Francis Francis X1, Tecnosystem Magic Coffee alias Blitz és pár használtpiaci rossz tapasztalat

Akkor kezdem a rossz hírrel.

Miután megírtam, hogy idehaza - Ukrajnában - könnyű kifogni az interneten használt, ámde kifogástalan állapotú olasz kávéfőzőket, sikerült ennek az egyenletnek a másik oldalát is megtapasztalnom. Nyilván nem nagy valami, hogy rengetegből sok a rossz is, csak ugye az én hobbista elképzeléseimnek sólyomszárnyai ezzel erősen szurkosak lettek. A szörnyűség egy Brasilia Poddy képében csapott le rám "ukrán karácsony" másnapján. A képek alapján bíztató vételről hamar kiderült, hogy az ipari méretű gépezet lelkét már többször visszahozták a halálból, mielőtt hozzám került. Az, hogy a robosztus főző két OPV-je kókadtan, teflonszalaggal kapaszkodott a réz kazánba, a keszekusza vezetékelés, a hiányzó csavarok, a szilikonnal felragasztott kapcsolók még valahogy javíthatóak, de a fő vízvezeték végérvényesen megadta magát, menetes végével beletörve a kazánba. Az eladó állítja, minden rendben volt, még a dobozban is főzött vele kávét, amíg a postára vitte... háát persze.  Nno mindegy, bukom a postaköltséget, megy vissza a gép oda, ahonnan jött - az egykoron büszke Brasilia jelen állapotában fémhulladéknak tökéletes. Pedig igazán izgalmas gép lenne: mint említettem, két OPV felel a kávé és a forró víz adagolásáért, réz kazánja erősen ugyan úgy fest, mint a Tecnosystem féle bojler, háromjáratú szelep, és egy külön cső, ami érzékeli, ha kifogy a víz a tarályból - ilyesmit eddig még nem láttam. 

De ennyi elég is a rosszból, nézzük, mit kapunk, ha rálicitálunk egy gyanúsan olcsó Francis Francis X1-re. Az eladó szerint a gép újszerű, sosem használták. A képeken látszott, hogy dobozában van, a csepptálcán még rajta a fóliázás. Aki nem ismerné Luca Trazzi csodásan egyedi tervezésű design főzőjét, annak elmesélek egy rövid történetet: jelenlegi új készülék ára 550 euró körül alakul... Ez sok. Sokkal több, mint amennyit csuklás nélkül hajlandó lennék fizetni POD-os rendszerű gépért, ha történetesen lenne annyi pénzem. Ez már bővel egy jobbfajta PID-es új gép ára, vagy egy használt, csodásan felújított PID-es bármi plusz daráló ára. Ezért is gyanakodtam a töredék ár miatt, még úgy is, hogy idehaza a POD-os gépeknek nincs becsülete (nem uvázsálják). De leszámítva egy kis intermezzót, kellemesen csalódtam. A gép valóban  új állapotában került elő a dobozból, volt is öröm. Sajnos állhatott valahol huzamosab ideig, ezért a kazánját át kellett mosnom, ennyi azt hiszem belefér.

Franciska gyönyörű teremtés, kecses, mégis magabiztos kiállású, igazi Olasz remekmű: ha szépen kérjük, remek kávét főz, tűz az van benne, de nem tökéletes. Ó, amikor először van a forma, és utána a fejvakarás, hogy hogyan is kellene összerakni, álomból kávéfőzőt csinálni? És bizony, a feladat nem sikerült csillagos ötösre, pláne, hogy itt-ott látványosan spórolniuk kellett a mérnököknek. Két dolgot tudok elképzelni: signore Luca Trazzi tiszteletdíja a kész termék vételárának olyan tetemes részét teszi ki, hogy olyan haszontalan csecsebecsékre, mint kazán, csavarok, vagy szűrő, már nem futotta. Vagy egyszerűen Francis-éknál a péntek délutáni mítingen valaki valamire álmosan rábólintott, amire nem kellett volna. Hogy négy pici önbehajtó csavar (számorez) tartja a helyén az egész felső részt/csészetartót? Komolyan gondolták, hogy a kávépogácsát érő víz terítéséért felelő szűrőt egy lazán kijuggatott, ellapított tíz filléresből oldják meg? Hát nehéz lett volna a hőfokmérő skáláját nem ferdén berakni, hogy ha már mutatja a hőmérsékletet, akkor azt pontosan mutassa? Az újabb modellnél ezt a részt elegánsan úgy oldották meg, hogy 80-fok után egyszerűen egy csészét rajzoltak a skálára, utánna pedig gőzt, a júzer ne érdeklődjön, a termosztát úgy is teszi a dolgát. Ejj, hát az ipari remek Gaggiák után ez minimum furcsa. Gyanítom, ez az igazi olasz, nem a milánói Classic. Még egy észrevétel arra, hogy Franciséknál mennyire nem tudták eldönteni, hogy kávéfőzőt gyártanak, vagy szobrot: a készülék kezelő panelje valódi, vastag rozsdamentes acél, súlyos, gyönyörű darab, a billenő kapcsolók is igazán szépek. A középre biggyesztett filléres műanyag hőfokmérő ebben a formában inkább ne lenne ott... Nem tudom, kitört volna-e a cégben a parasztlázadás, ha a panel mondjuk nem fél kiló fémből készül, csak negyedből, cserébe a kazánra kicsit több anyagot szánnak? Számomra meglehetősen érthetetlen döntések ezek. Mert pl a hőfok stabilitásáért nem szimpla termosztát felel, hanem egy kis potméterhez kapcsolódó, ezáltal állítható jeladó kapcsolgatja a fűtést, egészen jó hatásfokkal. A belső fűtésű kazán, bár nem réz, de meglehetősen termetes, így semmi gondot nem okoz egy presszó, vagy akár hosszú kávé lefőzése a gépnek (úgy tetszik, a kazán ebben az esetben is csereszabatos az általam igen megkedvelt Tecnosystem réz kazánjával, épp csak a gőzcsap áll rossz szögben). Apropó réz kazán: párezer forintért vásároltam egy leharcolt Blitz 106-ot, alias Magic Coffee-t. Jelenleg tart a teljes körű felújítás, ami ebben az esetben nem tömítés cserét jelent, hanem teljes szétszedést, takaríást, vízkőoldást, súrolást, csiszolást, gittelést (kittelés?), újrafestést, és összerakást. Egyenlőre nagyon messze még a vége, de a szögegyszerű kis szerkezet kazánja annyira csodásan fest, hogy muszáj életet lehelnem bele.

