Hihetetlen, de igaz, érdemes utánam csinálni! Nem fogod elhinni, mi történt velem, miután már több mint egy hete nem fogyasztottam koffein tartalmú italt….:

Most már nagggggyon kívánok egy presszót!!!

Hát igen, lehet nem ép erre számítottatok, de ez van.

Ez egy Trú sztori, ráadásul megtörtént események alapján.

Tíz éve vagyok rendszeres kávéfogyasztó, ez napi több presszót jelent, az erőset szeretem (nemm, a capuccinoban sincs kevesebb koffein, csak, mert szép habos, meg világos! Adagnyi kávéban a keverék minősége, robusta-arabica aránya az alapvetően meghatározó). Egy kisebb ételmérgezés járulékos következményeként bármiféle étel mellet kávét sem ittam már egy hete. Hogy milyen változásokat tapasztaltam? Lehet, velem van a baj, de kb. semmit. Se pozitívet, se negatívat.

Mindenkire másképp hat a koffein. Gergő barátom például remegést kap egy csésze kávétól is, rászokni talán sosem fog. Én elvileg már régen rászoktam, mégsem érzem fizikai hiányát, elvonási tünet sem jelentkezik, viszont a kávéfőzéses macera már hiányzik.

Az amerikai Cosmo újságírója pedig, egészen hihetelten..., szóval: "Képzeld, egy kávérajongó újságírócsajszi kipróbálta, hogy milyen, ha teljesen lemond a koffeinről, de ami történt, arra egyáltalán nem számított!" (nos igen, a lány újságíró létére elég szűkös fantáziával rendelkezhet.) Hogy mik voltak ezek a hihhetetlen nem várt, előre megjósolhatatlan történések? Akit érdekel, az kattintson a cikkért, én ide nem másolom. Azaz a Nagy tanulságot mégis: „a héten 80 dollárt, azaz 22 ezer forintot megspórolt! „Végre elbúcsúztam a függőségemtől, és bár újra napi 2 csészényit iszom, egyáltalán nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá, de egyszerűen imádom az ízét” – írta Danielle, aki azt is hozzátette, hogy a kávémentes napokon nyugodtabb volt, és jobban aludt, mint valaha.” No comment.

Ugyanakkor szerintem felesleges és veszélyes is lehet azonnal messzemenő következtetéseket levonni egyéni tapasztalatok alapján. Pláne felesleges hobbibloggerek kattintásgyűjtési vágyból elkövetett eszmei szemetéből megpróbálni értelmet kitúrni. Hogy mire is gondolok?
Nos "imádom" az olyan likevadász címekkel operáló írásokat, amik úgy kezdődnek: "Nem fogod elhinni, mi történt, miután... yxcvb tetszőleges bullshit!" Hát nem. Tényleg nem fogom elhinni, mert rá nem kattintok ezekre a kétes értékű/tartalmú/létjogosultságú hírekre. Ez egészen addig nem is érdekes, amíg az emberek nem kezdenek egyetemi jegyzetekkel egyenértékű jelentőséget tulajdonítani az ilyen forrásokból származó okosságoknak. De miért is? Nos ebben igazán zseniálisak ezek a víruscímekkel operáló álhírposztok. Megtekintéshez természetesen minimum likeolni kell, vagy egyenesen megosztani a kontentet saját facebook falunkon. A folyamban a júzerek pedig azt látják, hogy hmm, Isti Pisti is ezt olvasta, meg is osztotta, pedig ő okos srác, a betűtésztából is a cirill a kedvence, tuti érdekes, ránézek én is.. Ezt kellene irtani, nem a parlagfüvet. Erre kellene gyógyszer, mert a marhaság jobban pusztítja az agysejteket, mint napi három rövid (fekete, vagy színtelen).

Szóval csak óvatosan a hírekkel, mert egy jól becsomagolt hülyeség elfogyasztása ártalmasabb lehet az egészségre, mint napi három kávé.

Ok, ez a cikk is lájkgyűjtő, szóval hajrá!

Ajánlom magamat: ha tetszett a szöveg, olvasd el ezeket is:

KV 001, avagy James Bond is itt feketézett

Kávéskehely, kávésmuffin, coffeefe...

És így tovább

Kávéskehely, kávésmuffin, coffeefe...

Jó korban élnek a kávéivók.

Amióta az emberiség valamilyen módon elfogyasztja a kávébabból készült főzetet, soha még ennyire színes nem volt az elkészített italok, ételek és tárgyak palettája. Az egy dolog, hogy a presszókávé hány féle képen kerülhet a csészénkbe, de csokoládétól a teamécsesen át a szobadekorációig tengernyi módon és formában köszön vissza a fekete bab. Konkrétan milliónyi kávés Dolog létezik, felsorolni is nehéz lenne.

Ebben a rettenetes kavalkádban nehéz igazán újat mutatni, sokkal inkább egy-egy ütősebb kombináció, váratlan társítás tudja a fejeket felkapásra késztetni. Ilyen számomra a kávénak a szó szoros értelmében ehető formába öntése, a waffleshot, coffee in a cone, azaz  fagyikehelykávé, vagy ostyacsokikávé, kávéstölcsér, vagy valami ilyesmi.

Ebben két dolog is tetszik, egyrészt gusztusos a cucc, szerintem kifejezetten szép, a másik, hogy harmonikus egészként variálható a forró keserű kávé, a fagyos édes csokoládé és a végére remélhetőleg mindkettővel átitatódott ostya. Hogy lesz-e ilyesmi a leszkávézómban? nem is kérdés. Lesz, bizony!

A fenti dolgokban egyetlen rossz dolog van, hogy nem én találtam ki ezeket. Node azért remélhetőleg elférnek majd a piskótacsészébe töltött ristretto (ristrin, vagy mufretto?) és a karamellás-mogyorós coffefee (koffifi?) mellett. Hmm?

Nem vicc. Lesz.

Jómagam nem vehettem részt az első Ungvar Coffee Festival-on , csak távolról szurkolhattam, hogy színvonalas rendezvény kerekedjen a Boksay-múzeum kertjében, ezért igyekeztem minél több információt összegyűjteni az eseményről. Előre szólok, nem dicséret következik.

