Az elmúlt hétvégén életemben először sikeresen nem késtem le egy programot, amin már rég szerettem volna részt venni. Ez nem más, mint a kávészeretők éves pesti piknikje, a KávéBár Bazár.

Hogy honnan a név, se nem tudom, se nem értem, de különösebben nem zavar a bazári megjelölés. Főleg úgy, hogy a Corinthia hotel igen pazarlóan előkelő, elsőre feleslegesen nagynak tűnő haljaiban (több is van ott) gyűlt össze a kávézás: főzés, forgalmazás,  pörkölés, újhullámozás színe java. És nem csak.

Érdekes volt a rendezvény, mert a szervezők jó érzékkel válogatták egymás mellé a sznobéria különféle fokát képviselő márkákat és termékeket. Érdekes volt, mert szerintem nem csak a kilencdanos home barista, de a mezei érdeklődő is találhatott kedvére való nézelődést, kóstolót, fognivalót, vagy ilaltélményt a szerencsére nem tömegnyomor forgatagban. Valóban sokrétű és izgalmas rendezvény, bár csak a szombati napon vettem részt, számomra élmény volt. Nagyon jót tett a dolognak, hogy - elvileg - limitált számú jegyet értékesítettek. Tény, hogy nem kellett közelharcot vívni a kiállítók asztalainál, és a baristák arcára sem ült ki a tipikus a háromszázadik kávé után megölöm azt, aki újra meg meri kérdezni, hogy állítok hőfokot kifejezés. A kiállítókkal lehetett beszélgetni, általában mindenki közlékeny és barátságos volt. A magam részéről úgy gondolom, maximálisan éltem a lehetőségekkel: ittam fergetegesen jó konyakokat, ettem osztrigát, rájöttem, hogy a csokoládé nem az, amire én azt hittem, hogy arra hasonlít, hanem az, amire hasonlít az, amit aként árulnak (végiggondoltam, van értelme). A csokoládéba mártott kakaóbab (szóval önmagába csokibacsoki) engem konkrétan lenyűgözött, de a vaníliás mákszirupos kávékoktél is megvett magának. És a lényeg: a kávék. Összeszámoltam, és összesen tíz kávét ittam aznap. Ezek között volt aeropress, csepegtetett, handpresso és cascara is. Az élmény abszolut wao. Nem szívesen bocsátkoznék merészebb fejtegetésekbe, mi volt a legjobb, a Guatemala, vagy a D'Oro, megszerettem-e az új hullámos kávékat, vagy utálom? Annyira wao volt az egész, hogy rá kellett jönnöm, sosem ittam ilyen kávékat ezelőtt. Nem véletlen, hogy szívdobogásig kóstolgattam, az élménycunami még most sem ülepedett le teljesen bennem. Tudom, tudom, túllihegem kissé, de számomra sok dolog nem volt egyértelmű. (a sommelier előadását külön élveztem) Most már ki merem jelenteni, hogy itthon, Ungváron nem árulnak "jó" kávét (hogymiért, vagy hogy az mi is pontosan, arról is íródik egy kis szöveg). Mivel itthon nem árulnak, az én igényeim is úgy alakultak, ahogy. Példának okáért a bazáron egyszer sem nyúltam cukor után, ami esetemben nem egyértelmű.

Teljes mértékben ajánlom a rendezvényt, igazából bárkinek, aki érdeklődik a gasztronómia iránt és elég erős a szíve hozzá. De tényleg.

Tecnosystem Blitz 207

Újabb szinte hibátlan készüléket sikerült kihalászni az ukrajnai használt piacról. Nagy öröm ez még mindig. A csomagolást tizedjére is ugyan azzal az izgalommal bontom le, mint hatévesen a karácsonyfa alatt az ajándékokról. Az alábbi sorok kb. kizárólag dícséretet tartalmaznak, pedig az ilyesmi igazán nem szokásom.

Volt már ilyesmi POD-os gépem, az egy Magic Coffee volt, amit anno Debrecenben használtam. Az a gép volt az első kapocs a POD-os világhoz. Azóta sokféle gép megfordult nálam, de a Tecnosystemre mindig vágytam. Magát a belső felépítését jól ismerem, nem éppen egy ördöklakat, de nem is kel annak lennie. Ami a jó kávét biztosítja, adva van: egészen nagy és súlyos  belső fűtésű réz kazán, minden része, amivel a POD érintkezhet jó hőtartású fémből készült. Az emelőszerkezet egyszerű, szintén robosztus felépítésű, összességében az egész gép elpusztíthatatlan hatást kelt. Külsőre nem éppen egy iparművészeti csoda, ízlés dolga, de egyértelműen nem otthoni környezetbe szánták. A porfestett fém burkolat, a lemezből hajlított befogató kar, a rozsdamentes csészemelegítő fedél, a kapcsolók mind tisztességes munka, de minden finomság nélkül. Kis kávézóban, irodában funkcionálhat legjobban. Nem tudom, mi lehet ennek a pontos oka, de gőz funkció nics. Ezt én azzal tudom magyarázni, hogy a Blitz szériát konkrétan olyan helyekre szánják, ahol a gyors egymás utáni kávéfőzés illetve forróvíz adagolás a fontos. A víztartálya 5 literes, ha üres a tank, egy biztonsági relé lekapcsolja a gépet (konkrétan egy kis mérlegen ül a tartály). A legszebb része a készüléknek mindenképpen a csillogó krómozott főzőfej és a POD-ot tartó csőrös kar, mögötte a tükröződő acél felülettel.

Összehasonlítva a Spinel termoblokkos gépeivel két nagyobb különbséget említenék (a termoblokk-kazán ellentéten kívül). Az első a POD befogatásának erősségét szabályozó megoldás. Míg a Spinelnél ez csavarhúzó nélkül szabadon elvégezhető bármikor a főzőfej elcsavarásával, addig a Tecnosystemnél egy csavar oldása után adódik erre lehetőség. Ez nyilván annak köszönhető, hogy ezeket a gépeket egy konkrét POD forgalmazásához szokták beüzemelni és így nem állítgatják naponta. Nem nagy ügy, a Spinel megoldása praktikusabb otthon, a Blitzé biztosabb a napi sok lefőzés esetén. Másik különbség a POD befogatása illetve a kifolyó rész nyitása. Ebben a kérdésben is előjön a mire-szánták-a-gépet logika. A Spinelnél a befogatás alap esetben zárva van, ez jót tesz az egész rendszer hőstabilitásának és minden alkatrészt melegen tart. A Blitz alap esetben nyitva van, ami lehet, hogy praktikusabb, amikor folyamatosan működik egy gép, és ebben az esetben az átmelegedéssel sincs gond. Mondjuk otthoni körülmények között zárva is tarthatjuk a fejet, végülis ezen nem fog elvérezni a Blitz.

