kérdés, megválaszolni mégsem az. Annyi féle kávé létezik, s elkészítésük módja illetve a végeredmény szempontjából annyi a lehetőség, hogy végiggondolva szinte zavarba ejtő. Ön a lehető leggyorsabban szeretne hozzájutni koffeinadagjához? Vagy Önnek a kávézás legalább annyira rituálé, mint reggeli ébresztő ital? Esetleg az íz miatt szereti?  Nem mindegy, hogy az elkészült presszó hogyan néz ki, milyen a crema, vagy éppen hogy mindegy, csak legyen minél olcsóbb? Szeretné váltogatni a kávés italokat, vagy mindig ugyan azt az ízt keresi? Egyedül kávézik, vagy sokszor főzne a vendégeknek is? Megannyi kérdés, melyekre a kávés ipar sokféle választ adott az évek során. Alább megpróbálom összefoglalni a tapasztalataim alapján kinek milyen kávéfőzési mód, készülék felelhet meg: erősen szubjektív szempontok ezek. Nézzük, mik a lehetőségek.

Alább kis értékelést is adok az egyes kávéfőző típusokról. Gyakran használt kifejezés lesz a sznobság, ebben az esetben erős igényességnek felel meg, viszont véleményem szerint a kávévilághoz jobban paszol ez a kifejezés.

Kávét iszol? Otthon magad főzöd? Érdekel, hogyan működik és mitől lesz jó a presszó? El tudod dönteni, mennyit ér egy jó gép? Érdekel, mitől jó egy kávéfőző? Hiszel a dzsedikben? Fehér vagy fekete? Engem is, ezért egy korábbi cikkemben körüljártam a témát belső nézetből, ha érdekel a dolog, katt ide!

Instant kávé – elsőre talán fura a kávéfőzésnél említeni, mégsem hagyhatom ki a nesz kávékat a felsorolásból. Ez talán a legegyszerűbb és leggyorsabb módja az otthoni kávékészítésnek. (a 3 az 1-bent viszont tényleg felejtsük el.) Mindenféle tévhit ellenére a Nestlé által kifejlesztett eljárással, valódi lefőzött kávéból víz kivonásával készül az instant kávé, mindenféle adalék vagy vegyszer nélkül. Így a minőséget lényegében az határozza meg, hogy lánykorában hogyan is és miből is készült az palackba zárt granulátum.

Élvezhetőségi érték: alacsony. Minőség: akár lehet jó is. Ár: olcsó. Macera: szinte semmi. Sznobsági értéke: 0

Moka, vagy gejzír főző, vagy kotyogós – a kávékészítés egy következő szintje, ami egyszerűsége és az elterjedt, bárhol kapható mokaképes őrölt kávék (tégla) miatt töretlen népszerűségnek örvend. A ma ismert, elterjedt, magyarul tévese „kotyogós”-ként emlegetett kávéfőző a Bialeti úr nevéhez fűződő találmány, vagyis a Moka express. A kotyogóst a Szervasi cég  fejlesztette ki, és szerkezetileg kicsit más (belül egy szabályzó súly emelkedése illetve süllyedése miatt hallat kotyogó hangot főzéskor). Ennek a főzési technológiának a legnagyobb hátránya, hogy lényegében gőzzel főzi át a kávét (nem teljesen pontos a megfogalmazás), a túl magas hőfok viszont árt az őrleménynek és végső soron az elkészült italunknak. Persze lehet szeretni ezt a kissé elégetett ízt, sokan egyenesen emiatt tartják úgy, hogy egy kotyogóssal főzött kávé sokkal erősebb, mint egy presszókávé, pedig a koffeintartalomnak ehhez nem sok köze van. Egy magára valamit is adó kávéivó a kotyogóst csupán vészhelyzetre tartogatja.

Élvezhetőségi érték: közepes. Minőség: igen változó. Ár: olcsó. Macera: alig. Sznobsági értéke: 1

A kotyogóssal való kávéfőzést is lehet jól/rosszul csinálni. Némi fogalommagyarázatért érdemes megtekinteni Kávékalmár alábbi remek videóját a tudományos kotyogózásról.