 A cikkek, videók, képek (sok képért katt ide) és beszámolók alapján sajnos elfog az érzés, hogy a szervezők nagyon sok mindent szerettek volna beletenni a kávédarálójukba és beleragadt a késük. A fotók alapján minden volt ez, csak nem igazán kávéfesztivál (pedig nagyon drukkoltam, engem már az elnevezéssel megvettek). Kbkv fesztivál gyereknappal, divatbemutatóval, koncertekkel és mellékesen néhány kávés standdal. Elnézést, hogy ezer kilométerről kritizálok, de az előzetes félelmeim úgy tűnik, beigazolódtak. Messze még a kávékánaán, avagy sok kávé megivása és számtalan kávézó nyitása még nem egyenlő azzal a kárpátaljával kapcsolatban sokat emlegetett, kifinomult kávékultúrával. Hogy egyből egy szerintem orbitális bakit említsek: a fesztivál belépti díjas volt. 50 hrivnyát kellet fizetnie annak, aki szerette volna megtekinteni az 5-6 kávés és pár másik standot. Értem én, mi az az ötven hrn manapság, plusz az árban benne voltak az esti koncertek is, de még csak egy ingyen kóstoló sem. Pesten ezerötért infarktusig kóstolhattam a Kávébár Bazáron… ok, nem akarom a két rendezvényt összehasonlítani, de én nagyon nem értem a logikát. (tudom, általában negatív vagyok, de azért ez nem általános: tessék csak elolvasni, mit összeömlengtem a Kávébár Bazár-os írásomban)

Mert nézzük a dolgot így: érdekel a kávézás, szívesen kóstolnék bele valami újba, hopp, itt ez a fesztivál, itt biztosan lesz rá mód, nosza , menjünk. Uram, egy ötvenes lesz a beugró, hmm, hát ok, mondjuk a hirdetésben is írhattátok volna, no mindegy, nézzünk be, ha már itt vagyunk. Ó, egy Medelines stand, vajon mi újat mutatnak? Semmit? Öööö, na jó, tovább, ott a törökkávés Okka, náluk vajon mi újat lehet kóstolni? Hoppá, hát semmi újat, azt is drágán és így tovább. Egy ismerősöm találóan jegyezte meg: ketten mentünk a párommal, mikor odaértünk, láttuk, hogy kifizethetünk 100 hrivnyát, hogy utána bent vehessünk ugyan olyan kávét, mint ötven méteres körzetben bárhol máshol. (csendben jegyzem meg, a rendezvénnyel átellenben lévő Mokasol kávéházba ingyen is be lehetett menni, persze ők nem is vittek ki standot.)

Szóval nem tudom, innen nézve én nem ilyen lovat akarnék. Biztos szép volt az egész, kellemes a zene, a múzeum kertje és környéke önmagában is csodás hely, de ide máskor is elnézhetünk ingyen, kávét pedig tényleg bárhol vehetünk ugyanezektől a forgalmazóktól a városban, konkrétan akárhol.   

Volr egy kérdés, amely sokszor elhangzott a fesztivállal kapcsolatban: - Ha Kárpátalján ennyire alapvető a kávéfogyasztás, akkor Ukrajna kávétérképén miért nincs feltüntetve Ungvár, még csak egy kávéfoltként sem? Én magam nem igen találkoztam még semmiféle kávétérképpel, de elhiszem a dolgot. Ukrajnában kávés fővárosként Lvivet (Lemberget) illik említeni, ami egy szempontból feltétlenül megállja a helyét: „Lembergben nincs igazán jó kávé, de nagyszerű kávézók vannak”. Ha az első Ungvar Coffee Festivál szervezői komolyan gondolják a dolgot, nagyon remélem, hogy átértékelik a szervezést és jövőre valóban arról fog szólni a program, amiről kellene: a kávékultúra zegeiről s zugairól a pörköléstől a kóstolás, a presszótól az új hullám legelvetemültebb csapolt jegeskávéjáig sok mindenről.

Esetleg zene.  

 Alább egy kis intermezzó következik a Medelin (igen, így, egy 'l'-lel) franchize tulajdonosával készített riport kapcsán.

Szervezés, kommunikáció, reklám: én is szerveztem már programot, így tudom, milyen nehéz megszervezni a csapatmunkát, egyszerre irányítani, logisztikát intézni, odafigyelni a marketingre, hirdetésre, és olykor egy lépés távolságból rápillantani saját munkánkra, hogy lássuk az egész képet is.

A program beharangozásaként az ungvári Tysa Fm rádióban látták vendégül Felix Birmant, az ungvári illetőségű Medelin kávés birodalom alapító tulajdonosát. Bár a riporter mindent megtett, hogy élvezhetetlen, szinte idegesítő legyen az interjú – médiakommunikációs orvosi ló –, az üzletembernek mégis sikerült pár érdekes dolgot elmondania. A kedvenc riporteri kérdésem a húsz éve kávéval foglalkozó, országos terjesztésű pörkölőt és számos kávézót üzemeltető emberhez: „Úgy tudom, kint lesznek a fesztiválon. Mit fognak ott csinálni?” – „Nos azt, amivel általában foglalkozunk”... A hülye kérdésre hülye válasz minden mélységét és bugyrát megjárja a tizenkét perces beszélgetés, de komolyan. Ettől függetlenül ajánlom ukránul (és oroszul) tudó kávészeretőknek a riportot (a riporter ukránul kérdez, Birman oroszul válaszol). Birman sokat mesél a 90-es évek óta újraformálódó kávézási szokásokról, az ukrajnai kávéfogyasztásról. Bár sok a tipikus sztereotip megállapítás – az olaszok szétégetik a kávét, a keserűség a kávéban csak rossz lehet, a robusta olcsó és rossz, az arabica az isten stb. – sok jó megállapítás is elhangzik. Például beszél Birman arról, amit még én is tapasztaltam gyerekként: a kárpátaljaiak nagyon sok kávét ittak és isznak, többet, mint akár az olaszok. Hol láttak még olyat, hogy a papa reggel felkel, lefőzi a kávét, megissza, elviszi a gyereket az iskolába majd betér egy kávézóba, hogy igyon még egyet? Míg 90-ben Kijevben a kávéról annyit tudtak, hogy valami fekete por, amit vízben kell elkeverni, addig az emberek Ungváron sorban álltak a Zolotéj kljucsikban, hogy presszókávét vegyenek (vagy a Bilocskában, Veszelkában). És valóban, erre magam is emlékszem még. Mennyire szerettem nagymamámmal eljárni A presszóba, hogy amíg ő beszélget a tulajdonossal, én kávéba mártott kockacukrot ehessek egy vizespohárból. Persze nem egy csésze kávéért ment nagyanyám, hanem egy literes „bánkányiért” (butilka). Hát igen, nem mindig volt termosz (meg ugye semmi más se nagyon). Birman a rosszabbnál rosszabb kérdések közt lavírozva elmondja még, hogy a POD-os kávé nem ördögtől való, sőt, akár ugyan olyan jó is lehet, mint a karos lefőzés (a Medelin árul is saját POD-os kávét), valamint beszél a forgalmazásról és a kávézó működtetés nehézségeiről (próbáljuk meg kitalálni, arra a riporteri kérdésre, hogy megéri-e kávézót üzemeltetni, vajon mit válaszolt a húsz éve kávézózó üzletember?). Izgalmas kérdés, és Birman többször is elmondja, hogy véleménye szerint a kárpátaljaiak kávézási szokásai merőben mások, mint a környező országok vagy akár Ukrajna más régióiban élőké.