Összességében azt mondhatom, hogy egy igazán robosztus, otthoni felhasználásra is nagyszerű gép a 207-es modell. Ha le tudunk mondani a gőzölésről, vagy megoldjuk másképp, akkor jobb dolog nem is történhetne egy POD-dal, mint hogy a Blitz „szájába” kerül.

Némi negatívumot azért csak összekaparok a végére. Én egy állítható termosztátot kifejezetten hiányolok, hogy legalább a robusta és arabica között lehessen váltani hőfokot. Állítható OPV tudtommal nincs a gépben, ennek hiányát annyira nem látom, mágnesszelep viszont kettő is akad - egy  elveszi főzés után a nyomást, egy pedig a forró víz adagolásakor nyit. Már a sokadik Tecnosystem gép ez nálam, és itt is tapasztalom, hogy a fej hajlamos a csöpögésre. Nem drámaian, hanem azon a sunyi módon, hogy az ember nem tudja eldönteni: hozzá kellene ehez nyúlni, vagy nem? Régebbi példából okulva én azt mondom, amíg valakit nem zavar, addig nem érdemes foglalkozni vele. 

Ami az árát illeti, nos az igen érdekes dolog. Egy debreceni barista szaküzletben láttam álleszakító 245 ezres árcímkével. Nyilván ez annyira sok, hogy bottal sem piszkálnám. Az ukrajnai POD-os kávé forgalmazók kihelyezett gépei viszont a használt oldalakon már abszolut jó áron beszerezhetőek. Persze egy ridegtartásban használt és elhasznált gép már csak fémhulladéknak jó, de ha nagy baja nincs (anyagfáradás), akkor a tömítések cseréjén kívül más problémára nem nagyon kell számítani egy tízéves példánynál sem.  

Élet a fórumokon, dilemmák használt és új gépek körül, tapasztalás és hit.

Kávét iszol? Otthon magad főzöd? Érdekel, hogyan működik és mitől lesz jó a presszó? El tudod dönteni, mennyi ér egy jó gép? Érdekel, mitől jó egy kávéfőző? Hiszel a dzsedikben? Fehér vagy fekete? Engem is.

Nos, már egy hónapja (huhú, egy egész hónapja...), hogy ilyen-olyan okok miatt napi szinten foglalkozom otthoni kávéfőzőkkel. Könyékig túrtam különféle gépekben és megmerítkeztem magyar, orosz, angol és ukrán nyelvű fórumokban. Úgy érzem, van mit mesélnem azoknak, akiket érdekel ez a téma.

De most nem erről fogok beszélni, hanem a háztartási kisgépek körüli mizériáról. Kezdjük ott, hogy mindig is vonzódtam a technikához. Gyönyörködtet a mechanikus alkatrészek funkcionális kidolgozása, a mérnöki munka – fém és áram – szoborszerű megtestesülése. Már az mosolyt csal az arcomra, ha kézbe foghatok egy finoman kidolgozott réz kazánt, vagy súlyos főzőfejet. Persze nagyon is emberi az, ahogyan viszonyulunk másodlagos környezetünkhöz, az alkotó és teremtő attitűdök kiegészülnek a jobbítás, fejlesztés és végső soron a gyógyítás, megóvás ösztönszerű mozzanataival.  A szerelés nem áll olyan távol a szerkesztéstől, mint ahogyan a gányolás is megfelel a félcmunkának. A kávéfőzés aranykorának bronz-alu-réz lapjai illér kávéból hidegen csöpögtetett tintával lettek kilenc báron teleírva.

Ám a hobbista kávébuzi élete nem csak kávé és móka. A vallásos hevületről, amely egyik-másik bojlerfajtát, darálási metódust, vagy főzési technikát illeti, már korábban írtam. Mindenki a lehető legjobbat szeretné a pénzéért, ez tiszta sor. Mindenki munkáját értékelni kell, ez világos. A szaktudás, a felújításba fektetett munkaórák forintosíthatóak, ez is rendben van. Minden dolog annyit ér, amennyiért el lehet adni – kereslet és kínálat általában szépen beárazza egymást, és itt az egyszerűség kedvéért ne az Észak-koreában megvalósult tökéletes gazdasági modellből, hanem a mi, kínnal vérrel megtanult, ezer kutya rágta nyugati kapitalizmus-próbálkozásunkból induljunk ki.

Mert ugye nem mindegy, hogy kik és mit és mennyirét, hogy néz ez ki, és újvagyhasznált, és egyáltalán, mi a fene kerül 20 ezerbe egy PID-en?!

De hogy a viharba jön ez ide?

Pálda: Sanyi szereti a jó kávét, és a szőr is feláll a hátán a munkahelyi automatás gép libafos löttyétől, a kotyogóját meg unja. Sanyi értelmes összeget keres havonta, de bőven nem dobálózik a pénzzel, mert nincs mivel. Sanyi szeretne egy jó kávégépet, hogy a reggelei neki is úgy induljanak, mint az Omniás pasinak a reklámban. Sanyi nem egy megátalkodott cibetmacska-troll, de azért szereti használni a google-t és utánaolvas a dolgoknak, nagy vonalakban képben van a kávéfőzők terén. Sanyi nem irtózik a használt termékektől, de illúziói sincsennek: csak olyan gép jöhet szóba, ami nem eleve ipari hulladékként kezdi nyomorúságos életét a hipermarket akciós kínálatában, hanem lehetőleg már ránézésre is bizalomgerjesztő: Sanyi nem lesz a marketingsámánok áldozata. Na most Sanyink látja, hogy az egyik legnépszerűbb márka legnépszerűbb terméke a Gaggia Classic (hát már csak még becézése is van: gumikacsa, gyalogbéka stb.!), ezért elhatározza, hogy szerez egyet. Sanyi meglepődve tapasztalja, hogy alig van eladó használt, és nem hogy olcsóbb, mint a boltban az új, de akár ugyan annyit is kérnek érte.