Presszó főző I. – olcsó kategória – Presszó főző alatt értem a zárt kazánú, nagy nyomással működő, manuális főzőket, melynek karjába kézzel töltjük az őrleményt. A különféle kapszulás és tablettás főzőket most nem tárgyalom.  Nyilván mindenkinek mást jelent az olcsóság, most a piaci árhoz képest beszélek – erősen leegyszerűsítve – olcsó és drága presszófőzőkről. Elég, ha egy tetszőleges hipermarket polcán sorakozó készülékeket kettéválasztjuk, és kb. meg is kapjuk a két kategória szereplőit. De mégis mit várhatunk egy 10-30 ezer forintos géptől illetve milyen kompromisszumokat kell kötnünk a relatíve alacsonyabb árért? Csodák nincsenek. Ami az árba belefér, az általában a profi marketing munka, megnyerő reklámok, színes csomagolás és valamilyen jóárasított, műanyagba csomagolt ipari hulladék. Nem igazán tudok mást mondani, ezek a gépek általában pont ott spórolják el a minőséget, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Réz kazán helyett jobb esetben acél, rosszabb esetben porladó alumínium. Erős bronz felsőszűrő/karbefogató helyett jó esetben alumínium, rosszabban bakelit, leggyakrabban rideg műanyag. Tisztességes vízterítő helyett egy darab lyukas szűrő. Gagyi pumpa, ingadozó nyomással, állíthatóság nélkül. Jobb esetben műanyag szelepek, vagy még az se. A felsorolt problémák orvoslására gyakran alkalmazzák a nyomásfokozós kart. A Saeco-Gaggia vonalon ez még néha működik is. Összességében ezek a főzők nem hoznak olyan minőségi változást egy kotyogóshoz képest, ami indokolná a vásárlást. Több a bosszúság velük, mint az öröm. Jó szívvel egyszerűen nem tudom ajánlani senkinek.

Élvezhetőségi érték: alacsony. Minőség: igen változó. Ár: nem fáj. Macera: kevés. Sznobsági értéke: -1

Presszó főző II. – drágább kategória - Amivel legjobban tudom szemléltetni, mire is gondolok, az a kategóriateremtő, az otthoni presszógépek koronázatlan királya, a Gaggia Classic vagy Baby. Ez a gép valahol 100 000 forint alatti árával már erősen tapossa a fájdalomküszöböt, de a kapott minőséget tekintve érdemes elgondolkodni rajta azoknak, akik komolyan gondolják az otthoni presszózást. Nem mellékesen a használt gépek is jól tartják az árukat.

  A Classic-kal mindent megkapunk, amit egy profi gép nyújthat: robosztus felépítés, viszonylag nagy, tehát hőstabil kazán (jobb fajta de még itt is alumínium), minőségi alkatrészeket, súlyos krómozott bronz felsőrész és kar, állítható szelep és visszatérő ág, ipari szabvány szűrőméret (minden kapható hozzá). Ez az a gép, amit már jó szívvel ajánlanék annak, aki nem csak inni szeretne egy jó kávét, de a főzés maceráját is élvezi. Ezek a gépek igényelnek bizonyos megszokást, tapasztalatot. Jó eséllyel eleinte csak híg mosogatólevet főzünk le vele, mire összebarátkozunk, megszokjuk, hogy ide egy idő után már kevés a bolti „tégla” kávé. Bár állítható termosztát itt még nincs, hogy kis ügyességgel szörfölhetünk a hőfokkal, ami a különféle kávéfajták íz világának kibontásához elengedhetetlen.  

Akkor van értelme belevágni egy ilyen főző vásárlásába, ha elfogadjuk, előbb utóbb szükségünk lesz egy presszóképes darálóra, aminek az ára – a kis kézi darálókat nem számolva – valahol 30 000 forintnál kezdődik. Viszont ha kitapasztaltuk, kávéházi minőségben kávézhatunk otthon. Vigyázat! Sok esetben a kávébuzéria elhatalmasodásával járhat!

