Többed magammal a kávézónkból ellátogattunk a Vienna Coffee Festival-ra, ahol sok érdekes, olykor meglepő dolgot láttunk. Trendérzékenységünk okán is igyekszünk zaccos ujjainkat a kávékorpusz babistenének geishatól lüktető vénáján tartani, amennyire csak a munkánk ezt engedi... azaz a munkánk ezt megköveteli, mi pedig kitágult pupillával lestünk Bécsben, mint a moziban. Mert a trend már csak olyan, hogy valaki csinálja, mások követik, s akadnak messziről jöttek, akik azt főznek, amit akarnak. 

Bécs tagadhatatlanul a kávékultúra (egyik) origója, a Bécsi kávé önmagában is fogalom. Mint minden fogalom, ez is sok változáson ment keresztül az évtizedek során, értelmezésben és hozzáállásban is óriásit fordult a kávés világ. A hagyomány érték,  amit olykor érdemes akár széllel szemben is megtartani, de nem érdemes behunyt szemmel hagyni, hogy elmenjen mellettünk a világ. Manapság már az olasz kávékultúra is nyitott a speciality felé, a hagyományos szenes pörkölés mellett megjelenik a világos, aromás, sommásan: újhullámos vonal. Ezt a hagyományokkal együtt futó trendiségnek a megjelenését láttuk nagyon élesen Bécsben, ahol egyszerre voltak jelen a szögegyszerű brasil, éjsötét pörkölésű kávék, akár 80%-os robustás keverékek és a csilliós hipermodern kávégépek. Az én iránytűm nagyon nem talált irányt az ellentétes kávékészítési elvek, szentírások és hagyományok között. Égette a nyelvem a sokezer eurós géppel készített habos robusta, majd ámulatba ejtett a profi mikropörkölő nagyon rendben lévő brasil/hondurasi keveréke. Mutatom  képekben, a minőségért elnézést, a megvilágítás nem kedvezett a kis gépemnek.

Új szerző debütál a RövidKV oldalain, fogadjátok szeretettel! Mivel én már ellustultam a Blue Bird-ben, így még nagyobb öröm számomra, hogy vannak, akik nem restek monitorra vetni kávés kalandjaikat. Ímhol Balogh Péter első, pilóta írása:

Felkészülés az első lépésre

(pilot)

„Ez forró csoki” – gondoltam.

A papírpohár kissé égette ujjaim hegyét, erre a mai napig emlékszek. Arra is emlékszek még, hogy mennyire meg voltam lepődve azon, hogy ilyen is lehet a kávé. Sőt, hogy ez a kávé.

Korábbi kísérletezéseim ténye a kotyogóssal, olcsóbb házi Espresso gépekkel és mindenféle instant kávékkal szinte szégyenbe hozott abban a pillanatban. Mert amit a kezemben tartottam, az egy pohárnyi brazil arabicaból készített, rendesen felgőzölt tejjel nyakonöntött cappuccino volt. És baromira nem volt égett, keserű, zaccos íze. Nem valami híg, testetlen lötty volt. Nem azt éreztem tőle, hogy úristen, csak legyek már túl rajta, hanem szép lassan akartam elkortyolni, kiélvezve és kiérezve az utolsó cseppben rejlő aromákat is.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: én ezt meg akarom tanulni.

Persze nem akartam barista lenni; az egy főre jutó baristák száma már így is majdnem sok volt ebben az álmos Alföldi városban. Viszont szerettem volna rendelkezni azzal a tudással, ami ahhoz kell, hogy akár otthon is olyan kávét önthessek a bögrémbe, mint amilyet a srácok adnak a kezembe a kávézóban.

Tisztában voltam vele már akkor is, hogy ez kicsit kétoldalú dolog lesz. Mert persze, az elméletet könnyen meg fogom tudni tanulni; annyi leírást, cikket, videót lehet találni a neten erről a témáról, hogy szinte sok is. A gyakorlat – na az más. Mert otthon a rendes kávé elkészítéséhez szükséges eszközök száma.. nézzük csak.. nagyjából kettő. Van kanalam, meg bögrém. Kezdésnek jó, de ezzel legfeljebb szűretlen cold brew-t tudnék csinálni, olyan kávét, ami az egész ötletet megihlette: nem.

A fejemben már el is kezdtem összetenni egy listát arról, hogy mire is lesz szükségem: pörkölt szemes kávé, kávédaráló, a sokféle kávéfőző közül legalább egy (a kotyogóst a kamra legfelső polcára száműztem pár éve egy igen emlékezetes kávézás után), ha találok elérhető közelségben és áron: tejhabosító vagy gőzölő. Ezt nevezhetjük akár alapcsomagnak is, de talán ez a leguniverzálisabb szett; ezzel már el fogok tudni indulni, és olyan kávét is fogok tudni készíteni, amit nem csak én, hanem a kávéra és annak ízére igen érzékeny párom is szívesen megiszik.