Emlékezzünk: Sanyi nem azzal fekszik és kel, hogy értekezéseket olvas a különféle kávécserjék extraktálásához szükséges hőfokokról, de még csak ezt a szót sem használná társaságban túl magabiztosan. DE azt azért tudja, hogy a főző egy dolog, kell a jó daráló, tamper, kísérletezés, az alapokkal mondjuk, hogy tisztában van. Viszont nem vágja kapásból, hogy az ő reggeli egy csésze presszójához miért ajánlott legalább 3 decis bojler.  Sanyi furán néz a fórumokon, pocok ő a lisztben, hal a szatyorban. Sanyi nem érti az elhangzó varázsszavak felét sem, de már bízik, hinni akar, lassan hisz is, neadjisten kérdez is.

Mert ezt másképp nem lehet. Ha valamit tanultam az eltelt egy hónap sűrű kávéfergetegében, az az, hogy sokkal „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Mert ugyan mivel magyarázható, hogy egy fórumos által tuningolt tízéves használt modell jobb, akár sokkal jobb, mint a jelenlegi boltban kapható új? De hogy még a nem tuningolt, csak felújított gép is jó eséjjel – anyagminőségben,  hőstabilitásban – köröket ver a a gyári „fejlesztésre”? Horror. (Akikre gondolok, azok bőven szakemberek.)

Persze, aki erről az egészről semmit nem tud, boldog ember: besétál a boltba, megveszi a gépet, hazamegy, örül... egy ideig. Aztán jönnek a gondok. Vagyis jöhetnek. Nem hétszentség. De Sanyinak biztosan fájna, ha látná, hogy Pista a tuningolt csúnyácska Baby-vel jobb kávét tol az orra alá, mint amit ő otthon az új Classic-kal varázsol. Sanyi megutálná Pistit egy életre. Sanyi ezért elhatározza, szív még magába némi tudást a netről, elutazik a Dagobah rendszerbe némi továbbképzésre, majd vesz egy gépet, ami PID-elt, akár rézcsőtuningos. Legyél Te is olyan, mint Sanyi.

Vagy ne.

Sajnos a háztartási kisgépek piaca eléggé visszásan fejlődik: egyre csinosabb, hívogatóbb, sokszínűbb, szagúbbak a termékek kívülről, egyre böszmébb a marketing-buzogány, amivel a vállalatok igyekeznek minél nagyobb célközönséget eltalálni, és ezzel együtt egyre kevesebb pénzt költenek a tartalomra. Nem törvényszerű, de bőven van rá példa. Az olcsósítás, a piaci verseny, a tervezett elavulás, a fogysztói társadalom pörgetése ritkán eredményez olyan ipari szemmel nézve is jóféle terméket, mint pl. a Gaggiák voltak egészen a 2015-ös évig. És ez nem gyermekriogató mese, hanem tény.

És hogy mi lesz jövőre? Drágább lesz a régi, mint az új, esetleg használt kávéfőző maffia alakul? Nem tudom, de egy dolog biztos: a kávébuzi önérzetes fórumozó.

Szép és jó tuningokról ITT és ITT lehet olvasni.

Szeretnék egy kávéházat!

 „Lombos gesztenyefák alatt...” - Nyilván ugyan azt akarjuk mindketten. Nyilván ugyan azt látjuk mindketten. Nyilván. De az előjelek különbözőek.

Kár is volna tagadni, van úgy, hogy a tejeskávé is erősre sikeredik, pedig mi csak egy „gyenge” capuccinot szerettünk volna séta után, azt is csak azért kértük, mert a pincér kislány olyan szépen mosolyog (az általunk kért aeropress helyett), hogy azt nem lehet bírni. Mondunk is valami könnyed szellemeset, hogy ha már szakadnak a kötelek, legalább a magunkra erőltetett mosolyunkat sikerüljön kiduccolni egy szóviccel.  – Kérem, számolja meg a koffeint a csészéjében! ... Na ugye!

– Azok után, hogy az emberiség átélte történelmének legmegrázóbb háborúját annak minden – egyrészt unalomig ismételt, másrészt evidenciaként elfeledett – megrázó tanulságával, vajon miért tetszhet valakinek egy tank, vagy egy ágyú? Mitől lesz mégis lenyűgöző a harcban elesettek emlékére jó magasra feltákolt csillag egy betonoszlopon? Hogyan válnak az emlékezés – egyéni és kollektív – tárgyai megcsúfolt rajzfilmklisékké? Tudom is, meg nem is. A kölcsönösség a fontos.

Az unvgári Mokasol kávézó ablakából rálátni a Lovacskára, erre a gyermekkori emlékeim atomvillanásszerű csodájára. A vas-pegazus-csúszda mai szemmel nézve talán még szürreálisabbnak hat, mint harminc éve. Hogy van-e manapság jóérzésű szülő, aki a közelébe engedi a gyermekét, nem tudom (hisz ma már nem esznek a gyerekek földet, nem fociznak disznóhólyaggal a proszpekt közepén stb., szóval nincs nekik gyermekkoruk, csak Ikoruk,vagy mi), de számomra ikonikus mivoltát az évek alatt rákerült firkák és karcok csak fokozzák (igen, mind megütöttük magunkat rajta). A térhasználati szokásaink furcsaságát mutatja, hogy hiába nem laktunk messze, a lovacska mégsem volt szokott látogatási pont, az innen szintén nem távoli második világháborús emlékparkban pedig konkrétan nem emlékszem, hogy valaha jártam volna (Ungvár – nem New York).  Pedig érdekes hely. A kis domb tetején két szovjet tank (páncélos, lánctalpas, ágyús, szóval nekem tank) csöve most is büszkén(?) meredezik a város felé. A felfelé vezető kacskaringós út, melynek egyik oldalán végig a kálvária temető fekszik, mintha kivezetne időből és civilizációból. Nagyon gyorsan elhalkul a vározközpont zaja, a gesztenyéket és hársfákat hirtelen magas fenyők váltják, az egymás hátára zsúfolt kávézó/patika/bank triptichonoknak nyomuk sincs. A tábla jelzi az egyik ház falán: itt íródott Az elsodort falu. Ezen nem csodálkozom. A macskaköves út végén eljutunk a hősök falához, a világháborúban elesettek emlékére emelt obeliszkhez, az (kialudt) öröklánghoz. Szép nagy hungarocell betűk hirdetik (nyilván az eredeti orosz nyelvű még jóféle donyecki fém volt): mindig emlékezni fogunk! Azt hiszem, már ezért megérte. Mármint eljönni ide, emlékezni az emlékezésről.   

A Mokasol kávézóról itt olvashat, aki bírja a cirilt.