 Élvezhetőségi érték: magas. Minőség: megszokást igényel. Ár: már érezzük. Macera: van. Sznobsági értéke: 3

Tessék megnézni ezt a videót, erős kedvcsináló:

Presszófőzők több, mint egy havi fizetésért – nos igen, ez az a szint, amikor a géphez tervezünk lakrészt, konyhát, ebédlőt, nappalit… amikor a gép a lélek, és az ember üres testként kering a kávéuniverzum koffeinvonzásában. Itt már műértő kávézásról kell beszélnünk, amikor nem csupán a kávé fogyasztásának puszta tényét élvezzük, hanem a hosszas kutatómunka után kiválasztott kávékülönlegesség ledarálásától az elkészítésén át a róla való beszélgetésig tényleg mindent. A gép itt nem csupán eszköz, hanem mindannak a transzcendens szeretetnek a tárgyi megtestesülése, amellyel a számunkra fontos rituálét elvégezzük. De nem öncélú dolog a minden részletében paraméterezhető gép vásárlása. Ahány kávéfajta, annyi féle nyomás, hőfok, előáztatás igény… De ez már egy másik világ.

Élvezhetőségi érték: magas. Minőség: nagyfokú tapasztalatot igényel. Ár: drága. Macera: sok. Sznobsági értéke: 100+

Tessék egy kis Europiccola használati útmutató. Nem egyszerű és akkor még finoman fogalmaztam:

Automata kávéfőzők – erre a kategóriára – a különféle adagokban árult kávékkal egyetemben – most nem térek ki külön, inkább ajánlom magamat és korábbi írásaimat POD-os témában. Az automata kávéfőzőknek számos előnyük és hátrányuk mellett megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy kiveszik a kezünkből a főzés feletti irányítást, elkenik a kávéfőzés élményét. Persze, ez affinitástól függően lehet pozitívum is.

Pozitívumok: egyszerű, egygombos kezelhetőség, folyamatos főzés, reprodukálható minőség.

Negatívumok: macerás igazán tisztán tartani, általában kicsi, nem hőstabil, nem paraméterezhető átfolyós kazán, relatíve magas ár, nehézkes beállíthatóság, ha rossz, akkor mindig rossz.  

Újhullámos főzők és retro főzők – egy jó ideje már ezt sem hagyhatjuk ki a számításainkból. Ahogyan eltűntek az olcsó filteres átfolyós főzők az olcsó presszófőzők megjelenésével a 90-es évektől, most folyamatosan kerülnek előtérbe a különféle szifonos, csepegtetős, filteres kávékészítő készségek. Ezek már nem szükségmegoldások, hanem egy új trend, életstílus kellékek, életérzés generátorok. Én egyelőre második főzőként tekintek ezekre, Gergő például még ellenkezik, de neki is el kell ismernie, hogy sok lehetőséget tartogatnak a megfelelő kézben. Új lehetőségek azok számára, akik a presszó mellett belekóstolnának a kávés ízek egy másik világába.

Hihetetlen, de igaz, érdemes utánam csinálni! Nem fogod elhinni, mi történt velem, miután már több mint egy hete nem fogyasztottam koffein tartalmú italt….:

Most már nagggggyon kívánok egy presszót!!!

Hát igen, lehet nem ép erre számítottatok, de ez van.

Ez egy Trú sztori, ráadásul megtörtént események alapján.

Tíz éve vagyok rendszeres kávéfogyasztó, ez napi több presszót jelent, az erőset szeretem (nemm, a capuccinoban sincs kevesebb koffein, csak, mert szép habos, meg világos! Adagnyi kávéban a keverék minősége, robusta-arabica aránya az alapvetően meghatározó). Egy kisebb ételmérgezés járulékos következményeként bármiféle étel mellet kávét sem ittam már egy hete. Hogy milyen változásokat tapasztaltam? Lehet, velem van a baj, de kb. semmit. Se pozitívet, se negatívat.

Mindenkire másképp hat a koffein. Gergő barátom például remegést kap egy csésze kávétól is, rászokni talán sosem fog. Én elvileg már régen rászoktam, mégsem érzem fizikai hiányát, elvonási tünet sem jelentkezik, viszont a kávéfőzéses macera már hiányzik.