Tudom, hogy nálam szinte csak tapasztaltabb emberek léteznek a kávé világában, és hogy páran hol kuncogva, hol felvont szemöldökkel olvassák majd tapasztalataimat.. de van-e jobb módja előrehaladásom folyamatának megőrzésére, mint az, ha megosztom az egészet? Reményeim szerint még profitálhatok is belőle, hiszen így könnyen kaphatok tanácsokat nálam hozzáértőbbektől, finom útmutatásokat, ha valamit rosszul csinálnék.

Így tehát a későbbiekben megosztom Veletek tapasztalataim a kávé világában.

Köszönet Péternek az írásért, kíváncsian várom a következő lépéseit! Ha kedvet kaptál Te is, ne habozz, továbbra is várom akár szöveges, akár képi alkotásaitokat!

Aromát a kávéba, kávét az aromába!

Ha az ember fia (jánya)kávézóban dolgozik, lehet az a legfancybb hely, előbb utóbb szembesül a barista a kérdéssel: ízesített kávétok van?

Nincs.

 De miért nincs? Nézzük így: a kávé önmagában egy íz. Miért akarnánk keverni? Node. A kávé ital, mint olyan, igazából ízjegyek bonyolult összessége, harmóniája, és itt a hangsúly a harmónián van. Amikor azt mondom, hogy a Brazil kávé alapvetően keserű csokis, kakaós ízű, akkor miért is nem akarom ezeket az ízjegyeket valódi csokival felerősíteni? Egyáltalán, hogyan lehetséges aromatizálni a kávét? No, akkor gondolkodjunk!

Az aroma leginkább vagy a kész kávéitalba kerül, vagy a kávébab feldolgozása során kerül a levesbe. Előző megoldás során a különféle aromák, szirupok, kivonatok kerülnek egy csészébe az eszpresszóval, míg utóbbi megoldás esetében közvetlenül pörkölés után (közben?) aromatizálják a kávészemeket. Szóval mit is tanultunk az aromatizálásról?

• vagy a kész italt ízesítjük aromákkal, szirupokkal, cukros izékkel
• vagy a pörkölést követően kerül az olajos aromapermet a frissen pörkölt kávéra, ami magába szívja azt

Mivel? Mivel sokan kérik, ezért nyilván van. Komolyabbra fordítva: az aromák lehetnek természetesek és kémiai úton előállítottak. Hogy miért lesz egyik vagy másik adalék káros az egészségre, ebbe most nem mennék bele, mivel se nem értek hozzá, se nem szeretném megkapargatni az összeesküvés E-lméletek vékony cremarétegét.

Kulturális különbözőségek

Kinek jutna eszébe, hogy egy üveg minőségi borba bármifajta aromát tegyen? Vagy urambocsáss ízesítéssel javítson egy pohár portóin? Ugyanakkor mézes, fahéjas, vaníliás pálinka gondolatától már nem nyúl a lopótökért a sommelier hogy fejbe verje a vendéget, Gergő is jobb szereti a fahéjas Zubrovkát, mint a tisztát. 

Egy komoly barista véleményem szerint manapság nem szívesen dolgozik aromákkal, ha a kávé valódi ízeit szeretné a vendégeinek kínálni. Itt most tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy mi van a rossz minőségű kávékkal, amin már csak javítani lehet…? A mai elkényeztetett kávés világban tucatnyi  minőségi, terület szelektált kávéból válogathatunk, a pörkölés és a feldolgozástól függően pedig szinte végtelen az íz variációk száma, a keverékekről pedig még nem is beszéltünk. A helyzet az, hogy az ízesítéssel amennyit hozzáadunk, annyit el is fedünk abból az igencsak bonyolult folyamat során létrejött ízharmóniából, amit a pörkölőmester a baristával közösen kicsiholt.

Ok, a presszóba, ha minőségi, inkább ne tegyünk aromát. É mi a helyzet a tejes italokkal?

A jól elkészített tejkrém igazán kellemes harmóniát alkot a presszókávéval, szeretjük is a jó cappuccinot, flat white-ot. Ezek az italok ugyanakkor teljes értékű édességként is megállják a helyüket az én szememben, így az ízesítésüket is másképp ítélem meg. Egy ilyen ital élvezete nyilván nem a kávé, mint olyan feltételek nélküli íz élvezetéről szól, hanem egy másfajta, általában édes ízélmény kereséséről. Ez is lehet trendi, nem véletlen, hogy a nagyobb kávézóláncok előszeretettel állnak elő újabb és újabb ízesített tejes kávékölteményekkel.

Én azt mondom: ha ragaszkodunk hozzá, akkor szirupot a „tejes kávéba” tegyünk, a presszónkat pedig hagyjuk tisztán.

Kávét a vendégnek, Kawasakit a baristának!

Úgy fest, pár másodperccel vagyok csak egy újabb marhaság elkövetése előtt. Tudjátok, ilyenkor elhatalmasodik az emberen az ismeretlenbe vágyódás egyszerre kellemesen borzongató és idegesítő érzése. Aztán meg lehet, hogy semmiből semmi sem lesz, de az ember csak menne előre, így megy ez.