A végén talán még meg is tartom.

U.i.: Franciska eladósorba került, remélhetőleg szerető és megértő társra talál (jófogás). Jelenleg a reggeli kávézásomat hivatott megszépíteni, de ezen felül tényleg újszerű gép, amire jó ránézni. 

Alább néhány kevéssé rendezett gondolatot közlök az otthoni karos kávéfőzők és vásárlóik belső világáról. Szubjektív és keresetlen szavaimmal sem megbántani, sem tanácsot adni nem szeretnék.

Amikor kissé jobban beleástam magamat az otthoni kávéfőzés rejtelmeibe, még nem sejtettem, milyen mélysége van a témának. Kezdetben vala a drága kávé = jó kávé csecsemői elképzelés. Sokan teljesnek nevezett életet képesek leélni anélkül, hogy akár halvány gőzük volna arról, hány fajta kávécserje létezik, vagy urambocsás hogyan néz ki maga a növény. Ezeket az embereket valószínűleg sosem zaklatta fel a kávéfőző bojlerének anyaghasználata, nem kaptak idegrohamot, ha a szemük láttára citromsavaztak alubojleres Gaggiákat. Az ilyen emberek azt hiszik, a kávé olyan, mint az uborka, vagy a karalábé, egyik mindegy, mint a másik. Ezeknek az embereknek sosem tűnik fel, hogy minden második kávéfőzőben ugyan az a technika (némi túlzással persze) variálódik, nagy eséllyel egyazon gyártó alkatrészeit árulják kisebb módosításokkal különféle csomagolással mindenféle brand alatt. Az ilyen ember, aki már túllépett a kotyogón, ránéz a készülékre a boltban, az ára mellett esetleg megszemléli a gyári adatokat – nyomás, teljesítmény (hahh), méretek – majd vásárol: mint az állatok. A sznob barista szaküzletben, a proli a hipermarketben. Mit tudnak ezek a szegények arról, mit jelent őrlemény minőség, helyes tamperelés, optimális nyomás, kávéfajtának/keveréknek megfelelő csapolási hőmérséklet. De tegyük fel, elvetemültebb kávé kedvelővel van dolgunk, aki már utána is nézett ezeknek. Nem sajnálta a pénzt egy valamire való új főzőre és főleg nem sajnálta a pénzt egy valamire való darálóra. Emberünk még egy tampert is beszerzett a patikamérleg mellé, ezzel teljesen felkészülve egy jó kávé lefőzésére... de ekkor valaki felteszi a kérdést: nem félsz, hogy az acél bojler hőingadozásai miatt keserű lesz az arabica? Belső fűtőszálas, vagy külső? Krómozott bronz a szűrőtartód? Te biztosan meg akarod inni a sok lepattogzott krómot? Vagy ami már megahorror, és távozztőlemsátán: termoblokkos gépet vettél??? A balga. Gyaúr. Hitetlen. Mit tud az ilyen a Réz Kazánok híveiről és örök harcukról az alubojleres használt PID-es Gaggia Classic-osokkal (megint túlzok)? Egyik másik fórumra tévedve az egyszeri kávézónak az az érzése támadhat, hogy végleg sötétségbe borulna a világ, ha a crema vastagsága nem adja ki... és ebben bizony van is valami.