Hát igen, a mi kis Kárpátaljánk valóban egy kulturális sziget a környező Nyugati Keleti szláv-multikultitengerben.

nem lettem első.

Most kaptam a hírt, hogy amíg külföldön próbálom összegyűjteni az első ungvári újhullámos kávézóra valót, egy huszárvágással beelőztek (ez most egy kis siránkozás, igen). Vagyis majdnem. A BrewShop oldalán ezentúl bárki bevásárolhat az újhullámos trend… bocs, ÉLETÉRZÉS kávés kellékeiből. Nno, legalább nem kávézó, nyugalom.

A web shop kifejezetten kellemesre sikeredett, abszolúte trend… életérzéses. Olyan, amilyennek egy újhullámos feelenget hirdető oldalnak lennie kell: nagyon kevés információ (pfujj, geek), nagyon sok hangulat. A képeken és kis videóban Ungvár belvárosában egy háztetőn lazuló fiatalok nagyon jól szórakoznak: nézik egymást, semmi dolgunk, süt a nap, retro cuccok, mobiltelefon, készül a fotó, csepeg a kávé a Kemex-be… ééés ennyi. Naggyon trendi… instant életérzés! Süt a cinizmus? Pedig tényleg jó az oldal, csak most még irigykedem kissé.

De mi is ez az életérzés?

Egy mai, y generációs fiatalnak már a presszó is régi, lejárt lemez, nem trend… életérzéses.  Viszont még pár lépéssel visszább tekintve a retro már nagyon is menő. A retro cuccok, zenék, filmek mind olyan életérzést/stílust mesélnek, melyek saját történeteinken keresztül újraszülethetnek, sajátjainkká vállnak: nagymama szemüvege nem azért lesz értékes, mert régi, vagy mert anno drága volt, hanem mert egyéniségünk részeként új, egyedi történetek alakítójává, stílusjeggyé válik. A leninfej a nappaliban lámpaként nem kommunista emlék, hanem egy sajátságos, semmi máshoz nem hasonlítható kellék. Igen, igen, ez így nagyon hipszteresen hangzik, mert lényegében az is. Nem hasonlat, metafora. A megfoghatatlanságban, változékonyságban rejlő erő a vonzó, mely a fiatalságot magát is oly vonzóvá teszi az emberiség számára. A presszó csak régi, a Kemex már retro, és ez most tre.. franc, életérzéses. Értem?

Take it slow!

Ó, te barbár, aki Etiópia isteni ajándékát, az Yrgacheffe-et 93 fokos forró vízzel kínozod, ráadásul 9 báron! Hát nincs benned életérzés? Hova sietsz? Hova szaladsz? Ájjunk meg, chateljünk kicsit és két instagramm poszt között daráljunk, csepegtessünk, szűrjünk! Érezzük az életünket! (cinizmus alert!) Slow, coffee, inspired… Kell ez nekünk? Ó, de még mennyire. Az oldalra kitett kis videóból több lazaság árad, mint az egész Charlie Sheen életműből. Az ember hangulatba kerül, és pont ez a lényeg. Szóval kalapot le (hisz ezek a mai fiatalok már hordanak).

Pár keresetlen szó az oldal kínálatáról

Nos, van itt minden, aminek lennie kell: hario szűrő, hario daráló, hario minden, Kemex csepegtető, aeropress. Persze az árakat csak fél szemmel érdemes nézni, már akinek fontos ez, mert iszonyú drága minden. Vannak elit kávék is, túl sok információt mondjuk nem kapunk róluk a nevükön és az árukon kívül.

Kiknek lehet jó?

Akik már belekóstoltak az újhullámos világba és most beszereznék maguknak a kellékeket. A nem túl árérzékeny vásárlóknak, akiket nem zavar, hogy bármit megkap fél áron az aliexpressen (ha lesz olyan hely, ahol személyesen is megtapogatható az áru, akkor persze egészen más a tészta). Az tr… életérzés keresőknek.

Kinek nem ajánlom?

Az öregeknek. Nem. Ti ezt már nem érthetitek. Az árérzékenyeknek, ők az 1900 hrn-s (21 000 forint) Kemex kübli láttán óhatatlanul felkiáltanak: mi a …. kerül ezen 1900 hrivnyába?

És végezetül hozzátok szólok, preszzó bolondok: tegyétek félre az ellenérzéseiteket és tessék elkezdeni próbálgatni az újhullámos kávékat! Megéri!

Hogyan is lehet kellően felvezetni egy olyan beszámolót, amiben a kávé mellett szerepel majd barátaim első közös félmaratonja, Svejk, gazdag oroszok, termálvíz, James Bond és az én első Grandhotel közeli élményem egyaránt? Mondjuk így: barátaimmal Karlovy Varyban jártunk.

Sokat hallottam már az Észak Monte Carlo-jának is nevezett városról, sőt, helyesírás oktatónk kedvenc szivatós tollbamondása is kitörölhetetlenül eszembe véste: Karlovy Vary-i  akármi (4.1.Tulajdonnév + tulajdonnév (New York-szabály). A kezdőbetűk nagyok maradnak, a képző kötőjellel kapcsolódik). Barátaim félmaratonon indultak a filmfesztiválnak is otthont adó városban, így több okunk is volt a kirándulásra.

Ha már KV (értitek, Karlovy Vary), akkor muszáj ellátogatni a 007-es Casino Royal film címadó kaszinójának dublőr épületéhez (értsd: itt játszódtak a kaszinós jelenetek), és főleg annak kávézójához. A Grandhotel Pupp impozáns épülete a város egyik nevezetessége valóban lenyűgöző, és Puppék kávéja, hmm... De ne siessünk ennyire.

60 km és másfél óra kocsikázás után érkeztünk a Varyba Stribro-ból borzalmasan szűk, rossz utakon. A Csehek, úgy látszik, olyannyira tisztelik a magántulajdont, hogy még véletlenül sem csapták volna keresztül az országútjaikat a termőföldek határain, hanem kitartóan kígyózik az aszfaltcsík. Egy amúgy is hegyes-dombos vidéken ez azt jelenti, hogy rallyzni fogsz, ha akarsz, ha nem.  A táj szépsége útközben lenyűgöző, a végtelen repceföldek látványa kifogástalanul hozza a windows háttérképek hangulatát. Éjszaka a szuperhold még egy lapáttal rátett a hatásra, de ekkor már sokkal inkább drakulai az élmény. Az esti út egyszerre hátborzongató és lenyűgöző.