Bizony, a barista gyűjt. Jó ezt leírni, két okból is. Egyrészt ma már nyugodt szívvel titulálom magam baristának, úgy érzem, lassan megtanultam a szakma alapjait. Az’tán meg lehet, hogy más másképp látja, de ez az én véleményem, és általában magammal jövök ki a legnehezebben. Kicsi győzelem.

A sok tanulás mellett a Blue Birdben szerencsére van alkalom kreatívkodni is, amiből két dolog kerekedett ki eddig, talán jó dolgok. Az első, amiről már itt is merek írni, az a saját recept alapján készített cold drip, azaz hidegen csepegtetett kávé. Egy cég megkeresésére igyekeztem kávés kreációakt kiagyalni, aminek az lett az eredménye, hogy találtunk egy egészen új ízvilágot. A kókuszvízről egészen eddig nullával egyenértékű tudásom volt, most pedig már itt sorakoznak a hűtőben az eladásra készített kókuszvízzel csepegtetett hideg kávék…. vagy mik. Talán a kávés ital a helyes megjelölés. Hogy mekkora zabszem volt a seggemben, amikor Nikó megrendelte az első adag üvegcsét a „gyártás” megkezdéséhez, az csak mostanában tisztul előttem. Elég legyen annyi, hogy hetekig kávéval, csepegtetéssel, mennyiségekkel álmodtam. Az első mély levegőt akkor vettem, amikor egy egészen kellemes hangvételű blogbejegyzés született a termékről. Ittam is rá azonnal egy féldecit a lányokkal.

De mit és mire is gyűjt a barista? Elsősorban erőt, hogy megugorja a következő millimétert, egyre jobb legyen a napi rutinban ugyanakkor legyen képes valami (nehezen megfogalmazható) pluszra.  

Ezen kívül pedig gyűjt még másra is, jelen esetben régi álmára, egy Kawasaki Zephyrre. Viccnek indult pár hónapja a kiírás, így a motoros szezon közepén viszont véresen komolyra fordult a helyzet.

Jelzem, munka van bőven, a bejegyzés első sorának leírása és eme mondat bevésése között épp annyi idő telt el, amennyi elég lett egy Zephyr 550B elszalasztására. A barista jelenleg búúús panda. Sebaj, lehet a sors, vagy valami ahhoz hasonló, nagy szőrös, éles fogú állat keze lehet a dologban (ja nem, az a mirha) és ennek így kell lennie. Annyi bizonyos, hogy a vendégek borravaló-adó kedve látványosan megnő, ha valami viccesnek ható aprósággal hívjuk fel a figyelmüket az apró otthagyására. Ebben az esetben persze viccről szó sincs, de sokan kérdezik meg nevetve, ugyan, mennyi gyűlt már össze? Elég lesz ez küllőre? BKK bérletre nem jönne össze hamarabb? És így tovább.

Persze, nem ezért ad, aki ad borravalót. De néha azért elálmodozom, milyen is lenne, ha már annyira jó barista lennék, hogy egy presszó után valaki annyira elégedett, hogy odatámaszt egy Zephyrt a pulthoz és csak annyit mond: köszönöm.

Kávé, ízvilág, és ami a barista munkanapok mögött van

Minden munkakörnek megvannak a maga szépségei, árnyoldalai, sajátos nyelvezete, vagy éppen jellemző történetei.

 A barista, mint szakma egyik érdekessége, hogy nem is olyan régi, sőt, a kávékészítés tulajdonképpen sokkal régebbi tevékenység, mint amióta barista szakmáról beszélhetünk egyáltalán. Emiatt aztán sokszor fordul elő egy kávézóban, hogy a vendég többet tud, vagy legalábbis úgy hiszi, hogy felvilágosultabb az őt kiszolgáló baristánál kávés kérdésekben, hiszen „kávét bárki tud főzni”, „az nem is igazi munka”. Kicsit olyan ez, mint amikor zsenge magyarszakosként tízből kilenc szövegre rávágtam, hogy „na ja, ilyet bárki tud írni”… Ma már fogékonyabb vagyok az egyszerű(neklátszó) dolgok mögöttes tartalmára, de abszolút meg tudom érteni, miért van annyi félreértés a kávé és a kávés szakma körül. Nézzünk meg párat a gyakori vitás kérdések közül, amikkel a barista talákozik munkája során:

1. A Kávé keserű

Mindmáig tartja magát a nézet, hogy a ’kávé’ egy fekete, forró, keserű bögre lé. Nem, dehogy az.