A Mokasol sokezer eurós Brasilia Opusa mellé nem jutott, csak egy működő daráló (volt a pulton több is, de többféle kávébabra utaló jeleket nem láttam). Hiába a falra pingált sokféle kávékészítési módszer, itt csak tájékozottabbak leszünk, tapasztaltabbak nem. Hiába gyönyörű a pincérlány (na jó, nem hiába), ha a kávé világosabb, mint a szaktudása (jajj, dehogy akarom bántani, de még a csészém is hideg volt! Még 5 év, és visszaküldöm az ilyet...). De olyan jó helyen van az ízlésesen berendezett kávézó, hogy bűn lenne nem jól csinálniuk – én drukkolok nekik. A hangulat, ami a környéket belengi, szinte követel egy kiadós kávéházi beszélgetést, baráti eszmecserét terekről és időkről. Jó volna végre egy olyan hely, ahol a rohanós presszó mellett valóban lehet ücsörögni (gyorsücsörgés nem ücsörgés), ahol elengedhetjük a mindennapi rohanás súlyos  köteleit, hogy pár percig egészen más, sokkal méyebbre nyúló, finom, vékony szálakat vegyünk fel helyettük, miközben valóban élvezhetjük a bresciai pörkölők kifinomult munkáját.

Azt hiszem szeretnék egy kávéházat.

Most pedig jöjjenek a telefonos képek (továbbra is csupán szemléltetés, nem dicsekvés: Telefonos!)

A következő sorok nem kifejezetten a kávézásról szólnak majd, de igyekszem párhuzamokat húzni. Egyszerű sétáról lesz szó, városi csatangolásról és arról, hogyan viszonyul két barát a harmincéve megszokott tájhoz, az Instagramhoz, illetve mire fókuszál telefonja kameráján keresztül: két variáció ugyanazon témára.

prologue

Egyikünk sem profi fotós, még csak a „nyakunkba-akasztjuk-a-gépet-és-úgy-lófrálunk,-mert-annyi-pénzünk-már-esetleg-van,-hogy-vegyünk-egy-használt-régebbi-DSLR-t,-de-az-utómunkálatok-kb-kimerülnek-az-Instagram-előre-telepített-effektusaira-klikkelésben”– fázisnál tartunk. Vagy ott sem, de lelkesek vagyunk. És amúgy pedig olyasmi ez, mint kávébuzinak a POD-os főzés: szentségtörés, de a végeredmény mégis egész jó.

Ezekkel a modern telefonokkal már bőven használható képeket lehet lőni, ha „használható” alatt önmagáért való élvezhetőséget értünk. Nem feltétlenül a Louvre falára szánt festményelőképek, hanem a hangulat, a pillanatnyi érzékelés és önreflexió visszanézhető ... fotói. Egyszerű dolog ez, ráadásul roppant szórakoztató sétálós-fényképezős vasárnapi  program.

Minden ott kezdődött, hogy pár éve még az újságnál dolgoztam, és szenvtelenül olcsón vettem egy használt DSLR szettet. A netről tanulgattam fényképezni, de bevallom, legalább annyira lart-pour-lart volt a dolog, mint amennyire valóban szükségem volt célszerszámra a munkámhoz. Élveztem az objektívek puszta cserélgetését is, azt meg pláne, hogy a fotós hátizsák egycsapásra fényképész-riporterré avanzsált a többség szemében. Ha már megvolt a gép, igyekeztem, hogy úgy mondjam felképezni az utcán heverő témákat. Hogy jobb (értsd: művészileg, szakmailag értékesebb) képeket sikerült-e készítenem, mint a barátomnak a szétcsúsztatható horpadt Nokiájával? Nos, mára bevallhatom, nem mindig. Ahol a téma, vagy egyéb körülmények nem követeltek meg fényerősebb objektívet, erősebb vakut stb., ott kifejezett tudás híján előfordult, hogy Nokiás barátom lőtt érdekesebb képeket. Valljuk be, sose nyomtattunk plakátra, se nem kifejezetten maceráltunk órákig nyers (raw) formátummal, és mára egy alap androidos képszerkesztő is olyan effektusokat, beállítási módokat tud, ami bőven kielégítheti (jogtiszta) Photoshoppon finomodott igényeinket (kapszulás kávé, pfujj). Az idei téli fényképezős sétánkra így egy Note3 és egy (hello)MotoX kísért el bennünket némi konyak társaságában.

Nyilván nem mondok most hatalmas újdonságokat azzal, hogy rohanó életünkben érdemes időről-időre szembesülnünk lakókörnyezetünkkel. Újra felfedezni a környéket, amiről azt hisszük, pontosan ismerjük. Nem nagy truváj munkába/iskolába/bárhova menet néha feltekinteni az épületek homlokzatára, vagy besétálni egy dufarba, esetleg pocsolyából fényképezni. Ezek a gondolatok manapság minden facebookszociológus számára egyértelmű közhelyek. És mint tudjuk, a közhelyek igen sok igazságot tartalmaznak, de mert közhelyek, kb szarunk rájuk. Kilenc éven át minden áldott nap ugyan azon az útvonalon mentem iskolába, nem túlzás azt állítani, ismertem már minden követ, tócsát, falfirkát. Kilencedikben aztán gondoltam egyet, és – dobpergés, fanfárok, oroszlánbőgés: hazafelé a híd MÁSIK oldalán mentem át. Bezony. Megtettem, és egy új világ nyílt ki előttem. Jól emlékszem, hogy megálltam a híd közepén és áttekintettem a túloldalra (ahol minden logika szerint közlekedtem), elképzeltem, ahogy ott megyek éppen. Ok, belátom, kissé fura gyerek voltam, de ez az élmény kb leírja, miben is áll a nézőpontváltás csimborasszója. És igen, néha érdemes inni egy automatás kávét, vagy kipróbálni mindegyik városi presszót, mert csak így, igazán elmerülve egy-egy dologban tágulhat ki a világunk.

Alábbiakban két világnézet párhuzamos, egymásutáni váltakozásban tálalt fragmentumait kínálom vizuális fogyasztásra – arabicával kitűnő! (Ha valakinek olyanja lenne, Insagrammonkövetéshez: Deshtop, karpatikaligula)

ü Gondolatok az EP kapszuláról és Lavazza EP Matinée felújítása

Életemben először egy Lavazza gépből ittam kapszulás kávét Olaszországban. Majdnem tíz évvel később itt áll az asztalomon egy haspnló példány. A legnagyobb különbség, hogy akkor utáltam, most viszont rettenetesen tetszik: öröm ránézni és a kávé is piszok jó, amit főz.