Mert itt kezdődik a lényeg, itt válik el az ocsu a búzától, a kávéiszogató a kávét homofób módon lájkolótól. Nyilván nem véletlen, hogy magyarországon nagy rajongó tábora lett a használt klasszikus Gaggia gépeknek. Ezen belül is a háromjáratú szeleppel, OPV-vel (túlnyomás szelep) ellátott modelleknek. Ezekben a készülékekben „még volt anyag”. (más készülékekben is „van anyag”, de a Gaggiások fanatikus tábora pont jó a példához). Érdekes, hogy maga a cég is kínál és kínált egyszerre több féle modellt ugyan azzal a kazánnal, csak ahogy haladunk a paletán az olcsóbbak felé, eltűnnek az állítható szelepek (OPV, szolenoid), kicsivel gyengébbé válik a pumpa (17,5 vs. 15 bar). A gépezet borításán kívül a kifolyó csőrét is műanyagra cserélik –gondolom egy ilyen marhasággal is milliókat lehet spórolni. Hogy mindezektől rosszabb lesz-e a lefőzött kávé? Természetesen... hiszen aki olcsóbb főzőt vesz, az nyilván a kávén is spórolni fog. De mi van akkor, ha egy termék olyan jól sikerült, hogy a használt piac évtizedek után is bőségesen dobálja fel a kifogástalan állapotú, ám az újnak felébe, harmadába kerülő csúcsmodelleket? Mit tegyen a kávézás iránt elhivatott laikus? Vegyen egy jó nevű új főzőt egy havi átlagkereset kétszereséért, vagy annak a harmadáért egy szépen felújított, PID-el ellátott használtba fektessen? Hisz ezek az újak már a tervezett elavulás profitlelkű isteneinek könnyűfém poklában fogantak – évszázados technika csillivilli ruhába bújtatva. (Megnézték-e valaha a boltban a sok jóáras főző szűrőfelfogatását? A kívülről szépen fénylő fémruha alól kikandikál a bakelit bajonett, maga a horror. Ilyet még a legolcsóbb régebbi Gaggiákon sem nagyon látni.) Persze, egyfelől pénzkérdés a dolog. Aki nem teheti meg, nyilván nem is igen fog kardot rántani az elérhetetlen, sokszázezres gépek mellett, még ha vágyik is rá. (elgondolkodtak már azon, miért iszunk pezsgőt szilveszterkor, amúgy pedig nem különösebben? A pukkanás miatt? Vagy mert pálinkával csak a parasztok koccintanak? Tudna a tescos pezsgő jobban ízleni, ha Dom Perignon-lenne a cimkéjén?)

Mivel ez nem egy tudományos értekezés, és amúgy sem fogok semmi különösebb konklúziót levonni, most és itt vallom be: nemrég megPIDdeltem a Gaggiámat. A biztonságra persze ügyeltem, és igen óvatosan, alaposan megfontolva tettem mindezt. Azt kell mondanom, nem bántam meg. Pedig ebben még csak egy vacak OPV sincs, mégis jobb kávét főztem vele elsőre, mint nélküle. Persze szívtam rendesen, mert ugye irodalmtudományi tanulmányaim közben nem ragadt rám túl sok elektronikai tudás, de a végén csak összekötöttem azt a hat drótot helyesen. Az is sokat segít, hogy manapság a neten percek alatt beszerezhető bármi. De tényleg: bármi. Hőérzékelő K-elem, termopaszta, vagy műkutyagumi, tökmindegy. (Ebből a szempontból nem sajnálom, hogy nem csak karikával, fakockával és sárral játszottam gyerekkoromban, hanem beleszülettem ebbe a csodálatos informatikai világrobbanásba, még ha vágyik is a szívem az 1900-as évekbe.) És ami nincs a neten, az van itt a pjánéj bazáron, tíz lépésre mellettem. Az is csodálatos, hogy egy olaszországi gép, ami hozzám Dnyepropetrovszkból került Ungvárra, kapott egy PID-et Guangdongból, hogy így tovább vándoroljon Magyarországi új tulajához. Jó dolog ez, ha az ember szereti a kávét, szeret bütykölni, és még örömet is szerez ezzel, remélhetőleg nem csak magának.

Életem első vezetőképzőjének megtartása után itt az ideje, hogy beszámoljak a kis Euromatikról. Talán gördülékenyebb lehetne a szöveg, ha elnevezném valahogy, de ez az eljárás - nevet adni a tárgyaknak - sehogyan sem akar szokásommá válni. Elsőre úgy terveztem, mivel sok időm nem volt még a gépre, elintézem ezt a bejegyzést pár képpel. Végül néhány dolgot mégis elmondanék az első tapasztalatok alapján. 
Lehet puszta véletlen, de az eddig Ukrajnában vásárolt használt kávéfőzőim mind kiváló állapotban kerültek hozzám. Bár ez csak a negyedik gép, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket, a dolog mindenképp érdekes számomra. A teóriám az, hogy az ukrán vásárlók között sok az olyan, aki egész egyszerűen nem használja a drága kávéfőzőjét valamilyen banális ok miatt. Semmi sem magyarázza, hogy olykor huszad áron találni újszerű olasz gépeket. A legutóbbi Tecnosystem 10 évesen került hozzám. Látszott rajta, hogy használták valamennyit, majd ahogy volt, eltették. Árulkodó volt a víztartályában lévő gyári drága kétkomponensű vízszűrő betét, valamint a kosárba beleégett zacc is. A nevetséges áron vásárolt minimum 10 éves Gaggia Baby Millennium kazánjában szinte alig volt vízkő, ami két dolgot jelenthet: vagy mániákus módon odafigyeltek, hogy kizárólag lágyított ligeti fecske könnyével használják, vagy, de facto, alig használták a főzőt. A POD-os gépek viszonylagos ritkasága és a POD-ok viszonylagos drágasága is meglátszik a használt gépek árán. Valószínűleg a kutya sem veszi ezeket itthon. Persze ez az én szerencsém.
A kis Euromatik (azért írom, hogy "kis", mert az eddigi szupernehézsúlyú társaihoz képest csak váltósúlyban indulhatna) vegyes érzéseket keltett bennem elsőre. Az én szememben a bizalom első forrása egy kávéfőző esetében a súly (ó, nagyonképzavar). A második érdekes dolog a kívül látható anyagok milyensége. Nos a fekete főző mindkét dologban mutat némi felemásságot: van súlya, de egy kicsi még elkelne. A szűrőkosár rögzítésekor a kar elcsavarásához akaratlanul is megtámasztom a gépet fél kézzel - nem igazán elegáns. A másik dolog a kifolyó csőre. Nos, itt nem tudom szebben leírni: az bizony műanyag. Igen, jól olvassák. Nem tévedés. Műanyag. Ejjnye, a teremburáját, ezt meg hogy nem vettem észre, mikor a hirdetés képeit néztem huszadszor is? Hiba. Persze nem kétlem, hogy van, aki túl tudja tenni magát a felsorolt két dolgon. Lehet élni fém kifolyó csőr nélkül is, ugye, csak minek? 