Persze régen, a kávézás első hullámának nevezett sötét korszakban, a mocsári robuszta érában kénytelenek voltak szénné pörkölni a babokat, hogy legalább valami egységes ízt kapjanak végeredményben. Bizony, a széné pörköléstől lesz igazán kesernyés a kávé, ami tulajdonképpen már rég nem is kávé. Az évek során annyira beégett az agyunkba ez az ízjegy, olyan mértékben azonosult magával a kávéval, hogy azóta is tartja magát. Épp a minap egy vendég mindenáron meg akart győzni, hogy a kávé alapvető ízjegye a ’keserű’. Vendéggel nem vitatkozunk, így bátorítottam, hogy csak kóstoljon. Miután megitta a kávéját, kissé csodálkozva mondta, hogy milyen érdekes, gyümölcsös, fűszeres ízeket érzett, semmi keserűség nem volt benne. –Nna, mondom, ugye? – Igen, igen… de azért a kávé mégiscsak a keserű ízjegyek közzé tartozik! – Nno. Hát mit lehet erre mondani? Hiába a sok munka, második, meg harmadik hullám, speciality meg mégspecialitybb, ez a zsigeri vikipédia még mindig működik.

2. "A kávé egy por"

Bizony az. Előbb utóbb legalábbis. Ahogyan mindannyian. De hogy életét gyümölcsként kezdi, az is faktum. Bizony sokan a mai napig nem akarják elhinni, ha azt hallják, hogy a kávé egy gyümölcs. Ilyenkor mosolyognak, erőltetetten nevetgélnek, hogy, ja persze, a gumi meg fán nő biztosan, Tokaj szőlővesszején meg nesztlét csepegtettél, ők ezt nem veszik be. Még mikor megmutatjuk a zöld kávébabokat, akkor is sokan kétkedően néznek, hogy abból meg ugyan hogyan lesz kávé? Talán, ha bemondaná a tévé, vagy megírná a minden(szirszar)egyben.hu, akkor talán elhinnék, mert a baristának, én úgy látom, egyelőre nem mindenki hisz. Mondom ezt én.

3. „kérek egy erőset”

Ez a kérés az egyik kedvencem, és ahelyett, hogy belemennék egy kávés blogon abba, mitől is lesz „erős” egy kávé, inkább egy analógiát írnék le, ami épp az eszembe jutott. Arra gondoltam, milyen lenne, ha bemennék, mondjuk a bortársasághoz, és a hatalmas kínálatot látva, végighallgatva a termőterületek, fajták stb. szerinti ajánlatot azt mondanám a sommelier-nek: kérek egy erőset! Jó, jó, hallom is, ahogy felmordul az olvasó, hogy de hát a kávét azért iszom, mert a koffein felébreszt, tehát alapvető ismertetőjegynek kellene lennie az erősségnek, nem az aszalttikmonyaromát kell emlegetni! És végső soron igazat is adok. Mert a szőlőlébe sem véletlenül került az alkohol… aztán meg mégse.

4. „kérek egy normál kávét”

Ez a mondat jellemzően angolul hangzik el turisták részéről. Hogy mit értenek alatta, azt csak ők tudják, ilyenkor általában két dolog történik: hosszú magyarázkodás, kérdez-felelek, barkochba és activity kezdődik annak érdekében, hogy kiderítsük a vásárló szándékát; végül készítek egy americanot. Az esetek többségében ugyanis az egyszeri turista úgy gondolkodik, hogy ami neki otthon megszokott, azt kapja bárhol. Is. Meg mindenhol. Hogy miért hiszi, nem tudom. Az esetek többségében a normál kávé valamilyen hosszú kávét jelent. Persze van tételes árlistánk, de én is úgy vagyok vele, hogy külföldön hajlamos vagyok lazábban venni az ilyesmit. Például legutóbb Ungváron (ok, az pont nem külföld nekem) betértem a Paszizsuba és anélkül, hogy átbújtam volna az itallapot, pökhendien kértem egy Flat White-ot. Nem igazán értették, mit is szeretnék (a Paszizsu amúgy egy jó kávézó), de első kérdésre elmagyaráztam pontosan. És meg is kaptam. Csak épp nem egy „normál flat white” –ot, hanem valami olyasmit…

És a végére pár, baristakedvenc mondat, amiket munkám során szinte naponta hallok:

• 12 féle kávénk van… - a jobbikból kérek!
• világos pörkölésű olaszos kávét kérek!
• cappuccinot kérek, mert ma már ittam egyet (ok, ennek van alapja, de akkor is)
• arabicából kérem a legerősebbet!
• hányat iszol naponta?

Tényleg. Ti hányat isztok naponta?

Az Era mellett pár lépésre nyílt Ungvár egyik új olasz szeglete, az Oriental Caffé-t forgalmazó La Caffetteria, azaza A Kávézó.

Két lelkes ungvári kávészerető, Nándi és Ricsi kitartását dicséri, hogy nem csupán egy kávézót akartak nyitni a sok közül. Hangzatos, ugye? A Kávézó. Azt kell mondjam, a hely valóban visszatükrözi a srácok ambícióit. Szép is, jó is, mutatós és kellemes, hangulatos…. atyaég, el sem hiszem, hogy ezeket én írom. Akik ismernek, tudják, hogy nehezen dicsérek. Persze, kicsit talán elfogult vagyok, hisz ismerem a tulajokat, és kissé talán magaménak is érzem, amit csinálnak, de ez legyen a legnagyobb hibám. A srácok vallják, hogy csakis azt várhatjuk másoktól, amit magunktól is. Ha igénytelenek vagyunk, ne csodálkozzunk, hogy ugyan azt kapjuk vissza.