Nem akarok senkit megbántani a véleményemmel, és ízlésen vitázni amúgy is marhaság, de le kell szögeznem, hogy gondolatban el kell különítsük az E.S.E. POD-os, EP kapszulás kávékat a többi POD-os és kapszulás történettől. Egyszerűen más kategória.   

Változnak a dolgok, vannak, amik gyorsabban, akadnak, ami lassabban, de változnak. Míg a szilícium völgyben hónapok alatt felfordulhat minden, addig a kávézás berkein belül lassabban őrölnek a Mazzerek kúpos kései. Emlékszem, amikor először találkoztam a kapszulás kávéval, úgy néztünk egymásra, mint marslakó a mostohára. Sem azt nem értettem, honnan jön, sem azt, hova tart ez az izé? Ha jól emlékszem, valami környezettudatos dumával próbáltak érvelni, meg egyszerűséggel, könnyű tisztíthatósággal, blabla... Olasz presszó élmény egy gombnyomásra, meg ilyenek. A környezet tudatosságon már akkor is jót nevettem: pont a műanyag kapszulák mentik majd meg a világot a pusztulástól – no comment. Egyszerűség? Hát, örlős gépek már vannak egy ideje, amik le is főzik a kávét – persze olyat, amilyet. Valamire való kávégurman egy automata kávéfőzőre rá sem néz. Könnyű tisztíthatóság? Hááát, mondjuk, legalábbis ránézésre. Mert ugye, kapszula ki a csomagolásból, beagépbe, lefőz, majd kapszula a kukába. Valóban, nem kell babrálni az őrleménnyel, sem a zaccal (mondjuk a virágföldbe nem jó a kapszula). Nem kell tisztogatni a kosarat, felsőszűrőt, nem kell tisztítócsapolni, semmi ilyesmi. Legalábbis a forgalmazók szerint nem kell és nem is igen lehet. Hogy mi a valóság, azt jobban mutatják a képek. Az általam vásárolt Lavazza kegyetlenül koszos volt. Nem kicsit, nagyon. Ebből kávét inni, hol a tizennyolcas karika, szóval pfujj. De akkor most jó ez a kapszula izé, vagy ássuk el a kert végében?

(Az alább leírt gondolatok mind a fantázia szüleményei, és tisztességes kávébuzi minimum megköpködi az ilyet. Suma nota bene: bennem erős kettősség él – jó kávét inni és jó kávét főzni szerintem nem feltétlen ugyan az a mondakör.Köp.)

Kezdjük ott, hogy szeretnénk otthon a saját konyhánkban főzni kávét. De nem ám Sanyi néni termoszos csodájára vágyunk, hanem olyasmi presszóra, amitől a reklámban táncolnak a ruhák a szárítókötelen, meg amit a tökéletes lánynak főz a tökéletes pasija a tökéletes bőrkanapén ébredezve. Mondjuk, hogy koffeines ízorgiára vágyunk, nem zaccos lórúgásra. És mit nem akarunk? Mondjuk nincs kedvünk kávézóban lakni, vagy venni egy karos gépet és hozzá való kávédarálót. Modjuk, hogy nincs kedvünk méricskélni őrleményt, finomságot, hőfokot, tamperelni és állítgatni a gépeket minden reggel (délben, este ...), mert, bár a tökéletes nőnk megérdemelné, de akkor sem. Mondjuk, hogy tudjuk értékelni a különféle blandek közti különbségeket, de nem szeretnénk hatféle kávébabot tartani otthon attól rettegve, hogy mi lesz, ha kiszárad? Mondjuk, hogy végiggondolva a lehetőségeket úgy értékelünk, hogy megéri az árát a nem éppen olcsó kapszula. Elképzelhető mindez? Nos, úgy vélem, nagyon is. És itt jön képbe a Lavazza EP gépe, amely: jajj, de szép, és jajj, de jó, és jajj, de nagyon szívtam, amíg felújítottam. Persze, itt megint az a faramuci helyzet, hogy egy ilyen új gép árát csak valamelyik létfontosságú szervem elvesztegetése árán tudnám letenni az műtőasztalra. És mivel több gépre vágyom, mint ahány piacképes szervem van (több kávégép, mint vese), ezért marad a használt.

Mélyről bukkant fel ez a konkrét példány is. Ránézésre egészen rendben volt, ne feledjük, húsz éves a gép. Mondjuk 15-öt letagadhatna, hacsak az aranyozás kopását nem nézzük. Miután megpróbáltam bekapcsolni, jöttek a gondok: valaki már járt előttem a burkolat alatt, és nem végzett éppen jó munkát. Azt hiszem, erre mondják, hogy gányolás. Valamikor eléghetett az alaplap, vagy ilyesmi, ezt cserélhették nem éppen a legvirtuózabb mesterkezek. Miután levettem a fedelet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy valahol állhatott már jó ideje. Konkrétan penész nőtt a drótokon! Nna, itt bontani kell, az utolsó csavarig, ha valaha kávét akarok főzni ezzel a géppel. Nem szeretném leírni az egész bontási, takarítási és összeszerelési folyamatot, mert ez nem regény. Maradjunk annyiban, hogy a bontás után nem fogadtam volna pénzzel arra, hogy a büdös életben összerakom.

A gép lelke amúgy nagyon egyszerű, már-már meglepően az. A befogatást mindössze két karom végzi, amik beszorítják a kapszulát az SGL-től származó termoblokk különlegesen kiképzett réz szája alá. Ez a rész száj a pumpált víz nyomásától szorul a kapszulára csapoláskor. Végtelenül egyszerű és bolondbiztos megoldás. Van 2 darab OPV és háromjáratú szelep is, minden egészen jól elhelyezve. Az automatika irányításáért egy komplett IBM 486-os felel, de tényleg, hatalmas alaplap,cserélhető vezérlő chip. Mondjuk azt nem értem, ha már ott az elektronika, miért nem lehet egy állítható termosztátot beiktatni gyárilag? Vicces a ragasztott diódás nyomógombos irányító panel is, ezt külön élmény lehet cserélni. A kábelköteg egy kisebb robogóból is származhatna ránézésre. Meglepett a beépített vízszűrő tartály is, amelyben ránézésre műgyanta gyöngyök voltak. Mondjuk ennek a cseréléséhez az egész burkolatot bontani kell (vagy lehet, ezeket nem is kell cserélni? No már mindegy, szenes-gyantás vízszűrő került a helyére).