Miután kipuffogtam magam a csőr és a súly problémáján, jobban szemügyre vettem a gépet. A képekről nem tűnt fel, hogy kissé átvariálták a tervezők a megszokott kezelőszervek elhelyezését. Ahol más készüléken a gőzkart keresnénk, ezen ott találjuk a főzés indítóját. Ahol pedig a csapolás gombja után matatnánk, ott a gőz/forróvíz választó gombot találjuk, Kissé komplikált megoldásnak találom ezt az elrendezést, de kétség kívül eredeti megoldás. A gép jobb oldalán a tárcsa elforgatásával nem egy csapot engedünk meg, hanem két kallantyút bizgerélünk. Ha jobbra tekerjük, jön a kávé, ha balra, akkor gőz, vagy forró víz.A mellékelt képen jól látszik, mennyivel bonyolultabb lett ezzel a szerkezet. Nos ige, még mielőtt főztem volna egy kávét, levettem a tetejét, hogy belekukkantsak, mi lakik a burkolat alatt. Egyenlőre nem lettem okosabb a kazánnal kapcsolatban. Nekem alumínium termo blokknak tűnik, de csak tippelek. Ha az, ekkorát még nem láttam. A vizet egy szép nagy ULKA szállítja. Az anyaghasználat, a vezetékek és úgy általában az egész belső szimpatikus és ugyanolyan megbízhatóságot sugall, mint bármelyik Saeco, vagy Tecnosystem. Maga a POD befogatása is érdekes megoldás: a szűrőtartó és a kar a géphez van rögzítve. Ránézésre olyan, mintha letekerhetnénk, de a mechanika csak nyitni és zárni engedi a szerkezetet. Két spirál vájatban mozog az alsó szűrő és a kifolyó fel le, így szorítva be a POD-ot a felső szűrőhöz. A termo blokk sejtésemet igazolhatja, hogy a gép rekord idő alatt fűt fel, elhiszem a matricának az 1270 Wattot. Komolyan mondom, másodpercek alatt bevetésre kész a kis Euromatik. Van a gépben túlfolyó szelep OPV (avagy biztonsági szelep) is, a felesleges nyomást a víztartályba engedi vissza, de még hogy! A Gaggia Baby köpködött, mint egy kocsis, ez hatalmasakat prüszköl, szörcsögi vissza a forró vizet. Igazán bájos.
 

Első csapolás.
Mire idáig jutottam, igazából már megszerettem a kis dögöt. Bíztam benne, mint egy szimpatikus idegenben, akinek máris szívesen adnánk kölcsön nagyobb összeget. A kedves eladó mellékelt pár POD-ot, így miután feltöltöttem vízzel, nekiálltam csapolni. Ebben az esetben ugye nem nagy truváj, zacskó kibont, pod be, gomb, illetve tárcsa elfordít, voálá. Ennyire egyszerű. A pumpa berreg.. kávé sehol, de a víz csurog mindenfelől a pohárba. Na mondom, szép. Alánézek, hát a kart persze elfelejtettem eltekerni. Ó, hát akkor mégsem te vagy a hibás. Egy tekerés, még egy tekerés, és másodszorra máris csodás sűrű aranysárga kávé csorog a pohárba, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
 

 Ha tetszenek az írásaim, teccikeld, esetleg örvendeztess meg egy megosztással.

Sok oka lehet annak, hogy valaki iszik egy kávét. Avagy kávézik. Bekávézik. BÉKÁvézik, vagy megkávézik. Tapasztalataim alapján legalább annyira iszunk kávét a koffeinbevitel okán, mint szerelemből. Ha már itt tartunk: kávét szeretni nem is olyan egyértelmű dolog. A viccben szereplő fanatikus ugye felhördül a fekete nedü bármiféle módosításán, mondván: „cukrot akarsz enni, vagy kávét inni?”. Pedig a kávézás legalább annyira szertartás, mint dopping. Mint minden mást, amit valamilyen szinten kedvtelésből végzünk, a kávézást is millió módon, helyen tehetjük a legkülönfélébb eszközök, kiegészítők segítégével.