A kávéház „csinálás” Ungváron kényes feladat. Jól akarod csinálni? Pénzt akarsz keresni? Esetleg mindkettőt egyszerre? Sokan úgy képzelik, hogy kávézót nyitni a világ legegyszerűbb dolga, hisz mi kell hozzá? Egy kis helyiség, egy kávégép, pár csésze, valamilyen kávé és már mehet is az üzlet. Mennyi is egy csésze espresso önköltsége? 2-3 hrn? És mennyit lehet elkérni érte? 10-20 hrn-t? Ungváron szinte bárhol eladható 50-100 kávé naponta, és akkor másról nem is beszéltünk. Instant meggazdagodás. Ahha… Sokat nem magyaráznék, aki így gondolja, nyugodtan gondolja újra.

De akkor mi is kell a jó kávézóhoz?

1. Először is jó kávé.
2. Ahhoz jó alapanyag.
3. Az alapanyaghoz jó gépek.
4. A gépekhez pedig egy hozzáértő barista.
5. Mindezt öntsük nyakon egy vedér pénzzel.
6. Helyezzük el mindezt egy jó helyen.
7. Szerezzük be a megfelelő engedélyeket.

Már nyithatunk is.

A srácok végigjárták, amit végig kellett, a végeredmény pedig egy kellemes, világos kis hely nem messze a BÁMtól. Amikor beléptem a kávézóba, egyből feltűnt a tisztaság. A La Spaziale ragyog, mellette két f64-ben egy 80/20-as olaszos keverék és egy százas arabica lakik az Orientalcaffé pörkölőtől. Sötét pörkölésről beszélünk, de a szemek nem olajosak. Kis pörkölési hibát sajnos találtam a szemek között. Először pressonak, majd ristrettonak kóstoltam meg, végül cappuccinot kóstoltam.

Számomra egyértelműen pozitív élményt nyújtott a rövid ital, cappuccinoban is szépen muzsikál az olasz blend. A presso mennyiséget én kissé üresnek találtam, de nem bántóan. Amit fontosnak tartok megemlíteni, hogy a lelkes barista kifejezetten önkritikus, a tisztaságra ugyanolyan gondosan figyel, mint a kávéitalok esztétikus kinézetére. Engem meggyőzött a minőség, az olaszos kávék kedvelőinek kifejezetten ajánlott a hely!

Hova menjek, ha megkóstolnám ezt az Orientalcaffé-t?

A La Caffetteria címe: Ungvár, Hryboiedova u. 3.

Őrlemény egyengetés – te is pofozod?

A kávéfőzés egyszerű...

Egy jó presszó elkészítése bonyolult folyamat.

Sok dolog, mítosz, legenda, tény és hit játszik szerepet abban, hogy ki hogyan készíti elő a kávét csapolás előtt. Mert bizony ez egy ilyen szakma. Minden bizonyítható hasznú mozzanatra jut egy pusztán meggyőződésre alapuló is. Mondom, ez egy ilyen szakma.

Kimérhetjük, hogy milyen víz nem teszi tönkre a gépünket, de mi a helyzet a kávé kioldódásával, az ízével? Tényleg megöl az alumínium bojler, és csak a réz a tuti? 20kg-al kell tömöríteni, vagy elég csak rányomni érzéssel?  Az őrlemény rögösödése megöli a lefolyást, vagy ez csak mese cremával?

Sok dologban van legalábbis időleges konszenzus a baristák között, ilyen például a konzisztens őrlemény, a hőstabilitás vagy a frissesség kérdése, és ide tartozik az őrlemény megfelelő eloszlatása is a kosárban. De hogyan csináljuk?

„A disztribúció az őrlemény egyenletes eloszlatását jelenti a szűrőkosárban. Ha az őrlemény nem egyenletes, akkor tömörítéskor nem fog egyenletesen tömörödni, és különböző sűrűségű részek fognak benne keletkezni.
A víz, és főleg a nagy nyomású, arra távozik, amelyre a kisebb ellenállást talál.
Kávékészítésnél a célunk, hogy egyenletesen haladjon át a pogácsán, azonos mértékben oldja ki annak tartalmát.
Ellenkező esetben csatornásodni fog, egyes részei alul, más részei túllúgozódnak.”