Az ötvenezer lakosú Karlovy Varyban a félmaraton miatt rengeteg ember volt, de még így is viszonylag könnyedén találtunk parkolóhelyet a központ közelében, ingyen. A sportesemény hangulata egészen elképesztő, meg tudom érteni, miért lelkesednek annyian a közös futásért (lassan érik valamiféle személyes részvétel). A félmaraton miatt az egész központot kordonokkal és szalagokkal pakolták tele, így az elmélyült városnézés máskorra marad, de annyi így is egyértelmű, hogy ez a városka gyönyörű. A termálvizek kútjai felé emelt lenyűgöző és változatos díszítésű oszlopcsarnokok, a domboldali többszintes építkezés az erdős, folyós, emelkedős, sziklás, parkos, kastélyos részek izgalmas váltakozásával kifogástalan hangulatú, finom lelkületű üdülővárosi környezetet teremtenek. Nem is csodálom, hogy ennyire felkapott, különösen a gazdag oroszok körében.

Azaz némiképp csodálom, de már látom is a megoldást.  Az impozáns városképbe nekem kissé belerondít, hogy a központ üzletei lényegében egy merő ízléstelenség. Újgazdag kívánságlista, egy nagy Váci utca a legelképesztőbb giccsfelhozatallal. Értem én, ez kell a fizető kicsit sem úri gazdag oroszoknak: bundasapka, ékszer, párducmintás Cseh porcelán és Swarovski kristállyal gazdagon teleszórt korona markolatú cipőgomboló-furkósbot. Millió számra szuvenyír, drágán mért étel és ital az aranyozott-tükrös falú hotelek főúri kényelmében.

Apropó étel-ital: mivel Karlovy Vary bevételeinek jelentős százalékát adhatják az orosz vendégek, így nem csoda, hogy lényegében mindenhol minden ki van írva oroszul is. No de ki látott már pelmenyit egy előkelő étterem kínálatában? Persze lehet, hogy ehhez meg én vagyok túl sznob… varennyiki és aranyvilla: megfoghatatlan dilemma. De legalább a Svejkről elnevezett sörbárban van kurázsi: a mindenféle Svejkes berendezési kellékek, dekoráció mellett a vécé bejárata felett, ahogyan kell, ott lóg Ferenc József portréja. Respect.

Grandhotel először

Bimbózó sznobságomba mártott kíváncsiságom miatt feltétlenül szerettem volna inni egy kávét az egyik legfrekventáltabb helyen, a Grandhotel Pupp kávézójában. (És úgy általában, mindig is vágytam közelebbi ismeretségbe lépni egy Grandhotellel.) Ez az a hely, ahol akár James Bond is feketézhetett szabad idejében a világ megmentése és egy szerelmi kaland között. Az épületben Beethoven is koncertezett egykoron, és hát ez egy Grandhotel, ami az én fejemben elérhetetlensége okán is mindörökké a romantikus könnyű élet egyik vágyott, ábrándos színtere marad. (ajánlom megtekintésre ezt a kissé ízléstelenre sikeresdett videót, csak a feeleng miatt, valamint itt a Caffe Pupp oldala).

Nem tudom, említettem-e már, de nem vagyok egy Krőzus (nagyon nem). Kávéra persze szívesen költök lehetőségeimhez mérten, de nem állíthatom, hogy minden feszengés nélkül léptem be a Grandhotel kávézójába. Már az zavarba hozott, hogy a pincér karórája láthatóan drágább, mint az én összes órám, a családtagokét is beleértve, száz évre előre. Zavarodottságomat jelzi, hogy automatikusan angolul szólaltam meg. Ez leginkább azért figyelemreméltó, mivel nem tudok angolul, oroszul viszont némileg igen. Még szerencse, hogy a teraszon épp felszabadult egy asztal, így nem kellett odabent helyet foglalva feleslegesen koptatnom a viktoriánus szalon aranyszegélyes textíliáit arra méltatlan farmernadrágos ülepemmel, valamint az én aurám is megmenekült a fölényes tekintetek értetlenkedő pillantásaitól. Vagyis gondolom én, de az igazat megvallva a kutyát sem érdekelte, hogy épp ki vagyok, és mit akarok: pénz beszél, nem fizető vendég meg ugat.

Az én kíváncsiságom leginkább egy dologra fókuszált: a GH Pupp-ban méltó-e a kv KV-hoz?  Együtt jár-e a puccparádé a minőségi, jó kávéval? Érdemes-e felkeresni egy ennyire frekventált helyet a jó presszó reményében, vagy maradjunk inkább távol a felhajtástól (már persze, ha nem pont arra vágyunk, a kávét meg pont leszarjuk)? Gergő persze jót nevetett rajtam és az urizáló 80 koronás (kb. 80 hrivnya, 850 forint) kávémon, amiért természetesen otthagytam egy százast (a 007-es talán várna az apróra?),

de az én lelkemnek oly jól esett. A csodás kávégépet az intézmény honlapja szerint tanult barista kezeli, Illy Feri bácsi kávéi pedig a kommersz vonal egyik legjobbjai (a GH-ben nyilván nem kézműves kávékkal operálnak). Nincs okom kételkedni a honlapon írtakban, az általam rendelt ristreto egészen kifogástalan volt. A crema minősége és texturája is szépségesre sikerült, a lefőzés hőfoka is rendben volt. A kávé egy közepesen markáns arabica lehetett, kellemes savakkal, édeskés, kakaós utóízzel. Tejjel is jó volt, de igazából üresen volt igazán élvezetes.  A csészét itt végre nem felejtették el előmelegíteni, és hát igen,

úgy kávézgattam abban a percben ott, a Grandhotel Caffee Pupp teraszán, mellettem pezsgőzgető orosz fürdővendégekkel, mögöttem nemzetközi sportolókkal, ahogyan akár a 007-es is tette: őfelsége titkos kávéügynöke, aki engedéllyel cukroz.

Éljen KV!

Alább néhány saját és Gergő által készített fotótörténeti remeken keresztül mutatom be a KV-i kirándulást, valamint itt gratulálnék Andikának és Sanyikának a félmaraton teljesítéséért: gratula!