A kotyogós s-budget löttytől feketén egészen a milliós kávégéppel „naked” csapolt kopi luwakig. Jómagam a kávébuzériában még csupán kezdőnek számítok évi 3-4 megvásárolt kávéfőzővel és a viszonylag moderált áron vett kávékkal. A bolondéria elburjánzásának egyik igazi gátja a pénz, annak is az anyagi része. De ha már nem áll otthon legalább egy kétkaros LaSanmarco, azért a kávézók kínálatát igyekszem a lehető legalaposabban kihasználni, értsd: a világvégi utolsó pincelebuj főzetét is megkóstolom.

pjanejkv.jpgHogy, hogy nem, a házunk mellett lévő piacgazdasági alapvetés poszt-pre-és most apokaliptikus megtestesüléseként aposztrofálható utcai piac (pjánéj bázár) ötven méteres vonzáskörében két valóban elsőrangú kávé fogyasztására alkalmas helyiség is található másik 4 elfogadható és további 5 csapnivaló társaságában, utolsó sorban pedig 3-4 ad hoc, emberi fogyasztásra alkalmatlan, termosszal operáló kávémérés mellett. Mondom, ötven méteren belül. A képzeletbeli grafikonon ábrázolva úgy fest a dolog, hogy a hierarchia legalján lévő termoszos zacclétől a jellemzően Saeco automatával támadó tisztán robusta kávékon át a százéves Faema-n matató szakállas néniig terjed a sor. A hierarchia legtetején ezzel egyetemben egy La Cimbali trónol egy egészen kellemes keverékkel és tisztességes darálóval egyetemben. A két említésre méltó hely a piac két végén helyezkedik el, első pillantásra érdemeiken alulian mocskos kis helyiségekben. (Található a piac közepén is egy bódéban elhelyezett modernebb La SanMarco, de ott valahogy nem tudják kihasználni a gép adta lehetőségeket. A használt kávé sem igazán jó, tamperelés csak mutatóban történik, a géppel is szerintem két éve csak bekapcsolás szinten ismerkedtek meg...). Mi sem mutatja jobban igény és lehetőség elszalasztott találkozását, hogy a két kávézóból az egyikben a pult alatt rejtező vodkakészletben több kárt tesznek a betérők, mint kávéivás útján az Etióp arabica ültetvényekben. Node ami mindenképp figyelemre méltó, hogy ezen a két helyen a lefőzött kávé általános minősége bőven átlag feletti (hogy mit is tekintek „átlagos” kávénak, azt talán egy későbbi írásban körüljárom, mert magam sem tudom). Külön kérésre a fogalmam sincs milyen beidegződésből jó hosszúra főzött presszót valóban presszóra főzik. pjanejkv2.jpgSőt! Tisztességesen előmelegített csészét is kérhetünk, bár a csészealj és kanál iránti érdeklődést már bizonyos sznobériára való hallgatólagos utalással terhes rosszalló tekintettel utasítják el. Amúgy meg hol van az kőbe vésve, hogy a parkoló krumplis kamionok mellett az út szélén nem teljesen kielégítő egy fa pálcikával kavargatni a kerámiában a kávénkat? Meg ugye, ha már voltunk olyan barbárok, hogy mindenféle édesítőkkel szentségtelenítettük meg a feketénket, hát fogjuk be a szánkat, és örüljünk, hogy két főzés között kitörölgetik a kosarat egy meszelő ecsettel. Amúgy a két kiemelt helyen valóban finom kávét kapunk, megfelelő cremával, folyamatosan utánállított ipari darálóval és a tamperrel nem csak fogalmatlanul nyomkodó beosztottakkal. Apropó beosztott: sajnálatos módon igen gyakran cserélődnek, s a japános hozzáállást, miszerint napról-napra tökéletesítsük a tudásunkat, nem feltétlenül érzik sajátjuknak.

Pjánéj bázár – kv a la po násomuDe miket is beszélek, hiszen ez a pjánéj bázár.

Avagy: mitől habos a kávé, hölgyem?

Milyen bor késztet írásra egy irodalmárt, nos, ez egy másik, hosszabb írás tárgya lehetne. Előljáróban talán annyit, hogy: igen, szeretem a kávét, leginkább a rövidet, inni is, főzni is, és a történeteket is, írni is, a kávézókat is – azokat nagyon – a kávéfőzőket, a különféle kávés kütyüket, és úgy általában a k és a v betűket.

Valamiért úgy kellett történnie, hogy ígéretet tettem, leginkább magamnak, ha meggyógyul a laptopom, megírom első kávés szövegemet, s azt valamilyen online felületen nyilvánosságra is hozom. Hogy miért pont egy rusti kávézó lett az első, amiről szólni fogok, arra a válasz egy biciklitúra, aminek apropóján alkalmam volt néhány ausztriai kávéházat meglátogatni. (Amúgy szívesen dicsekszem azzal, hogy Ungvártól Budapestig – Nyitraikerülővel –  nincs olyan vonatmegálló, melynek kávézóit ne ismerném, ne próbáltam volna, s ez még csak annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa).