Épp a napokban jelent meg egy egészen kimerítő összefoglaló az Espresso Barista Concept facebook oldalán, ami ráadásul egybevág a személyes gondjaimmal, tudniillik hogy túl sokat szöszölök egy-egy lefolyás előkészítésével. Az összefoglalóban megtaláltam az általam is leginkább alkalmazott őrleményegyengető metódust, amit nemes egyszerűséggel „pofozás”-nak neveznék el. Vannak jobb megoldások is az őrlemény eloszlatására a kosárban, de amíg nincs valakinek felesleges 30 ezre egy OCD eszközre, vagy nem esztergályos, hogy készítsen magának egyet, addig szerintem a pofozás a legjobb megoldás erre a problémára. Ilyenkor a szűrőtartó oldalának ütögetésével bírjuk rá az őrleményt arra, hogy ugyan már legyen szíves és oszoljon. Mivel ezt kézzel tesszük és nem a tamperrel, így nem okozunk sérülést a krómozáson, és nagyobb hézagokat, sűrűbb/ritkább csatornákat sem tudunk létrehozni az őrleményben, amit aztán szépen félretömöríthetünk.

Kocogtatás – bevallom, amennyire ma már feláll a szőr a hátamon ettől, régebben nagyon tetszett, ha a barista tömörítés közben megkocogtatta a szűrőtartót a tamperrel. Ez valamiért vagánynak tűnt. Ugyanígy tetszetősnek tartom, ahogy a tejes kancsót odaütögetik az asztalhoz. Csak míg az utóbbinak pozitív hatása van a tejkrém állagára nézve – távoznak a nem kívánatos buborékok – addig a szűrőtartó kocogtatása inkább káros. A tamperrel történő ütögetéssel könnyen megsérthetjük a szűrőtartót, vagy a tampert magát. Ezen felül ahelyett, hogy egyengetnénk vele az őrleményt, sokkal inkább egyenetlen részeket hozunk létre vele. Az alábbi videóban Gwilym Davies nagyszerűen kifejti, miért is ne tegyük többé, ha még kocogtatnánk.

Szóval én maradok a pofozásnál. Legalábbis egyelőre. Mert amíg itthon nyugodtan elpofozgatok, addig baristaként a kávézóban már számít a gyorsaság. Szerencsére van már erre is megoldás, ráadásul made in Magyarország. De erről majd ha már a kezemben fogom, egy másik írásban.

Kell ez? Ez kell a jó kávéhoz?

Technikai elmélkedés egy kávéfőző kapcsán

Folyamatosan bukkannak fel a jobbnál jobbnak titulált kávékészítő eszközök, presszógépek, kávéital féleségek. De tényleg jók ezek? Mármint ki mondja meg, hogy jók ezek? És kik vásárolják ezeket egyáltalán? Kinek van pénze, 2-3 ezer eurója egy olyan gépre, aminek a használata macerás? Konkrétan a videót elnézve olyan érzése van az embernek, hogy még a fejlesztő is küzd a technikával. Home baristá-k? Vajon mekkora vásárlóerőt jelenthetnek az otthoni kávémesterek, akik önerőből tanulták ki a barista szakmát? És nekik vajon mi a fontos? Mikortól tanácsosabb inkább kávézóba járni, ha jót akarunk? Nézzünk meg egy videót és beszéljünk a valóban előremutató dolgokról.

1999 euro...

Átfolyás mérés:  egy kis átfolyás mérő minden automata gépben van. Hogy most már egy sokezer eurós manuálisba is bekerülhet, erre nehéz nem elmosolyodni. A lényeg az integrált használatában van és a precizitásában van: a pumpa után kötve azt a vízmennyiséget is beszámolja, amit a rendszer eldob, mondjuk a túlnyomásszelep nyitása miatt.

Túlnyomás szelep (OPV)/ állítható pumpateljesítmény: ez sem egy ördögtől való dolog, hogy állítani tudjuk, milyen nyomású víz érkezik a kávépogácsánkra. Az OPV segítségével belőhetünk egy maximum nyomásértéket, ami felé nem megy a rendszer csapolás közben. Hogy ezt az állíthatóságot miért rejti gondosan el minden gyártó ezer euró alatt a gép mélyére?  Jó kérdés. Egy potméterrel pedig máris szabályozhatjuk, akár folyamat közben is a pumpa teljesítményét, így a víznyomást. Még egy lépés, és egy mikro chippel, megfelelő szoftverrel készen van a nyomásprofilozás. Alig 1999 eurót kérnek ezért a fícsörért, lehet a kasszához fáradni.

Ez most a full tuning, amit Gaggia Classic vonalon el lehet képzelni. Made in Hungária. Hogy mennyire válik be, az a használat dönti majd el. 

Előáztatás: kell, nem kell? Vitázhatunk rajta, de megoldani nem lenne nagy vasziszdasz. Egy rezgő pumpás gép esetében egyszerűen csak a pumpa kapcsolgatásával imitálható, s máris azon gondolkodunk, hogy miért is kell ezt kihagyni?

PID, állítható hőfokok: minden kávégép mizéria csimborasszója a hőfok ingadozás. A PID kontroller is filléres jóság, amit csakazértsem kapunk meg egy használt gépkocsi ára alatt gyárilag. Nem is csoda, hogy a fórumos tuningtippek első számú favoritja. Hiszen ahány kávé, annyi féle hőfokon lesz igazán jó. De ez csak egy dolog, másik, hogy a lomha hőkapcsolók rettenetes hőingásokat hoznak létre a viszonylag kis tömegű kazánrendszerben, így sose tudhatjuk, hány fokos vizet is csapolunk?