Jó, jó, de milyen kávét főz? Mint mondandóm elején említettem, első találkozásom a műfajjal elég lehangolóra sikeredett. A Pod-ok sikere után viszont úgy éreztem, lehet, nekem is meg kellett érnem a jó kávékhoz, mint ahogy a legjobb konyakot is kiköpi a gyermek, bámilyen szivarral is kínáljuk hozzá. És valóban. A kis gép, amelyik pár órával azelőtt még csak egy halom fémlap és drótkupac volt az asztalomon, most brillirozott. Ha hinnék a tárgyak lelkében, azt mondanám, hálás. Olyan kávékat csapoltam (na jó, nyomtam a gombot), hogy állva nem is akartam meginni. Gyönyörű krema, példaszerű lefolyás, testes, aromás kávé. Persze nem akarok túlzásokba esni, hiszen eddig csak néhány falyta kávéval próbálhattam ki, és volt olyan, amelyiknél a POD jobb eredményt hozott. Sajnos karos gép híján a szemeskávéból főzött verzióval nem tudtam összehasonlítani, de az biztos, hogy az átlagos kávézói produkcióval nevetve feleszi a versenyt.

És most amolyan Szirmai Gerősen: értékeljünk! Megkedveltem-e az EP kapszula világát? Abszolute. Ajánlanám-e másoknak? A költségek reális átgondolásával teljes mértékben. Megtértem-e a kapszulás kávékhoz és soha többé darálós tamperelős bohóckodás és a kis gép is marad az asztalomon örökre? Ejj, hát nem. Bármennyire is csodás a végeredmény, sajnos vágyom azokra a rítusokra is, ami a darálós-karos kávé főzéssel jár.

Lavazza eladó!

Értékelés: Nehéz dolgom van a Gold Arabica értékelésénél. Könnyű lenne elintézni valamilyen sablon szöveggel: arabicához mérten elfogadható minőségű (hamar összeesik), egészen szépen texturált crema, csokis mellékíz, mely végigkúszik egészen a nyelvhátig, hogy ott fanyarkás gyümölcsösségben végződjön, lágy koffeinosság, egytónúsú, mégsem egyszerű ízvilág, stb. Viszont úgy vélem, ez nem fedné teljesen azt a fajta ízélményt, amit ez a kávé ad. Ha az orocrema egy igazán elit robusta élményként definiálható, akkor a Gold Arabica igazán „arabica-élmény”. Bármennyire izgalmas, bennem mégis hagyott némi kétséget afelől, mennyire innám szívesen nap, mint nap, pláne nem gyors reggeli kávénak való. Azért sem, mert Pod-os kiszerelésben is igen érzékeny a lefőzésre. Jelen tesztben az EP kapszula sokkal jobban teljesített, pedig a Pod csomagolása, tömörsége és illata is rendben volt. Ha nem megfelelő a víz hőfoka, vagy nem elég friss az őrlemény, egyszerűen nem jönnek elő az ízek, „üres” marad a kávénk.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé sem koffeinmentes, akármennyire is tűnik elsőre lágy italnak. Sokkal kulturáltabban indítja be a szervezetünket, mint a robustás társai, de azért megteszi a magáét. Érzetre valahol fele annyira pörget, mint egy robustás keverék.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára. 

Covim Orocrema E.S.E. Pod és EP kapszula - 15% arabica, 85% robusta

Értékelés: Az Orocrema egy régi vágású, erőteljes olasz eszpresszó. Nem játékossággal, hanem céltudatossággal jellemezném, kevésbé akar elvarázsolni bennünket ízorgiával, cserébe felébreszt egy csapásra. Eléggé egytónusú ital, én ezt nevezném (vitathatóan) „olaszosnak”.

Rendkívül testes, csapolás után kifejezetten szép cremával, ami azonban hamar elvékonyodik, összeesik. Nincs benne semmiféle bántó, vagy véleményes felhang, ezzel együtt nem is vonja magára a figyelmünket.

Különvélemény: miután leírtam saját érzékelésemet, természetesen azonnal elolvastam, mit írnak mások a kávéról. Nos, a leginkább emlegetett csokoládésság – elképzelhető, hogy nekem ez kissé mást jelent – számomra nem egyértelmű. Én pont, hogy egyes csokoládékban vélem felfedezni az Orocremára igen jelemző Kávésságot (így, nagy betűvel). A kávés csokoládék például pont ezt a fajta erőteljes, „drága” robusta ízvilágot hozzák, amit a Covim keveréke.

10 perc múlva: Bizony, ez a kávé nem finomkodik, beindítja a testet és szellemet egyaránt. Az erős kávék kedvelőinek ajánlom jó szívvel, estére semmiképp.

Jelen esetben a két kiszerelés - Pod és kapszula - nem hozott érdemi különbséget.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

A kóstolással kapcsolatos gondolataimról itt írok.

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára."

Covim Granbar 50/50

Még mielőtt bárki azt hinné, a kávé kóstolás nem más, mint úri passzió, kellemes szórakozás, kisujjfeltartós élvezkedés, máris leszögezném, hogy... igen. Legalábbis addig, amíg nem a klaviatúra előtt ülve tesszük, hogy érzékszerveink által agyunknak közvetített ingereinket azonnal szavakba önthessük.

Mint tudjuk, egyfelől torzulás nélkül nem lehet érzékelésről írni, másfelől némi kényszer mindig lesz a dologban. Ez persze így normális, nyelvi kompetencia, természetesnek vett íráskészség meg anyanyelvi világba-beleszületettség ide vagy oda, érzéseink, érzékeléseink leírásában mindig van némi bizonytalanság.

A kóstolás és annak megírásának egyik inspirálója maga a Covim kávék forgalmazója, aki volt olyan kedves és megajándékozott egy doboznyi Pod-dal és EP kapszulával.

Mivel nem vagyok profi, de valamiféle konzisztens leírásra törekszem, így igyekeztem művellődni az interneten a „coffee cupping”-ot illetően. Találtam pár igen jól használható leírást, amelyeket átböngészve két megállapításra jutottam. Egyfelől arra, hogy ha minden protokolt szeretnék már most szigorúan betartani, nehézkessé válna a kóstolás, kevésbé élvezném a dolgot. Ezzel együtt a szövegem is száraz zaccá változna. Másfelől úgy gondolom, ez egy folyamat, amely során akár el is juthatok arra a szintre, hogy mindig szubjektív véleményem elég jó közelítést adjon másoknak ahhoz, amit ők is tapasztalhanak ugyanazon kávé otthoni fogyasztásakor.