Első alkalommal szerveznek szülővárosomban kifejezetten a kávénak szentelt fesztivált. Sajnos csehországi bokros teendőim miatt pont lemaradok az eseményről, amit több okból is nagyon bánok. Egyrészt minden olyan kezdeményezésnek elkötelezett támogatója vagyok, melyek az értékteremtésről, kulturális kikapcsolódásról, a városi élet hangulatosabbá, érdekesebbé tételéről szólnak. Ha van a dologban egy kis kávé, vagy egy csipetnyi sznobéria, (meg hát Ungvar…!) pláne vevő vagyok a dologra. Az unalomig ismételt egyen-jármárkák (majálisok, vásárok), bár lehetnek hangulatosak (a hrivnya leértékelődésével a külföldi fizetések felől nézve ’szinte-ingyen-pálinka-és-saslik-fesztivál’, igazából rettentően unalmasak. Másfelől  erősen szkeptikus vagyok az ungvári – szerintem egyelőre – csupán látszat kávékultúrára építő fesztivállal kapcsolatban, ezért pláne sajnálom, hogy nem vizslathatom végig a programot elejétől a végéig. Szóval igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (hát nem édes: Ungvar!)

Légy a tudósítóm! Mivel magam nem lehetek ott, nem készíthetek képeket, videót, nem kóstolhatok (jajj, én szegény), ezért arra kérlek, ha arra jársz, tedd meg mindezt helyettem is! A képeket, videót posztold a facebook oldalamra! Ígérem, meghálálom!

Látszat kávékultúra? Többször is írtam már arról, hogy Ungváron jellemző az egy főre jutó kávézók magas száma (vicc nélkül, felesleges otthonra venni kávéfőzőt, kizárt, hogy 50 méteren belül ne legyen két jó és négy rossz kávézó akárhol a városban), ugyanakkor a „jó olasz presszó”, de még a „jó kávé” után is nyomozni kell. Van megfelelő berendezés , lassan egészen kiváló alapanyagok is megjelentek (lásd: Mokasol), de alig akad barista, vagy akár csak hozzáértő személy a pult mögött. Az újhullámos trend a trendekre jellemző késéssel sem igazán tud begyűrűzni (még szerencse, én akarok lenni az első!), a kávézókban továbbra is úgy kell kikönyörögni, hogy ne fél liter vízzel főzzék le a presszókávét (- Tetszik ismerni az olasz standardokat? - „Nekem ne magyarázzon, én 12 éve dolgozom kávézóban, még senki sem oktatott ki! …Minket a főnök így tanított!” –Boahh!).

Szóval ezért, hogy látszat, és nem a formálódó kifejezést használom. A formálódáson sajnos túl vagyunk, a piac meglehetősen telített, de igazából jó (ízes, szagos) presszóra mégis vadászni kell. Amire szükség volna, az az újraformálódás, az alibi kávézók kipusztulása és egy trendérzékeny (van ilyen szó?) barista közösség kialakulására. Mindez magával hozhatja az igényes kávéfogyasztói réteg megerősödését, akik nem csupán egy nem bántó ízű, lehetőleg nem túl drága kávé ízű folyadék ücsörgős elfogyasztását igénylik, hanem az első rossz tapasztalatra hátat fordítanak a kutyaaütőknek.  Addig is lehet fesztivált szervezni, olyan kijelentéseket tenni, hogy „legyen Ungvár Ukrajna kávé fővárosa!”, de pusztán a szándék kevés.  Jó fesztivált kell szervezni, ami nem kis feladat. (Nem akarom indokolatlanul idecitálni a pesti bazárt, de még ott is akadtak hiányosságok.)

Szóval újra csak igen, hajrá Ungvar Coffee Festival! (… Ungvar!)

Ímhol a program magyarul (bocs a suta fordításért):

Ungvar Coffee Festival - Ungvári Kávéfesztivál

Először rendeznek Ungvár szívében nagyszabású kávéfesztivált. Az eseményre május 28-29-én kerül sor a Boksai Múzeum környékén (előtte, mellette).

A programok között szerepel:

• kávé expo
• kávézók közötti vetélkedő
• kávétérkép Ungvár kávézóival
• szórakoztató programok gyerekeknek
• különféle bemutatók és prezentációk
• kézműves programok
• Jazz
• ételudvar
• kerékpárparkoló és sok más érdekesség

Kapunyitás: 11 órakor (Közép-európai idő szerint)

Belépő: 50 UAH

 U.i.: ki mit gondol az esemény logójáról? Jómagam nem tartom túl szerencsésnek, pl Gergőnek sem esett le elsőre, de Andre már életérzésről beszél. Nagyon nem egyszerű dolog jó logót készíteni, mindenesetre én még gondolkodtam volna rajta picit. 

Éreztétek már úgy egy verőfényes tavaszi napon a nárciszok illatától elbódulva, csobogó szökőkutak tövében, hogy muszáj szerelmesnek lenni? Valakibe, valamibe, akárhogyan, de muszáj. A varázslatos város hangulata beszippant egy másodperc alatt, mohón igyekszem minél többet befogadni egyszerre a látványból, érzésből, illatokból, benyomásokból. Az idő is nekünk kedvez: hetek óta tartó áprilisi fagyos reggelek után szinte augusztusi verőfényes napsütés, kellemes langymeleg cirógat minket nyáladzó idillben. De kellett már nagyon ez a fajta élményterápia egy hónapnyi – inkább csak unalmas, mint fárasztó – munka után (jaja, egy hónap eltelt Csehországban, mégis most éreztem először az utánozhatatlan „külföldön kirándulok” érzést.). És hogy elégedettségem teljes legyen, egy igazán kellemes kis kávézó is utamba akadt a sör ikonikus városában.

De kezdem az elején: leparkoltunk ingyen(!) a városközpont peremén, Pilzen „alsó” vasútállomás gyönyörű épülete felett, és szájtátva szálltunk ki az autóból, hogy rácsodálkozzunk a 2015-ben Európa kulturális fővárosának egyszerre elénk táruló romantikából barokkon át szecesszióba hajló (ha nagyot tévednék, ne kövezzetek meg) építészeti remekeire. Pár perc sétát követően máris a történelmi városközpontban jártunk, egy igazán nyálasan romantikus parkon keresztül jutottunk a főtérre. A Szent Bertalan templom gótikus tornyaival, mellette a városháza lenyűgöző, sgrafittóval (én is csak most néztem utána) díszített homlokzatával uralják a hatalmas teret. Elsődleges tervem az volt, hogy jó turistákhoz méltóan letelepedtünk a főtér egyik legdrágábbnak tűnő kávézó teraszára, hogy kiélvezzük a jó időt és a csodálatos hangulatú teret. Persze mintavétel is történt, presszológiai felmérés. Nem is kellett csalódnom, azaz az elkészített eszpresszó megfelelt a hosszú kávé minden kritériumának. Úgy látszik, itt már csak így mennek a dolgok, a 25ml kevés a cseheknek. Sebaj, a sütemény némileg, (megjegyezném, már több, mint egy hónapja nem ittam olasz presszókávét), a látvány és a hangulat pedig teljesen kárpótoltak az ittakért. Sétáink során számos ígéretes kávézót láttunk, sörözőről nem is beszélve. Bár a helyiségek nem tűntek kirívóan ötletesnek, érdekesnek, a legtöbb hely sugárzott valamilyen egyedi hangulatot, ami egyszerre barátságossá és minőségivé is varázsolta.