Mérleg: az automata gépek egyik előnye az egyszerűség. A programozható gomboknak hála mindig azonos mennyiségű italt csapolhatunk, oda sem kell figyelni. Vagy mégsem? Alapvetően az átfolyás mérő határozza meg, mikor kapcsoljon le a pumpánk. De mi van akkor, ha túl tömör a kávépogácsánk, és az OPV eldobálta a víz nagy részét? Jók a standartok, de van, hogy egy hosszabb csapolás vezet eredményre, mert az adott kávé másfajta őrleményt kíván. Erre is van spanyol viasz, úgy hívják, mérleg. A csepptálcába/ra építve, integrálva a rendszerbe. Akkor állítja csak le a csapolást, ha a megfelelő mennyiség valóban lefolyt a csészénkbe. Egyszerű? Az. Megkapjuk autóár alatt? Á, dehogy.

Gőz: a kicsi bojlerek egyik rákfenéje, hogy nem termelnek elégséges gőzt. 3-4 decis kazántól nem is várhatjuk ezt igazán, pláne nem, ha egyszerre több cappuccinot is készítenénk. Van erre értelmes megoldás? Van. Megkapjuk olcsóért? Nem. Pedig egy plusz thermoblok beépítése igazán nem igényel nasa technológiát. Egy kis blokk is vígan ontja magából a príma száraz gőzt, ráadásul kb akármeddig, amíg áram alatt van. Lekapcsolható, így energiatakarékos. Sok helyet nem foglal, plusz egyszerre aktiválható a kávé kazánjával, hogy pro-k legyünk.

Á, nem is folytatom, a tabletről már szót sem ejtek, mert minek? De ha van itt valaki, aki kávégépet építene, kérem, írja meg gyorsan. Ott akarok lenni!

Kávés szakma, kávé…zó  – miben reménykedhet a barista?

Már egy ideje, hogy baristaként dolgozom a Duna parti városkában, gyűlnek lassan a tapasztalatok. Ahogy halad az idő, egyes elképzelések úgy kopnak el, hogy újabbaknak adják át a helyet. Egyre több kávézót látogatok meg, egyre több kávét kóstolok, egyre több baristával beszégetek, egyre inkább látom, milyen mély a kávékultúra. A kékmadárban lassan megvan a napi száz lefolyás, megyeget a tejkrémrajz, kezd rutinná válni sok dolog, amely először gondot okozott. Ki tudja, a végén még lesz belőlem valami? Remélem.

Ahogy magára a kávézás kultúrájára is reménykedve tekintek. Napi szinten kérdezgetik a betérők, miben is áll a presszókészítés, mitől lehet élvezetesebb egy csésze kávé, és igen, csepp a tengerben, de én is igyekszem hozzácsepegtetni a magamét. Lesem a pörköléseket, keverékeket próbálgatok, arányokat igyekszem kikóstolni, figyelem az öregedést, szagolgatom az őrleményeket, tapogatom a szemcséket, méregetek, forralok, kóstolok. Olykor már tanácsot is merek adni…

De tény, a közízlés még mindig a régi képlet szerint értelmezi a Kávét. „Jó” kávé, amelyik erős. „Erős” kávé a testes, rövid presszó. Ez a képlet akkor borul, amikor nagyon tisztelettudóan visszakérdezek: az íze legyen erőteljes, vagy több legyen a koffein? De hát ahány ember, annyi féle ízt érzékel erőteljesebbnek. Gergő barátom egy csipet chilitől is megborzad, de a borsot két marokkal szórja. Akkor neki mi is az „erős”?

Azt hiszem, egy jó barista visszakérdez. Nem mindenáron tukmál, nem dugja el a cukrot a pultról (komolyan, vendégek mesélték!), de jelen van, nem kioktat, de tájékoztat, mesél, beszél, kommunikál. Más lenne, ha a többség tudná, mit is szeressen? Mert az sem egyszerű. Szereted a kávét? Akkor mit is szeretsz tulajdonképpen? A koffein üdítő hatását? A forró ital testességét? A keserűséget? Az erőteljes ízjegyek harmóniáját kereset netán? Mindezt egyben egy –két rövid hörpintésben, vagy egy tejes italban? Hosszú kávéban, vagy presszóban?

Én valóban remélem, hogy nem felesleges munka tizenkét féle kávét tartani, hosszú menüt írni, folyamatosan tájékoztatni a vendégeket, vízkeménységet méricskélni... Olyan kulturális jelenléte van a kávénak itt, a Duna mentén, amit hirtelen nem is tudom, mi helyettesíthetne? Valódi szépségét változatossága adja, változatosságot pedig a barista – jó esetben - garantálja. Nem szeretem az újhullámot? Ahhoz, hogy lássam, mennyire izgalmas, akár utálhatom is. Nem iszok cappuccinot, csak szökőévente? Elkészíteni ettől még kifejezetten élvezem. A kávézó kicsit én vagyok.