Az amerikai Cosmo újságírója pedig, egészen hihetelten..., szóval: "Képzeld, egy kávérajongó újságírócsajszi kipróbálta, hogy milyen, ha teljesen lemond a koffeinről, de ami történt, arra egyáltalán nem számított!" (nos igen, a lány újságíró létére elég szűkös fantáziával rendelkezhet.) Hogy mik voltak ezek a hihhetetlen nem várt, előre megjósolhatatlan történések? Akit érdekel, az kattintson a cikkért, én ide nem másolom. Azaz a Nagy tanulságot mégis: „a héten 80 dollárt, azaz 22 ezer forintot megspórolt! „Végre elbúcsúztam a függőségemtől, és bár újra napi 2 csészényit iszom, egyáltalán nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá, de egyszerűen imádom az ízét” – írta Danielle, aki azt is hozzátette, hogy a kávémentes napokon nyugodtabb volt, és jobban aludt, mint valaha.” No comment.

Ugyanakkor szerintem felesleges és veszélyes is lehet azonnal messzemenő következtetéseket levonni egyéni tapasztalatok alapján. Pláne felesleges hobbibloggerek kattintásgyűjtési vágyból elkövetett eszmei szemetéből megpróbálni értelmet kitúrni. Hogy mire is gondolok?
Nos "imádom" az olyan likevadász címekkel operáló írásokat, amik úgy kezdődnek: "Nem fogod elhinni, mi történt, miután... yxcvb tetszőleges bullshit!" Hát nem. Tényleg nem fogom elhinni, mert rá nem kattintok ezekre a kétes értékű/tartalmú/létjogosultságú hírekre. Ez egészen addig nem is érdekes, amíg az emberek nem kezdenek egyetemi jegyzetekkel egyenértékű jelentőséget tulajdonítani az ilyen forrásokból származó okosságoknak. De miért is? Nos ebben igazán zseniálisak ezek a víruscímekkel operáló álhírposztok. Megtekintéshez természetesen minimum likeolni kell, vagy egyenesen megosztani a kontentet saját facebook falunkon. A folyamban a júzerek pedig azt látják, hogy hmm, Isti Pisti is ezt olvasta, meg is osztotta, pedig ő okos srác, a betűtésztából is a cirill a kedvence, tuti érdekes, ránézek én is.. Ezt kellene irtani, nem a parlagfüvet. Erre kellene gyógyszer, mert a marhaság jobban pusztítja az agysejteket, mint napi három rövid (fekete, vagy színtelen).

Szóval csak óvatosan a hírekkel, mert egy jól becsomagolt hülyeség elfogyasztása ártalmasabb lehet az egészségre, mint napi három kávé.

Ok, ez a cikk is lájkgyűjtő, szóval hajrá!

Ajánlom magamat: ha tetszett a szöveg, olvasd el ezeket is:

KV 001, avagy James Bond is itt feketézett

Kávéskehely, kávésmuffin, coffeefe...

És így tovább

Avagy: mitől habos a kávé, hölgyem?

Milyen bor késztet írásra egy irodalmárt, nos, ez egy másik, hosszabb írás tárgya lehetne. Előljáróban talán annyit, hogy: igen, szeretem a kávét, leginkább a rövidet, inni is, főzni is, és a történeteket is, írni is, a kávézókat is – azokat nagyon – a kávéfőzőket, a különféle kávés kütyüket, és úgy általában a k és a v betűket.

Valamiért úgy kellett történnie, hogy ígéretet tettem, leginkább magamnak, ha meggyógyul a laptopom, megírom első kávés szövegemet, s azt valamilyen online felületen nyilvánosságra is hozom. Hogy miért pont egy rusti kávézó lett az első, amiről szólni fogok, arra a válasz egy biciklitúra, aminek apropóján alkalmam volt néhány ausztriai kávéházat meglátogatni. (Amúgy szívesen dicsekszem azzal, hogy Ungvártól Budapestig – Nyitraikerülővel –  nincs olyan vonatmegálló, melynek kávézóit ne ismerném, ne próbáltam volna, s ez még csak annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa).