Magáról a kávéfőzésről és a kávéházakról megannyi írás van szanaszét a neten, s mivel én se barista, se kávézói alkalmazott nem vagyok, gyakorta hagyatkozom majd utalásokra, teszek majd felületes, direkt-, vagy véletlenül dilettáns megjegyzéseket, ezzel is szigorú szubjektivitásra ítéltetve szövegeimet. Ha lessz több írás is, magyarázok majd még eleget, node lássuk is, hogy fog kinézni ez a gyakorlatban:

RUST

Hogy mégse legyen egyszerű, kezdem egyből két fertődi kávéval. Az elsőt a Gránátos étteremben ittam délelőtt, amolyan reggeli kávé gyanánt. Maga az étterem az Eszterházy kastéllyal szembeni Gránátos házban található, így joggal várhattuk, hogy minőségi kiszolgállást és ételt-italt kapunk majd alaposan túlszámlázva (egyszer élünk!). A megkapó környezet mellé fantasztikusan drága, ámde minősíthetetlen reggelit kaptunk, így erre több szót nem is pazarolnék. A kávé is hasonlóan elrontott volt, mint az ízetlen bolognai, vagy a szivacsos uborka. Hitetlenkedve konstatálom, hogy még napokkal később is felemlegetjük ezt a „pazar” éttermet. Mivel a kávé a világon semmilyen pozitívumot nem tudott felmutatni, a kávéfőző megtekintésével már nem is fáradtam – ilyen löttyöt kipréselni egy karos főzőből amúgy is szégyen és gyalázat. 

A második kávémat már magában a kastélyban ittam. „Ki ne inna egy finom habos kávét és enne egy szelet Eszterházy-tortát ilyen előkelő, barokk környezetben?” – hírdeti magát a helyiség, és nem is túlzás a reklám, kivéve egy dolgot: mitől jó a habos kávé? És egyáltalán mi is az pontosan? (ennél a pontnál már előre vetítődik a rusti élmény...). Valami barokk nyalánkság, amivel a főurak kényeztették a hölgyeket a rózsakertben? És mitől habos? A kávé maga, vagy tejhab, esetleg tejszín? Ok, ok, igyekszem nem rávetíteni minden előítéletemet az első szembejövő mondatra, csupán arra fel a „múfelháborodásom”, hogy lássa az olvasó, milyen komolyan veszem a dolgot. Node a hab, erre mindjárt visszatérek. A barokk környezet nem túlzás. A torta is isteni. Ár tekintetében hozza az átlagot: nem érzem lehúzásnak a torta-presszó kombóért kifizetett ezerszáz forintot. (itt említeném meg, hogy bizonyos Geronimo Stilton Egy habos kávé és nagy hűhó! címmel könyvet volt képes írni...). Haboskávét nem, ellenben egy egészen kellemes presszót sikerült itt innom. Hála a vidám szőke pincérlánynak – akit innen is üdvözlök – kérdésére még ki is fejthettem tetszésemet. Az ilyesmit mindig is szerettem. (A másik pincérlány csak félig illett a barokk idillbe, mivel balfelől koponyáig volt felnyírva a haja(feje?)) A kávé lágy pörkölésű, friss arabica nyomait mutatta, kifejezetten friss, citrusos felhangal. Ha azt mondják, ott helyben pörkölik, kis noszogatásra talán el is hinném. Sajnos a kávéfőzőt nem láthattam, lévén egy másik, konyhaként funkcionáló helyiségben van. Nem is értem, egy ilyen helyen miért nem tolnak az arcomba egy túlcicomázott régi(régies) Astoriát, Faemát, vagy La San Marcot, La Marzoccot. Crema szinte nem volt, de ezt betudtam az arabicának. Következtetés: ha jót akar, vigyen magával szendvicset és a kastélyban kávézzon.

Fertődről pár óra alatt eljuthatunk a megkapóan hangulatos Rustba – ha úgy tetszik, akár biciklivel is. Nekünk úgy tetszett. Útunkat most nem részletezném, azoknak, akik érdeklődnek a biciklis túrák iránt, röviden azt tudom mondani – jó volt. Rustba érve két dolog tűnt fel (na jó, több, de ide kettő tartozik): mivel ez egy borvidék, így aztán egymást érték a borkészítő cehek, borozók, és úgy általában a bort kínáló helyek. Valamint igen sok a kávézó. Kis hangulatos házakban, középkori épületekben berendezett extravagáns helyektől az autentikus polgári lakásig válogathatunk az elsőre zavarbaejtő kínálatból. Egy kört mentünk biciklivel, majd kettőt gyalog, mire megállapodtunk a már elsőre kinézett kávézónál. Valószínűleg azért is egy átalakított kis emeletes magánházba térünk be, mivel  a fejemben ausztria és a kávéház szavak azonos cimke alatt vannak. (nb.: így furakszanak be a gondolatok a hétköznapjainkba.) Kissé bágyadtak voltunk már a tekeréstől, és éhesek is, így jómagam türelmetlenül vártam egy jó presszóra (szentségtörés, de csak megkóstolni szeretem a kávét, utána gyakran fellögybölöm kávétejszínnel és még cukorral is rontom).

Így ér el a történet a rusti kleine feketéhez, aki emiatt olvasná az írást, az itt kezdje.