Nem érződött az a fajta görcsösség, mint mondjuk otthon, hogy ha van bármid, az „üssön”, nincs a Nagyváradon, vagy Kolozsváron tapasztalt művészhangulat, csupán egy rendkívül nyugodt kifinomultság érződik. Helyek, melyek tisztában vannak azzal, hogy voltak, és lesznek. És ez jó.

Pappa Coffee

Befordulva a Pilsner Urquell múzeum söröző mellett, a régi csíráztató bejáratának tőszomszédságában és egy sörgaléria mellett akadtam rá erre az igazán kellemes kis kávézóra (és mini bűfére). Belépve elfogott az érzés, ami Han Solot is, mikor újra a Millenium Falcon fedélzetére léphetett: hazaértem. A picike, hosszúkás helyiség világos, egyszerű berendezéssel, az egyik falon a különféle kávékészítési metódusok ábráival – nem mellesleg itt nem csupán dekoráció, hanem mind kérhető is.

A másik falon pár egészen szemrevaló festmény (gondolom helyi művész alkotásai), a pult mögött pedig minden jó, ami egy újhullámos igényeket is kielégítő kávézóba kellhet. A falra lapjával felcsavarozott nyers ládákból kialakított tárolókban jobbnál-jobb kávéfajták sorakoztak arra várva, hogy aeropressbe, hario-ba, szifonba vagy presszógépbe kerülhessenek. Jó volt ezt látni, némi irigységgel vegyes izgalommal tekintettem körbe: itt én most iszom egy jó kávét!

A menüre tekintve két újabb érdekesség: Etióp Yirgacheffe, és nocsak, honnan, ezek itt bizony Beyond Within kávék! Bár alapvetően presszóra vágytam, tisztességes, rövid kávéra, erre az „jirgára” azonnal ráböktem, és még annyit mondtam: aeropress. És tudjátok mit? Nem bántam meg. Az újhullámos ellenérzései lassan kezdenek átalakulni az új dolgok iránti érdeklődéssé. No persze ez még mindig távol áll a „szeretem”-től, de már magam is azt mondom, van ennek létjogosultsága (mondjuk Gergő szerint leves íze van). Ha már hosszú kávé, akkor ezerszer így, mint a borzalmas amerikánó. Ez úgy más, hogy közben megmarad kávénak. Úgy van Makó-Jeruzsálem távolságra a presszótól, hogy mégsem érzem a határátlépést. Ha kedvelni túlzottan még nem is, érvelni már tudnék az új hullám mellett.

Köszönet érte Pappának, és az ő kávézójának!    

Jó kávé. Hmm... Ízlelgessük kicsit a fogalmat. Jó kávé.

Már több, mint egy hete, hogy ragasztékos fogaskerékként őrlődöm a Cseh gazdaság robotizált motorjában. Lassan kitapasztalom a váltott műszak gyönyörűségeit, a gyári munka műanyag gőzös romantikáját. A változás visszahozta egy régi rossz szokásomat is, a gépezést.

Még Budapesten alakult úgy az életem, hogy különös vonzódás alakult ki köztem és az város összes kávéautomatája között. Nem tudtam úgy eljutni ából bébe, hogy ne nyomjak egy gombot, ki sem esett a kezemből a műanyag pohár. Persze minősíthetetlen löttyök voltak ezek, sejtettem akkor is, tudom most is. És mégis. Talán az életmód okozza, vagy a levegőváltozás, mindenesetre újra beszippantott a Rheavendors univerzum (tudjátok, ez az a fajta bőség zavara, amikor a tizenhét fále kávés ital között valójában csupán a hozzáadott víz/tejpor mennyiség tesz különbséget, de hogy esetleg lenne egy robistás/arabikás választási lehetőség, na azt már nem).  Tudatos visszafüggősödés ez most, talán nosztalgia is a nyilvánvaló kényszer mellett. Mindenesetre távol szeretett kávéfőzőimtől adja magát, hogy újragondoljak pár dolgot. Kezdem is a legbanálisabbal: mi is az a jó kávé?

Gondolom mindenki számára egyértelmű, milyen is a jó kávé. Mondjuk nekem nem. És itt most nem az ősi „szeretem-nem-szeretem” polémiára gondolok, hanem arra a szociokulturális képességre, amivel ízléstől függetlenül is képesek vagyunk bizonyos dolgokat értékelni. A kávé, mint olyan, azt hiszem, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Lehet, hogy Gergő kizárólag a Tecsó gazdaságos őröltet vásárolja ilyen olyan megfontolásból, mondhatjuk, hogy szereti is a szarvasival lefőtt kávét, mégsem állítaná, hogy ezzel el is ért a Jó kávéhoz, mint olyanhoz. Persze ugyanannyira ízlés kérdése ez, mint amennyire a kávékultura köré épült sznobériáé. Mert vannak az elfogadott, bevált (az új hullámosok valószínűleg vitatnák) olasz presszó standardok (7gr, 25ml, 93C fok, 25 mp, presszó finomságú őrlemény, izomból tamperelés/ felületegyengetés stb.), a kávézás kulturája messze túlmutat az olaszos rövid kávé a Jó kávé alapvetésen. Ha úgy tetszik, a sznobéria, ha amúgy, a gazdasági érdekek is lehetnek ugyanolyan erős meghatározók, mint az ízlés. Nekem ne mondja senki, hogy a Kopi Louwak tényleg a legfinomabb kávé a világon. A legdrágább lehet, a legritkább, talán, a legnagyobb marketing bullshit, esetleg, de mégis csak macskakaka (tudom, bélben érlelt, emésztési nedvek által aromásabbá és persze utánozhatatlan ízvilágúvá vált kávészemek, de azért kíváncsi lennék, hogyan vállna be ez a modell – ürülékből túrt bármi -,  mint üzleti stratégia...). Hogy miről jutott ez az egész eszembe? Nos egyik ismerősöm Amerikában van. Ott pedig ugye köztudottan nincs kávé, csak valami híg lötty (nem én mondom, közvélekedés).