Magáról a kávéfőzésről és a kávéházakról megannyi írás van szanaszét a neten, s mivel én se barista, se kávézói alkalmazott nem vagyok, gyakorta hagyatkozom majd utalásokra, teszek majd felületes, direkt-, vagy véletlenül dilettáns megjegyzéseket, ezzel is szigorú szubjektivitásra ítéltetve szövegeimet. Ha lessz több írás is, magyarázok majd még eleget, node lássuk is, hogy fog kinézni ez a gyakorlatban:

RUST

Hogy mégse legyen egyszerű, kezdem egyből két fertődi kávéval. Az elsőt a Gránátos étteremben ittam délelőtt, amolyan reggeli kávé gyanánt. Maga az étterem az Eszterházy kastéllyal szembeni Gránátos házban található, így joggal várhattuk, hogy minőségi kiszolgállást és ételt-italt kapunk majd alaposan túlszámlázva (egyszer élünk!). A megkapó környezet mellé fantasztikusan drága, ámde minősíthetetlen reggelit kaptunk, így erre több szót nem is pazarolnék. A kávé is hasonlóan elrontott volt, mint az ízetlen bolognai, vagy a szivacsos uborka. Hitetlenkedve konstatálom, hogy még napokkal később is felemlegetjük ezt a „pazar” éttermet. Mivel a kávé a világon semmilyen pozitívumot nem tudott felmutatni, a kávéfőző megtekintésével már nem is fáradtam – ilyen löttyöt kipréselni egy karos főzőből amúgy is szégyen és gyalázat. 

A második kávémat már magában a kastélyban ittam. „Ki ne inna egy finom habos kávét és enne egy szelet Eszterházy-tortát ilyen előkelő, barokk környezetben?” – hírdeti magát a helyiség, és nem is túlzás a reklám, kivéve egy dolgot: mitől jó a habos kávé? És egyáltalán mi is az pontosan? (ennél a pontnál már előre vetítődik a rusti élmény...). Valami barokk nyalánkság, amivel a főurak kényeztették a hölgyeket a rózsakertben? És mitől habos? A kávé maga, vagy tejhab, esetleg tejszín? Ok, ok, igyekszem nem rávetíteni minden előítéletemet az első szembejövő mondatra, csupán arra fel a „múfelháborodásom”, hogy lássa az olvasó, milyen komolyan veszem a dolgot. Node a hab, erre mindjárt visszatérek. A barokk környezet nem túlzás. A torta is isteni. Ár tekintetében hozza az átlagot: nem érzem lehúzásnak a torta-presszó kombóért kifizetett ezerszáz forintot. (itt említeném meg, hogy bizonyos Geronimo Stilton Egy habos kávé és nagy hűhó! címmel könyvet volt képes írni...). Haboskávét nem, ellenben egy egészen kellemes presszót sikerült itt innom. Hála a vidám szőke pincérlánynak – akit innen is üdvözlök – kérdésére még ki is fejthettem tetszésemet. Az ilyesmit mindig is szerettem. (A másik pincérlány csak félig illett a barokk idillbe, mivel balfelől koponyáig volt felnyírva a haja(feje?)) A kávé lágy pörkölésű, friss arabica nyomait mutatta, kifejezetten friss, citrusos felhangal. Ha azt mondják, ott helyben pörkölik, kis noszogatásra talán el is hinném. Sajnos a kávéfőzőt nem láthattam, lévén egy másik, konyhaként funkcionáló helyiségben van. Nem is értem, egy ilyen helyen miért nem tolnak az arcomba egy túlcicomázott régi(régies) Astoriát, Faemát, vagy La San Marcot, La Marzoccot. Crema szinte nem volt, de ezt betudtam az arabicának. Következtetés: ha jót akar, vigyen magával szendvicset és a kastélyban kávézzon.