A helyiséget láthatóan egyedül vivő hölgy tíz lépcsőfok leküzdésével jutatta elénk a rendelt kávét és capuccinokat. Kisebb meglepetésemre (avagy tudatlan tapasztalatlanság) a kávéhoz a 3dl vízen kívül kis pohárban sűrített tejet hoztak a tetején karamellizált cukorral. Ha mond valakinek valamit a ’(Z)guscsonka’ kifejezés, nos, ez nem az volt... vagyis igen. Valahogy úgy, mint a viccben: „István bácsi, tudja,mi az a zsiráf? Nem. Hát látott már lovat? Igen. Na ez pont olyan, csak más.” Nagyobb meglepetésemre:  ez a kávé habos volt!

Nosza, egy kis fogalommagyarázat: kell az a hab a kávéra, ebben szinte minden kávészerető egyetért – és itt most nem a tejhabra gondolok, az egy egészen másik tészta. Neve is van: crema. Sűrű, krémszerű koronája a kávénak, ami kissé megtartja a ráhintett cukrot, hogy azután lassan, megfontoltan nyelje el, mint terminátort az olvadt fém... és még hasonló alapvető fontosságú tulajdonságai vannak a kávézásnak nevezett szertartásban.

Ehhez képest ebben a kellemesen dohos, nagymamaszagú házban (mások szerint: büdös) a kávé tetején fél centis laza, nagybuborékos hab díszelgett – gyerekkori emlékeimből, amikor még csak kávéba mártott kockacukor volt a világ, elődereng túlfűtött fejű kávégépek és a kávécsapolással és piacgazdasággal éppen csak ismerkedő pultos kisasszony szerelemgyermekeként gőzölögve bugyogó kávélé, akkoriban még azt hittem, ilyennek kell lennie. De én éppen nem ilyen lovat akartam. Azaz nagyszerű dolog a nosztalgia, kivéve, ha az ember nem szereti habosan a kávét. A hab-cremának megfelelően a kávé is kissé el lett égetve, viszont a mellékelt fehérítővel egész jól agyon lehetett csapni az ízét. Hogy akkor tulajdonképpen mit is ittam Rustban? Fehér kávét, avagy krémesrémest, vagy tejeshabost? Presszót biztosan nem. Talán legközelebb.

kicsit rólam. is.

Nem írhatok, ezért inkább írok

Kicsiny „falum”, ahol születtem, az Oszetyia-Sésztoj otgyel-Tisza háromszögben található, a méltán hírhedt Pjánéj bázár háta mögött. Itt, ahol Mokrinkák árulják csiríz ízű pálinkáikat reggel hatkor az opptovikok zsákjainak hurcolásában kifáradt Sztyopáknak és Grisáknak, hogy azok utána kényelmesen elpihenhessenek Rizsáék, vagy Magdáék előtt a fűben. 

kicsit rólam. is.

Az Oszetyia, urambocsá’ Oszétia, egy jobb időket is megélt áruház, ma már csak bolt, a körtől nem messze, a Minaj utca elején. Két oldalán 50 méterre egymástól egy-egy príma kávézóval, de természetesen magában az Oszetyiában is előfordul kávé, nem is rossz (kötelező LaCimbali egy POD-os Tecnosystemmel kiegészítve).  Az üzlet bejáratával szembeni kis bódéban – ki nem találjátok – szintén vehetünk kávét, de itt már csak egy automata Saeco Viena fújja bele az orrát a papírpohárba (igen, igen, nekem is van egy ilyen otthon, de megvan rá a mentségem).  A Sésztoj otgyel – hatos számú osztály (igen, az árulkodók) – a belbiztonság egyik oszlopos intézménye, kis túlzással a kertünk alatt, két emeletes lakóház tövében székel. Nem félelmetes, legalábbis nem tudok róla kb semmit. A Tisza szintén egy üzlet neve, mely az ungvári ’Tisza’ konyakgyár hivatalos forgalmazója is egyben. Igen, ez azt jelenti, hogy az élelmiszerek mellett egy talponálló rendszerű bár és italbolt kombó is van itt, és igen, nagyszerű kávét árulnak egy LaSpeciale-nek köszönhetően (és igen, ide jönnél velem konyakozni). Mellesleg a bolt előtt található Ungvár talán egyetlen köztéri gyepfelülete, úgy 6 négyzetméter. A miértekre válasz nincs, olyan rejtély ez, hogy ha lenne is megoldása, magammal vinném a sírba. Ezeken kívül a házunk és ezen három jellegzetes helyet magában foglaló, légvonalban kb. 200 méteres körben a már megénekelt kávéméréseken túl, nos... még vagy 15 helyen lehet kávét kapni. Ezek a tények önmagában meghatározták gyermekéveimet... volna, ha nem máshol nőttem volna fel. Bár itt születtem, jelenlegi házunkkal szemben az őskáosz egyik megmaradt bugyrában (igen, mint a pokol, csak télen marha hideg van), egy kilencemeletes opsiban, a következő 26 évet a vár alatti tömbház ötödik emeletének elviselhető szűkösségében töltöttem.