Ezzel kapcsolatban elém került egy régebbi Frei cikk, amiben – nem túl mélyen – ennek a kávéfogyasztási szokásnak jár utána. Nem is a cikk, hanem annek egy része ejtett gondolkodtatóba, ide is citálom. „20 év telt el, de az amerikai kávégépek még mindig egyszerű vízforralók, amelyekbe tömörítés nélkül, lazán kell belemerni a durvára őrölt kávét. Aztán ha felforr a 2-3 decinyi víz, akkor az gyorsan, 20 másodperc alatt átfolyik a filterbe kanalazott kávén. Ennyi. A színe, mint egy erősebb teáé.” Hohó, hát ez teljesen úgy hangzik, mintha a az amerikaiak ezer éve (kis túlzással) újhullámos kávét innának. Na most akkor ezek tudnak valamit, fatális véletlen, vagy divatfordulat, hogy jelenleg egy magára valamit is adó kávészerető hario v60-al készít magának teaféle feketét? Lássuk be, ez is csak egy filteres kávé, meg amaz is. Persze, a harioba körkörös mozdulatokkal töltjük a forró vizet a rusztikus csőrös forralóból, maga a „készülék” is sokkal puritánabb és minden a szemünk, orrunk előtt zajlik, de akkor is.

 Nem ítélkezem az újhullámos kávézás felett, sőtt, magam is vettem a fáradtságot, hogy végigkóstoljam a lehetőségeket. Persze itt is érvényes a tétel, hogy jó kávé csak megfelelő minőségi kávébabból készülhet, legyen akárki is a barista akármilyen géppel, érdemes próbálgatni, hogy mi mivel ad igazán jó eredményt. Egyik másik ital kifejezetten érdekes volt számomra elsőre is, így nem zárom ki, hogy hosszú távon is ízlene a dolog (a cascara például egyből a kedvencem lett, pedig az nem is kávé). Szélesebb közönség számára pedig a választási lehetőségen túl is tartogathat izgalmakat ez a fajta kávéfogyasztás. Szóval igen, lehet újhullámozni, és az amerikaiak sem feltétlenül kávésügérek.

Hogy ezzel nőtt-e a szememben a csepegtetős kávé renoméja? Majd a kávézómban megmondom

végezetül ajánlom a 444.hu kis videóját, amiben a Mantrás srácok mutatják be az újhullámos kávézást.

Alig egy napja, hogy a hazai irodalomtudós munkaerőpiac és a jósors akaratából csehországi gyári munkás lehetek. Mivel lakásunk mind helyileg, mind minőségileg egészen kellemes, itt a remek alkalom első Cseh posztom blogra vetésére.

Kezdjük ott, hogy a kávéval való kapcsolatom odáig fajult, hogy elhatároztam, a fogyasztás másik oldaláról is szeretnék tapasztalatokat szerezni, izé, az értékesítésre akarok utalni ilyen körmönfontan. Egyenlőre messze még a bármi, s akármi is lehet, de tervnek szép, álomnak is kerek, miért is ne? Ehhez (is) pénz kell, amit otthon biztosan nem szerzek meg, pláne nem szakmámban. Siránkozhatnék, hogy jajj, doktori iskola után ötkoronás automatás kávét kell szürcsölnöm egy dohányzóban, vagy, hogy nem egyszerűen betanított munkás vagyok, hanem csak a robotok alá besegítő, de..., hát igen, azért siránkozom is néha. Persze más ez, mintha tragédia történt volna, csupán az összeszorított fogak között kicsusszan néhány xazdmeg. Viszont panaszra valóban csak saját perspektívámból nézve van okom, amúgy teljesen rendben van a dolog. Ezer kilométer egy valódi és három virtuális országhatár után kellemes kisvárosba értünk a barátaimmal. Jó a lakásunk, a munka egyenlőre nem tűnik vészesnek, a körülményeink voltak már és lehetnének is ennél rosszabbak.

Stribro városka, ahol ránézésre megállt pár évtizede az élet, elbűvölő hely. Lakosairól nem igen tudok egyenlőre sokat mondani, lévén alig pár napja vagyunk itt, másrészről alig látni élő embert az utcán (nem, halottakat sem). A dimbes-dombos Stribro tele van meglepetésekkel: csodás szűk utcák, lépcsősorok, házak között megbúvó patakok és erdőszeletek, az egykori ezüstbánya (innen a név) megmaradt emlékei, kisvasút és bányamúzeum is található itt. Ugyancsak könnyű belebotlani a világháborúk emlékeibe, bunkerek és tankcsapdák hevernek az utak mentén, láthatóan gondos kezek által megőrizve az utókornak csodálatos huszadik századunk bűnös mementóit. A városháza falán középen Poszeidón hever valamilyen általunk ismeretlen megfontolásból, háromágú szigonyát hanyagul fogva (nem citálnék most wikipédiás cikkeket ide) nézegeti a husziták hadakozását a túloldalán. Maga a főtér tipikus elrendezésű, kellemesen tágas, közepén egy szentek szobraival bőven teleszórt emlékművel. A tervem az volt, hogy szabad szombatomat kihasználva pár koronáért befizetek életem első Cseh kávéházi élményére. Utólag magam sem értem, hogy a sörivók országában miben reménykedtem, de tény, a városban szinte nincs kávézó. Olyan helyiséget, amelyen külön is jelzik felirattal, hogy KÁVÁ, a központban konkrétan kettőt találtam. Ebből az egyik nemes egyszerűséggel zárva volt, a másik pedig egy gyrosos. Végül egy (a) patinás étterem teraszán foghattam kezembe a kávés csészét, akarom mondani kávés bögrét.

Tudom, tudom, ahány hely, annyi szokás. Úgy fest, hogy az otthoni kávés bőség ellentétes világába csöppentem. Persze, ami Ungváron van, az már túlzás. Nem valószínű, hogy szükség van öt méterenként presszóra, a minőség sem egyenes velejárója a mennyiségnek, node hogy keresnem keljen egy kávézót, ilyen rég fordult elő velem (tudom, tudom, privát problémám, de ez egy ilyen blog).

És akkor a kávéról: mivel csehül nem tudok, az a szó hagyta el öntudatlanul ajkaimat, hogy kérek két „kává”-t. A pincérnő megértően bólintott, mi pedig helyet foglaltunk a központi étterem teraszán. A verőfényes napsütésben meglepetésemre két bögrét tett elénk a kislány kis kancsó tejjel és barna cukorral. Nem tudom, de én megszokásból presszóra számítok, ha csupán annyit hallok, hogy kávé. Mondjuk Ungváron a presszó alatt mindenféle mennyiségeket értenek. „Jobb” helyeken erre kitalálták a „kává po Zákárpátszkí” megjelölést, ami annyit tesz, hogy a presszót hosszúra főzik le. A 30 ml már ristrettonak számít és nincs az az isten, hogy ezt megértsék: hosszú vitatkozás után a legütősebb tromf mindig ez: a főnök minket így tanított. Csak találkoznék azzal a főnökkel... Node a Mells-ben a Casadion lefőzött kává úgy másfél decire sikeredett. Nem mondom, americanonak megjárta, kár, hogy az olyat nem szeretem. Még Gergő is húzta a száját, pedig neki a kávé az az a keserű fekete ital.  És a pont a végére: mindezért alig kértek 40 koronát fejenként (kb 400 HUF).