Fertődről pár óra alatt eljuthatunk a megkapóan hangulatos Rustba – ha úgy tetszik, akár biciklivel is. Nekünk úgy tetszett. Útunkat most nem részletezném, azoknak, akik érdeklődnek a biciklis túrák iránt, röviden azt tudom mondani – jó volt. Rustba érve két dolog tűnt fel (na jó, több, de ide kettő tartozik): mivel ez egy borvidék, így aztán egymást érték a borkészítő cehek, borozók, és úgy általában a bort kínáló helyek. Valamint igen sok a kávézó. Kis hangulatos házakban, középkori épületekben berendezett extravagáns helyektől az autentikus polgári lakásig válogathatunk az elsőre zavarbaejtő kínálatból. Egy kört mentünk biciklivel, majd kettőt gyalog, mire megállapodtunk a már elsőre kinézett kávézónál. Valószínűleg azért is egy átalakított kis emeletes magánházba térünk be, mivel  a fejemben ausztria és a kávéház szavak azonos cimke alatt vannak. (nb.: így furakszanak be a gondolatok a hétköznapjainkba.) Kissé bágyadtak voltunk már a tekeréstől, és éhesek is, így jómagam türelmetlenül vártam egy jó presszóra (szentségtörés, de csak megkóstolni szeretem a kávét, utána gyakran fellögybölöm kávétejszínnel és még cukorral is rontom).

Így ér el a történet a rusti kleine feketéhez, aki emiatt olvasná az írást, az itt kezdje.

A helyiséget láthatóan egyedül vivő hölgy tíz lépcsőfok leküzdésével jutatta elénk a rendelt kávét és capuccinokat. Kisebb meglepetésemre (avagy tudatlan tapasztalatlanság) a kávéhoz a 3dl vízen kívül kis pohárban sűrített tejet hoztak a tetején karamellizált cukorral. Ha mond valakinek valamit a ’(Z)guscsonka’ kifejezés, nos, ez nem az volt... vagyis igen. Valahogy úgy, mint a viccben: „István bácsi, tudja,mi az a zsiráf? Nem. Hát látott már lovat? Igen. Na ez pont olyan, csak más.” Nagyobb meglepetésemre:  ez a kávé habos volt!

Nosza, egy kis fogalommagyarázat: kell az a hab a kávéra, ebben szinte minden kávészerető egyetért – és itt most nem a tejhabra gondolok, az egy egészen másik tészta. Neve is van: crema. Sűrű, krémszerű koronája a kávénak, ami kissé megtartja a ráhintett cukrot, hogy azután lassan, megfontoltan nyelje el, mint terminátort az olvadt fém... és még hasonló alapvető fontosságú tulajdonságai vannak a kávézásnak nevezett szertartásban.

Ehhez képest ebben a kellemesen dohos, nagymamaszagú házban (mások szerint: büdös) a kávé tetején fél centis laza, nagybuborékos hab díszelgett – gyerekkori emlékeimből, amikor még csak kávéba mártott kockacukor volt a világ, elődereng túlfűtött fejű kávégépek és a kávécsapolással és piacgazdasággal éppen csak ismerkedő pultos kisasszony szerelemgyermekeként gőzölögve bugyogó kávélé, akkoriban még azt hittem, ilyennek kell lennie. De én éppen nem ilyen lovat akartam. Azaz nagyszerű dolog a nosztalgia, kivéve, ha az ember nem szereti habosan a kávét. A hab-cremának megfelelően a kávé is kissé el lett égetve, viszont a mellékelt fehérítővel egész jól agyon lehetett csapni az ízét. Hogy akkor tulajdonképpen mit is ittam Rustban? Fehér kávét, avagy krémesrémest, vagy tejeshabost? Presszót biztosan nem. Talán legközelebb.

kicsit rólam. is.

Nem írhatok, ezért inkább írok

Kicsiny „falum”, ahol születtem, az Oszetyia-Sésztoj otgyel-Tisza háromszögben található, a méltán hírhedt Pjánéj bázár háta mögött. Itt, ahol Mokrinkák árulják csiríz ízű pálinkáikat reggel hatkor az opptovikok zsákjainak hurcolásában kifáradt Sztyopáknak és Grisáknak, hogy azok utána kényelmesen elpihenhessenek Rizsáék, vagy Magdáék előtt a fűben. 

kicsit rólam. is.