Tehát ha első körben nem is feltétlenül szabályszerű leírások születnek, az betudható a műfaj (elvégre is ez egy blog) korlátainak, behatárolt szókincsemnek, valamint az autodidaktaságomnak (ha van ilyen szó). Ugyanakkor törekedni fogok, hogy e téren is kiműveljem magamat valamennyire (lehetőleg szeretnék P. Boborján után én lenni a legkávétkóstolóbb ember a világon).

A kóstoláshoz tisztított palackozot vizet (morshinska) és két otthoni felhasználásra szánt presszógépet használok. Pod-hoz Spinel Tour-t, EP kapszulához pedig Lavazza Espresso point-ot. Mindkét készüléket én újítottam fel, így tisztában vagyok a képességeikkel, nagyszerűen megfelelnek az elvárásaimnak.

A legelső kóstolós kísérlet inkább egy baráti találkozó volt, mintsem „szakmai” eszmecsere. Annyi mindenesetre kiderült, nagyon más, amikor „csak úgy” iszunk egy kávét beszélgetés közben, és esetleg rácsodálkozunk, hogy hmm, nem is rossz,  és más, amikor azért iszunk, mert kóstolunk és beszélnünk „kell” róla, hogy hmm, ilyen, meg ilyen. Arról nem is beszélek, mit jelent egymás után meginni x kávét, ahol x nagyobb, mint 5 (amúgy nem, nem ittuk végig a kávékat...).

Covim Granbar 50/50

"A genovai COVIM évtizedek óta meghatározó szerepet tölt be a nemzetközi kávépiacon. Az üzem világszerte egyedi összetételű, kiváló minőségű kávéfajtákat kínál. A különleges, kíméletes - forró levegővel történő - pörkölés során a kávészemek nem pörkölődnek túl, és ezáltal fogyasztáskor nem lép fel kellemetlen savas utóhatás. A pörkölési eljárás és az összetétel garantálja a sajátos, markáns Covim-ízvilágot, valódi „olasz” gasztronómiai élményt nyújtva az ínyenc fogyasztók számára." 

A pontozást és a táblázat alapját a kávékorzó-ról lestem el (remélem, nem bánják), ebben a formában egyszerű, jól áttekinthető az értékelés.

A pontozás:

Krém egységessége, tartóssága: 1-5 pont
Íz harmónia: 1-10 pont
Testesség: 1-5 pont
Ár/érték arány: 1-10 pont 

Értékelés: A Covim Granbar fele-fele arányú robusta-arabica keverék, melyben ízre az arabica, küllemre a robusta jegyei dominálnak. Ebben a formában igen szerencsés elegyét kapjuk a szép és ízletes italnak. A crema gyögyörűen texturált, többtónusú, sötét- és aranybarna, a robustára jellemzően elég vastag, a cukrot szépen megtartja, tartós és szépen festi meg a csésze szélét. Illatos kávé, erőteljes jegyekkel, melyben elsőre az arabica, majd a robusta dominál. Kissé karcos, folyamatosan megmaradó karamell, enyhe csokoládé és friss gyümölcsösség vegyül igazán izgalmas harmóniába pici savanykás-beaujolais felütéssel a végén, kakaós/mokkás utócsengéssel. Koffeintartalma meggyőző, de nem bántó, reggeli kávénak ajánlanám. Nem túlságosan, de harmonikusan összetett, egyszerű ízvilágú ital, amely espressonak és tejes italok alapjának is megfelelő lehet.

E.S.E. Pod – a podos kiszerelés kifejezetten jól tömörített, a lefolyási idő minden különösebb állítgatás nélkül is tökéletes volt.

EP kapszula – a kapszula csomagolásából elszökött a csomagoló gáz, így volt némi félelmem a végeredményt illetően. Alapvetően a kapszulás verziót vártam jobbnak, de talán a csomagolás hibájából, vagy más okból, de ebben az esetben egy hajszállal a Pod teljesített jobban. Bár a lefolyási idővel itt sem volt gond, a crema nem lett olyan izgalmasan szép és hamarabb is veszített tartásából. Az összevetésben kiérződött, hogy a kávé testessége is kissé üresebb lett, nem bántóan, de észrevehetően kevesebbet nyújtott, mint a Pod-os lefőzés.

Érdekességképp ajánlom a kávékorzó és az olaszpresszó Covim tesztjeit.

Bár Franciska új otthonra lelt, idehaza mégis kissé elszaporodtak a kávéfőzők. Messze még a jobb sorsra érdemes Tecnosystem újászületése, helyette mostanában két másik géppel foglalatoskodtam. Az egyik gép egy már régótta vágyott tárgy, a Lavazza Espresso Point 70. A húsz éves kávéfőző eléggé viharvert állapotban került hozzám, és bevallom, ennyire összetett gépet még nem újítottam fel. Igazából a mindvégig azon aggódtam, hogy össze fogom-e tudni rakni a darabokra szedett gépet? Viszont mindezt egy későbbi posztban írom meg, előbb egy másik, igen meggyőző tudású főzőt mutatnék be, nevezetesen egy Spinel Tour-t.

Az E.S.E. Pod-okkal működő kávéfőző szintén az ukrajnai olx kínálatából került hozzám. Az eladó – szerencsémre – nem is sejtette, miféle kincstől válik meg. Mondjuk megtalálni sem volt egyszerű a hirdetést, lévén annyi szerepelt benne: kávéfőző jó állapotban eladó. Mikor először találtam rá céltalan nézelődés közben, még nem is tudtam, miféle gépről van szó. A viszonylag rossz fotókon egy jellegtelen fekete masinát láttam, csak egy véletlen fórumos beszélgetés során ismertem fel, hogy egy Spinel-t vesztegetnek potom pénzért. Ráalkudtam hát, és pár nap múlva már az asztalomon is volt.

Robosztus gép, mindenféle sallangtól mentes. Mondjuk egy felirat, vagy logó talán elfért volna. Viszont a főzőfejet emelő kar kifejezetten tetszik, gondolom tudatalatt emlékeztet a  karos kávéfőzőkre (ahol a nyomást egy kar mozgatásával állítjuk elő), azon sem lepődnék meg, ha ez lett volna a tervezők célja. A készülék állapotát nehezen tudtam volna megítélni, mivel eléggé koszos volt.