Like. 

Marad a jó öreg nem kotyogó kotyogós (tudom: Moka).

Jaja, elég hatásvadász cím. De tényleg, hogyan döntsön az egyszeri használtgép vásárló? (döntsön jól, oszt kész.)

Régi ismerős márkajelzés került az asztalomra a napokban. Újabb Euromatik gépet sikerült halásznom a neten, viszonylag olcsón. Ebben az írásban a teljes felújítás helyett leginkább arról a viszonylagosságról beszélek, ami egy valaki által jónak vélt, és egy valóban jó gép között van. Használtvásárlásra fel!

Nem nagy titok, hogy neten bőven lehet találni használt cuccokat az új árának töredékéért, olykor tökéletes állapotban lévőket is. Előfordul például, hogy a gyomorfekélyes nyugdíjas vidéki orvos-gurmé már ránézni sem bír az ajándékba kapott egynapos főzőjére, az eladás nem is pénzkérdés, így olyan árat szab meg, hogy a hülyének is megéri. Ezek persze remek fogások, de csepp a tengerben, és semmi sem garantálja a sikert. Persze, ha valaki ilyesmivel foglalkozik, gyakran vásárol használt gépeket, akkor fog akadni ilyen is, olyan is. Ha egyszer vásároltunk valamit, és mákunk volt, hajlamosak vagyunk az égbe meneszteni saját képességeinket, kitűnő érzékünket, megérzéseinket, szupererőnket stb. Ha viszont belenyúltunk a szöges kakiba, akkor megy a mentegetőzés: ilyen országban élünk, úgy szar az egész yófogás, ahogy van, manapság nem lehet bízni az emberekben, pedig nagyapám még vakon vásárolt a sarki közértben bemondásra méretre öltönyt, megilyenek.  

De mondjuk, hogy objektíven állunk a dologhoz amennyire lehet, tájékozódunk, ahogy lehet, nem álmot akarunk venni, hanem valóságot, még ha ehhez vissza is kell vennünk az elvárásainkból. A hirdetésben minden szép és jó, az eladó a telefonban készséges és őszintének tűnik, az eladás körül semmi szokatlan vagy gyanús körülmény nem merül fel. A kialkudott ár is rendben van (a piaci értékkel összeegyeztethető), a szállítás is zökkenőmentes. És az eredmény: fejcsóválás/vakarás/ütögetés, vérmérséklettől függően. De nézzük sorba konkrét példánkon keresztül: Euromatik slr.

1. A fényképek alapján a gép teljesen ok, ja, hogy egyik oldalról, ahol amúgy semmi más nincs, csak a víztartály, nem fotózták? Ugyan, mi baj lehetne... Nos, csak annyi, hogy itt bizony eszi a rozsda a lemezeket, szépen, körbe csámcsog a tartály körül. Ja, a tartály: a sosemtakaríástól olyan vízkő lerakódás tarkítja a valaha átlátszó anyagot, hogy még pár év és védetté nyilvánítanák, mint stalagmitot. 

2. A gép tökéletesen működik, most is használatban van, otthoni felhasználás, anyukámé, de ő most kórházba került, el kell adni sokmindent. Takaríották, amikor kellett, rendes család, akik odafigyelnek az ilyesmire. Jjjja. Oda. Csak hova? Itt vagy erős túlzások hangzottak el ígéretek formályában, vagy pusztán arról van szó, hogy ami neki karbantartás, az nekem ráolvasás, ami neki takaríás, az nekem vizes ronggyal távolról meglegyintés. Megint el kell mondanom, hogy egyszerűen nem értem, hogyan fajulhat idáig egy háztartási gép bemocskolása. Hiszen ebből itták a kávét! Magukba öntötték, ami ebből kijött! Persze már ebben is kételkedem. Őrzők az őrhelyeken! Figyeljetek a káféfőzők csőreire! Ügyeljetek a tisztító csapolásra! De komolyan. Annyi koksz mocsok jött ki a kifolyó csőréből, amennyi bele sem férhetett. Oldószeres áztatás meg sem kottyant neki, kizárólag a fémkevés pucolásra volt hajlandó megmozdulni az a valami, ami lerakódott az évek során. És ez csak a csőr... Nem, nem értem. Hogy eszük ágában sincs az embereknek két csavart kicsavarni, és olykor belül is takaríani, az még valahol érthető (szerelni kell). Hogy a tömítéseket örökéletűnek hiszik, háááát, nna, legyen (végülis ezért is lehet olcsón kifogni használt "nem működő" gépeket, amiket utána húsz forintért "javíhatunk"). De hogy a testükkel közvetlenülk érintkező felületeket sem tisztítják... Nem, nem és nem értem!

3. A gép garantáltan sérülésmentes. Jajj, mamám, hát miért is dobálóznának otthon a kávéfőzővel, vagy ugyan, ha dobálóztak és úgy kispaklizták, hogy én a képeken azt nem látom, akkor megérdemlem. A gép valóban sérülésmentes, forgatom, nézegetem, sehol semmi karc, horpadás. DE, ahogy itthon leveszem a szűrőt a kifolyó műanyag fészkéről mit látok? A műanyag fészek pereme, amire felül a szűrő, meg van rágva. Vagy nem tudom, mit tettek vele, de körben több helyen is kissé lepttogott, mintha megreszelték volna. De miért? Hogyan? Ok, lényegében semmit nem befolyásol, ha nagyon akarom, népi ügyeskedéssel és ragasztékkal kijavítgatható, de attól még mindig ott a kérdés: MIÉRT? 

A fenti példa talán szemlélteti, miért is érheti meg olyantól vásárolni használt gépet, aki ezzel foglalkozik. Mindenki eldöntheti, mennyit ér neki a nyugalom, biztonság, hogy megkíméli magát a nem várt, bosszantó nüanszoktól, nincs zsákba mici. Persze a többség még mindig az olyan hirdetéseket keresi, ahol csupa szépet és jót olvas a termékről, még ha az ár gyanús is. Nehezen viseljük, ha egy húszéves gépről az eladó őszintén elmeséli, hogy bizony használták már párszor, és lehet, hogy a tömítések sem a legjobbak, talán még bizony repedt is a burkolat. Nem, nem, ez nem kell, amíg ott a "kifogástalan állapotban" hirdetett gép, ráadásul olcsóbban. Persze, ki lehet fogni, nekem is sikerült már jópárszor. Meg persze kaki is volt már a palacsintában. Ez már csak ilyen.