Az Oszetyia, urambocsá’ Oszétia, egy jobb időket is megélt áruház, ma már csak bolt, a körtől nem messze, a Minaj utca elején. Két oldalán 50 méterre egymástól egy-egy príma kávézóval, de természetesen magában az Oszetyiában is előfordul kávé, nem is rossz (kötelező LaCimbali egy POD-os Tecnosystemmel kiegészítve).  Az üzlet bejáratával szembeni kis bódéban – ki nem találjátok – szintén vehetünk kávét, de itt már csak egy automata Saeco Viena fújja bele az orrát a papírpohárba (igen, igen, nekem is van egy ilyen otthon, de megvan rá a mentségem).  A Sésztoj otgyel – hatos számú osztály (igen, az árulkodók) – a belbiztonság egyik oszlopos intézménye, kis túlzással a kertünk alatt, két emeletes lakóház tövében székel. Nem félelmetes, legalábbis nem tudok róla kb semmit. A Tisza szintén egy üzlet neve, mely az ungvári ’Tisza’ konyakgyár hivatalos forgalmazója is egyben. Igen, ez azt jelenti, hogy az élelmiszerek mellett egy talponálló rendszerű bár és italbolt kombó is van itt, és igen, nagyszerű kávét árulnak egy LaSpeciale-nek köszönhetően (és igen, ide jönnél velem konyakozni). Mellesleg a bolt előtt található Ungvár talán egyetlen köztéri gyepfelülete, úgy 6 négyzetméter. A miértekre válasz nincs, olyan rejtély ez, hogy ha lenne is megoldása, magammal vinném a sírba. Ezeken kívül a házunk és ezen három jellegzetes helyet magában foglaló, légvonalban kb. 200 méteres körben a már megénekelt kávéméréseken túl, nos... még vagy 15 helyen lehet kávét kapni. Ezek a tények önmagában meghatározták gyermekéveimet... volna, ha nem máshol nőttem volna fel. Bár itt születtem, jelenlegi házunkkal szemben az őskáosz egyik megmaradt bugyrában (igen, mint a pokol, csak télen marha hideg van), egy kilencemeletes opsiban, a következő 26 évet a vár alatti tömbház ötödik emeletének elviselhető szűkösségében töltöttem.

Első kávés élményem egészen az egyetemig váratott magára, ahol első vizsgám előtt úgy gondoltam, eljött az ideje a doppingnak. Természetesen csenevész szervezetem nem igazán tolerálta a hirtelen, alvás nélkül bevitt koffeinadagot. Remegett kezem lábam, öszekoccanó fogakkal igyekeztem értelmes tőmondatokban felelgetni a vizsgán. Ezután nem is erőltettem ezt a kapcsolatot. Mígnem – bakugrás, avagy lólépés, kinek mi teccik – a gyrosozóban árulni nem kezdtünk, s a reggeli rituálé része lett, hogy kiszolgálás előtt mi ittuk meg az első kávét Kornélkával (ejj, a régi szép idők). A két négyzetméteres „büfénkben” a sütőn, gázpalackon, kisebb konyhai gépeken kívül egy csodás kőkori Saeco Magic is helyet kapott. Megbecsülni sem tudom, honnan és hány adag kávéval a kazánjában került hozzánk, mi mindenesetre magáztuk. Akkoriban még nem használtunk papírpoharat, az olcsóbb megoldás kőolajszármazékok használatára kényszerített minket, viszont ennek is megvolt a maga előnye. Ekkor szerettem bele visszavonhatatlanul a lágyan kavargó kávé látványába. Ahogyan a pohár felszíne felé gomolyog a mogyoróbarna crema, nos, ebben mindig elgyönyörködtem, valahányszor egy adag kávét eladtam. Ez viszonylag olcsó kedvtelés volt anno. Azóta sajnos visszavonhatatlanul megnőtt a vonzódásom a bronzvörös, csőrös kifolyókon lecsorgó krémes kávé iránt. Igen. Azt hiszem, ebben van a lényeg.