Föl nem foghatom, hogy a kávéfőző miért képez kivételt egyes háztartásokban a tisztítás alól? Egyáltalán hogyan lehet meginni azt, ami egy mocskos gépből kijön (és ez még hagyján, majd nézzék meg a Lavazza-t...)? Persze erről is van egy elméletem: sokan egyszerűen addig használják a főzőt mindenfajta karbantartás, takarítás nélkül, míg teljesen el nem vízkövesedik, vagy nemes egyszerűséggel bele nem rohad a zacc, ki nem virít rajta a rozsda, és/vagy penész, szóval, amíg átfolyik rajta a víz. Ezek az emberek nap, mint nap látják, hogyan málik szét a konyhában a csaptelep a kemény víztől, mégsem gondolnak bele, hogy ugyan ez a víz esze a kávéfőzőt is. Néha megtörölgetik kívülről, de egy öblítő csapolás, vagy szűrőtisztítás már nem megy. Pedig egszerű odafigyeléssel nem csak a gép élettartama növelhető, hanem a lefőzött kávé minősége, élvezhetősége sem romlik.

Mivel mindenképp ki kellett takarítani a főzőt, így természetesen szétszedtem. A burkolatok könnyen lejönnek, jó olasz szokás szerint pár csavar tartja csak a fedelet, előlapot. Odabent ért az első kellemes meglepetés. Minden alkatrész minőségi, ahol lehetett, mindenhol rezet, vagy fémet használtak, nem maradt ki sem az OPV, szem a háromjáratú mágnesszelep. Maga a termoblokk egy darab nagy réz kocka – mondjuk ezen biztosan sokat gondolkodhattak a tervezők, de így legalább nem lehet elrontani. A mérnököt gyermeki énje vezethette a tervezésben, mert a kocka blokkra egy szintén igen súlyos krómozott hengert álmodott. Amíg a tervezőrészleg egyik fele kiskorában az építőkockázással volt elfoglalva, addig egy másik részlegen dolgozók nagy valószínűséggel autókkal játszhattak, legalábbis erre enged következtetni a Spinel szabadalmaztatott vízterítő rendszere. Ugyanis itt nem szűrőn keresztül érkezik a víz a kávéra, hanem egy porlasztón át. Két pici lyukon át spriccel a víz a fémhengerbe csavart zsiguli injektorból. Érdekes megoldás, ráadásul a hőstabilitásnak is jót tesz, hogy a forró víz először a felhevült réztömb belsejére érkezik és ezután a kávéra. A Spinel szerint az injektoros megoldással, valamint, hogy a thermoblokban nem áll a víz, mint egy bojlerben - a felfűtési ciklusban minden kipárolog a réztömb belsejéből -, a vízkövesedés szinte kizárva. Ami a lefolyó kávét illeti, a végeredmény mindenképpen meggyőző.

Külön figyelmet érdemel a Pod befogatásáért felelős emelőszerkezet. A kinti kar odabent súlyos fém alkatrészeket emelget. Plusz pont jár azért az egszerű megoldásért, hogy a főzőfej két része alapból zárt állapotban van és a kart felfelé mozgatva tehetjük be a kávépárnát. Ezzel az egyszerű eljárással az egész fejet folyamatosan melegen tartja a készülék.

Csapolás

A termoblokk elég hamar felmelegszik. Ahhoz sem kell sok idő, hogy a főzőfej is forró legyen, de nem árt azért pár fűtési ciklust kivárni, mielőtt nekiállunk csapolni, ezzel garantálhatjuk a jobb hőstabilitást. Ha előkészítettünk mindent, a kart felfelé mozgatva helyezhetjük be a Pod-ot, majd leengedve a kart egy kis nyomással rögzítjük azt. Maga a főzőfej nagy hengere eltekerhető, ezzel tudjuk szabályozni, mennyire préselődjön a kávépárna, így változtathatunk a lefolyás sebességén. A Spinel igen meggyőzően teljesít az olcsóbb, meglehetősen hanyagul tamperelt Podokkal is. A kicsordogáló lé teljes egészében crema, és ez így is marad a csapolás végéig. Maga az ital rendkívül szép, „cirmos”, illatos és finom is persze. Engem azonnal levett a lábamról a produkció, pedig csak ezután kezdtem állítgatni a főzőfejen. A Poli Caffe arabicájával egész egyszerűen csodát tett.

Persze nem lennék én, ha szó nélkül tudnám hagyni a gép tökéletlenségeit, mert ha nem is nagyok, de azért vannak. Tényleg nem értem, és a tervezők infantilis péntek délutáni megnövekedett figyelemzavarán kívül mással nehezen tudom magyarázni, mi indokolta, hogy a tápkábelt ne hátul, hanem a gép oldalán, középen lent vezessék ki. így garantáltan zavarni fog a drót. De az is eléggé érthetetlen, miét kell egy kicsit sem olcsó termék esetében olyasmiken spórolni, mint műanyag csepptálca, vagy az a minősíthetetlen műanyagipari hulladék, amit víztartály néven besúvasztanak? Itt jegyzem meg, hogy az egész Tecnosystem családra is jellemző ez filléres megoldás, kerüljön akármennyibe is a gép. Apróság, de miért nem lehet egy kis piros szintjelzővel megkönnyíteni a vízszint ellenőrizhetőségét? Hiába vannak kis ablakok vágva a készülék oldalára, ha ezen keresztül csak akkor tudom érzékelni a víz szintjét, ha meglögybölöm az egész kávéfőzőt a vízzel együtt. Az is fura számomra, hogy a kifolyó alsó, fém kifolyó csőrben végződő része műanyag, azt pedig valami igen könnyű fémszerű valami tartja. Mindezek leginkább azért zavaróak, mert minden másban igen alaposan jártak el a tervezők, például resetelhető automoata termosztát is van. Persze, nyilván nem mindenkit zavarnak ezek a dolgok, sőt. Megkockáztatom, a legtöbb vásárlónak fel sem tűnnek. Annyi bizonyos, hogy ez a fajta konstrukció számomra eddig a legmeggyőzőbb a Pod-os gépek közzül. Bár a Tecnosystem Magic Coffee-jai  a brutális réz kazánnal, csodás csőrös kifolyóval mindig is a szívem csücske lesz, a Spinel a maga robosztus egyszerűségével és kitűnő képességeivel megvett magának.

A Covim magyarországi forgalmazója kedves felajánlásából egy doboznyi E.S.E. Pod és EP kapszula érkezett hozzám, amit ezúton is köszönök! Mivel idő közben heroikus küzdelem árán, de elkészült a Lavazza Espresso Point is, ezért adja magát egy kis összehasonlító kávékóstolgatás, alias cupping (ehhez az embert próbáló feladathoz némi baráti segítséget, valamint fél szemmel a Statistics & Standards Committee of the Specialty Coffee Association of America iránymutatásait veszem igénybe).