Első kávés élményem egészen az egyetemig váratott magára, ahol első vizsgám előtt úgy gondoltam, eljött az ideje a doppingnak. Természetesen csenevész szervezetem nem igazán tolerálta a hirtelen, alvás nélkül bevitt koffeinadagot. Remegett kezem lábam, öszekoccanó fogakkal igyekeztem értelmes tőmondatokban felelgetni a vizsgán. Ezután nem is erőltettem ezt a kapcsolatot. Mígnem – bakugrás, avagy lólépés, kinek mi teccik – a gyrosozóban árulni nem kezdtünk, s a reggeli rituálé része lett, hogy kiszolgálás előtt mi ittuk meg az első kávét Kornélkával (ejj, a régi szép idők). A két négyzetméteres „büfénkben” a sütőn, gázpalackon, kisebb konyhai gépeken kívül egy csodás kőkori Saeco Magic is helyet kapott. Megbecsülni sem tudom, honnan és hány adag kávéval a kazánjában került hozzánk, mi mindenesetre magáztuk. Akkoriban még nem használtunk papírpoharat, az olcsóbb megoldás kőolajszármazékok használatára kényszerített minket, viszont ennek is megvolt a maga előnye. Ekkor szerettem bele visszavonhatatlanul a lágyan kavargó kávé látványába. Ahogyan a pohár felszíne felé gomolyog a mogyoróbarna crema, nos, ebben mindig elgyönyörködtem, valahányszor egy adag kávét eladtam. Ez viszonylag olcsó kedvtelés volt anno. Azóta sajnos visszavonhatatlanul megnőtt a vonzódásom a bronzvörös, csőrös kifolyókon lecsorgó krémes kávé iránt. Igen. Azt hiszem, ebben van a lényeg.

Ungváros kellős központjában öt figyelemre méltó dologgal találkozhatunk kávékortyolgatás közben sétálva. Decemberben hagyományosan a tér közepén állítják fel a város karácsonyfáját; van nekünk egy esztétikailag kifogásolható „gyalogjáró” hídunk; találhatunk itt egy előrről valami, hátulról graffiti, belülről pedig bábszínházat, ami a tér nevét is adja: „Bábká” (amúgy Színház-tér);  itt van a (mondjuk) méltán híres egykori Korona szálló épülete(ének földi maradványai); valamint valamiféle régebbi időkre visszamenő megfontolásból egy állandó színpad is trónol a téren. (van itt még más is, zsinagóga és ungpart, de most csak a tér az érdekes.) Mindezeket azért fontos tudni, hogy aki nem járt erre, az is megértse, milyen előkelő helyen akciózott december 19-én a diákszövetség, amihez nekem is voltvan némi közöm (velem született szerénységemből adódóan nem kezdhettem egyből ezzel az írást. Mást ne mondjak, már gyermekkoromban is sokkal több salátát vittem a szilveszteri buliba, hogy viszonylag lelkiismeretfurdalás nélkül ehessem mág mások savanyúuborkáját).

Lényeg a lényeg, viszonylag ritkán érzem, hogy egy program, rendezvény igazán lelki töbletet adna nekem. Ehhez persze hozzátartozik, hogy szervezőként általában pont annak a lényegéből maradok ki, amit csinálok – ilyen ez a pop szakma. Ez viszont más. Összességében nem gondolom, hogy egy-egy jótékonysági akció önmagában hatalmas valami lenne, a hétköznapokban megnyilvánuló emberi jóságban inkább hiszek. Viszont az idén második alkalommal szervezett ünnepi megmozdulás az egyik legszebb dolog, amiben valaha szerepem volt.

A Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségének Kiskalácsom-Nagykalácsom nevű kezdeményezése két dologról szól: magyarként programot szervezni a megyeszékhely központjában, amolyan nesze neked identitás- és kulturmisszió, valamint felhívni a figyelmet a jótékonyság fontosságára. Ehhez két módon közelítettünk: egyfelől adunk – a diákok által készített (jjaj, szóval az elnökség pár tagja sütötte) mézeskalácsot és meleg teát bárkinek, aki odajön hozzánk, miközben mellettünk leginkább magyarul énekelnek, akik énekelnek (elnézést, Bogi jobban tudja az összes fellépőket, kihagyni meg nem szeretnék senkit). Másfelől ajándékokat gyűjtünk a rászoruló gyerekek javára (a Pulzus rádió egész Kárpátaljára kiterjedő cipősdoboz akciójához csatlakozva).  Nyilván önmagában egyik sem menti meg a világot a pusztulástól és a bolygó kapitánya sem száll le emiatt közzénk, hogy piros-fehér-zöldre varázsolja a vereckei emlékmű kéksárga mázolmányait. Viszont volt egy nap, most már másodszor, amikor igenis város szinten mutatkozik meg az ungvári magyar diákság ezt fontosnak tartó rétege. Kellett ehhez bátorság, és kellett hozzá önzetlenség, hogy megvalósulhasson ez a minicsoda.

Ha ezzel sikerült néhány ungvári járókelőnek mosolyt csalni az arcára, már megérte. Ha csak pár gyereknek örömet okozunk karácsonykor az összegyűjtött adományokkal, már megérte. Ha csak két ungvárinak a fejében helyreállt a ’magyar’ és a ’kárpátaljai’ fogalmak egészséges szimbiotikus magátólértetődősége, már megérte.

Amúgy három kávét ittam aznap és ráalkudtam egy Gaggia GC2000-re egy kis MM darálóval együtt. Holnapra itt is a csomag.

Boldog karácsonyt!