És, hogy miben reménykedem leginkább? Még mindig ugyan abban. Vannak dolgok, amik nem bírnak megváltozni… Szóval igen. Kávézó. Saját. Vagy legalább részben saját. Remélem hamar. Ha ő is akarja

Kész, passz, vége, finito, konyec és balra el. Minden barista rémálma beteljesedni látszik, igen, nem tévedés, robotokra cserélnek minket is.

NNnnnnnaaaa pppperszeeee!

A fejlődés, mint az emberiség alapvető mozgatója sosem helyes, vagy helytelen, de mindig utat tör, mint a megáradt folyó, megállíthatatlanul új medret ás a talajban, míg a régi nyom kiszárad, s csak emléke marad az egykoron voltnak. Még pár év, és a barista szó hallatán már alig lesznek, akiknek megfakult emlékeiből még feldereng: „ájvé, ezt egykoron még emberek csinálták!”. Pár szűk esztendő, és csupán megsárgult fullHD képek őrzik majd egy régi kor nevetségesen elavult kávékultúrájának szánalmas szokásait…

Nagyon úgy fest, az indusztriális fejlődés a barista szakmát kibontakozása csúcsán derékba is törheti (zavar a képben). Ha úgy tetszik, a kávéfőző mesterek sem kerülhetik el a gépesítés mindent elsöprő hullámát és munkájukat immár processzorok irányította mechanikus karok végzik majd: gyorsabban, jobban, precízebben.

Huuuuu, te meg már többet ne igyááááá'

Nem, nem én találom ezt ki, hanem a 23 éves Henry Hu, aki „forradalmasította a kávékészítést”. Nesze neked: Cafe X! Tessék, itt vannak a videók, amik megmutatják a jövőt.

Há né'má, milyen egyszerű, alig kell összenyomkodnod a világ összes gombját, és máris jön a kávé! És az a late art, azt nézzétek! De most komolyan, ezért valaki tényleg pénzt adna? Te jószagú metilxantin-származék, hát egy robot kar nyomogatja az automata kávé gombját! Hát ehhez meg mi a viharért kell egy másik robot? Óránként akár 120 adag friss italt készít, mert „A fiatal srác még kollégistaként találta ki, hogy megreformálná a kávézást, nagyon utált ugyanis 10-15 percet várni az élénkítőre”… hát micsoda sorok lehetnek arrafelé a tesszkóban az automata előtt, hogy szegény srácnak el kellett aludnia és ilyen kafeikszekről rémálmodott, amíg kivárta a sorát? Hát én ott akarok azonnal automata parkokat üzemeltetni! Követelem a címet!.

„A Cafe X lényegesen jobb kávét ad, mint az egyszerű automaták. Ez nem is csoda, hiszen az összeszerelő üzemekben is használt, hattengelyes robotkar frissen őrölt minőségi kávébabbal dolgozik, egyedileg ízesíthető adagokat kínálva, szemben a hagyományos gépi kávéval.” Mivan? Szóval a tengelyen múlik... aham. Barátomnak van egy tizenkét tengelyes Zil fa szállítója, de attól még igen rossz kávét főz, hiába pörkölöm egyből a platón a babokat. Gergő pedig hónapokig ápolt bensőséges viszonyt egy ABB ipari robottal, konkrétan azzal hencegett, hogy az ő robotja akár kávét is főz neki, ha akarja. Mi pedig kinevettük... De hát nem tudhattuk!

Meg mi az, hogy egyénileg ízesíthető adag? Beleköp a robot a kávémba? Brrrr. Felhúztam magam.

Persze tutodm én, nem jelent ez az egész semmit, három napig hír, utána a nespresso sem emlékszik rá, vagyis… „Az egyik legnevesebb tehetséggondozó, a Peter Thiel alapította Thiel Fellowship megítélt neki százezer dollárnyi támogatást, maga is alig hitte el (akkor mit szóljak én? a szerk.). Már két helyszínen, Hong Kongban és San Franciscóban működik Cafe X, de Hu azt mondja, hamarosan a technológiai ipar neves szereplői közül is megjelenhet majd a fejlesztés, a dolgozók legnagyobb örömére.” O M G!

Ímhol egy végeredményt tekintve sokkal kifinomultabb cucc. A robotika itt valóban presszógépet kezel, nem is rosszull. Kifejezetten látványos a produkció, de jajj, ha akár csak egy homokszem is kerül a gépezetbe! 

Mondjuk van abban valami perverz, ahogy robotok nyomkodnak gépeken gombokat... vagy nem? 

Halljátok szavaimat: azt nem tudom, üzletileg sikeres lesz-e ez a kávés robotosdi - szerintem nem -, de hogy egy barista munkáját nem a motoros kávézda fenyegeti a legjobban, arra fogadni mernék. 

Aki még bírja cérnálav annak itt egy cikk a kávés kultúra legmélyéről. Annyit mondok csak: Nespresso és Bocuse d’Or... jó szórakozást hozzá.

Az idézett részek az IT café-ról származnak.